dátum: 2008-06-08, írta: tom76, ország: Kína

Az első jelentősebb utazásom volt, egy egyetemi évfolyamtársammal. Tapasztalatlanságunk részben kellemetlenségeket, részben felejthetetlen utazást eredményezett. Vakmerő módon orosz vízum nélkül indultunk a hosszas vonatozásra, mivel a pesti orosz követség nemigen tette lehetővé a vízum beszerzését. Kijevig lényegében gond nélkül jutottunk el. Ott egy Astanába tartó vonatra szálltunk fel, miután (jegy hiányában) megalkudtunk a vasutasokkal. Csak az orosz határig jutottunk. Hajnalban lehajítottak a vonatról, mint egy zsák szemetet. Jegyzőkönyvet vettek fel, majd visszafordítottak Harkovba  a követségre vízumért. Szerencsére ennyivel megúsztuk. Harkovban két-három nap közelharc árán sikerült vízumot beszereznünk. Közben Péter haverom rosszul lett, a fél várost körbehányta, sajnos valahonnan orvos került elő, aki rögtön a fertőző osztályra szállíttatta. Onnan telefonálni nem lehetett, így aztán az első adandó alkalommal megléptünk. Másnap sikerült vonatjegyet vennünk, illetve az orosz vízumot is kiadták (50 USD, dupla tranzit ).

Újabb hosszas vonatozás után egy gyors Asztrahányi átszállással érkeztünk Kazahsztánba, Atyrauba (régebbi térképeken Gurjev). Itt a helyi múzeumra volt időnk este visszatértünk a pályaudvarra, ahol egyik pillanatról a másikra förtelmes rohanás vette kezdetét. Utitársaink szóltak, hogy kapjuk össze a motyónkat, és siessünk velük, aludjunk a vonaton. Így is lett. Viszont jegyünk cssak Atyrauig volt, másnap reggel, mikor felébredtünk, a vonat már vígan száguldott a végtelen sztyeppén. Hamarosan felteltek a helyek, mi pedig a csomagtartó polc szédítő magasságába szorultunk vissza. Kilátás és hideg sem volt, de legalább csúszott.

A tengénk szépen elfogyott, keveset váltottunk Atyrauban. Leszálltunk hát a rakodómunkás fickóval, magyarázta, hogy majd ő segít pénzt váltani Kyzil- Ordában. Több pénzváltó is zárva volt, mire sikerült a bizniszt nyélbe ütni, a fickó erősen gesztikulálva magyarázott valamit. Rosszat sejtettünk, és nem is ok nélkül. A vonat, csomagjainkal, már messze járt. Egy fehér ladával óüldöztük 120 km hosszan, majd az útitársak nagy derültségére felszálltunk a következő megállónál. Megjegyzendő, hogy csomagjainkhoz egy ujjal sem nyúltak.

Ilyen körülmények között utaztunk még vagy másfél napot, de egy örökkévalóságnak tűnt.

Mikor végre Almatyba érkeztünk, esett az eső. Este csengett a telefon, valamit erősen magyaráztak, mi mindent rájuk hagytunk. Nem telt bele öt perc, kopognak az ajtón. Néhány gyalázatos prosti állt az ajtóban, bájaikat kínálgatva. Megpróbáltuk megmagyarázni, hogy sajnálatos félreértés történt, majd gyorsan becsuktuk az ajtót, gondosan ügyelve arra, hogy a nők kint maradjanak.

Néhány nap pihenés, városnézés után indultunk tovább busszal Zsharkent felé. A buszról csak annyit, hogy akkor lett benne levegőt kapni,a mikor egy felvágódó kő kiverte az egyik ablakot. A tatár soför hátrajött, a maradék üveget kiverte, majd "száguldottunk" tovább. Néhányszor le is robbant a járgány, persze. Zsharkentben kellemes szállodát találtunk, talán túl drága sem volt. Másnapa tatár fickó kocsival vitt a kínai határig, ahol kisteherautóba tömörítettek bennünket rengeteg csomaggal és egy kínaival egyetemben. Vaksötét volt a teherautó dobozában, majd amikor kinyílt az ajtó, megpillantottuk az első vörös zászlót, és a kínai határőrt....

Akkor még nem sejtettük, hogy a neheze még hátra van. A kínai határátkelés az eddigiekhez képest meglepően nagyvonalú volt, a csomagokba bele sem néztek, hanem egész egyszerűen mindent átvilágítottak. Egyébként a határőrség személyzete válogatott elegáns, csinos nőkből állt, perfekt angoltudással, inkább idegenvezetőknek tűntek, mint határőröknek.  Persze, ez az illúzió nem tartott sokáig.

Amint elhagytuk a vám-épületek közvetlen környékét, és megálltunk egy percre, hogy szembesüljünk a körülményekkel és a térképpel, hogy merre is tovább, arra lettünk figyelmesek, hogy nem vagyunk egyedül. Az első öt-hat bámészkodó még nem is zavart túlzottan, de néhány perc múlva kisebb tömeg vett benünket körül, kezdtük magunkat kissé feszélyezve érezni. Még mielőtt egyéb, kellemetlen dolog történhetett volna, az egyik pofával összeálltunk. Riksás volt, motoros riksával léptünk le hát, egy kiözeli étterembe. Ott kisebb nemzetközi konferencia alakult ki, a mi, és néhány helyi önjelölt "taxis" részvételével. Végülis, miután kiderült, hogy nem tudnak túlzottan levágni, csak a legközelebbi városig, Guljáig (Yining) mentünk taxival. A "taxis" a városban furikázott egy darabig, majd megállt egy luxusszállónál. Ránk nézett, majd elvetette a gondolatot. Továbbment ötven métert, majd megállt egy kapunál, mondván ez nekünk való szálló. Így is volt.

A "szálló" valamiféle munkásszállás volt - azóta sem aludtam ilyen olcsón sehol, 10 yuan, (azaz 310 Ft volt akkoriban) volt egy éjszaka. Egy hosszúkás udvarról nyíltak a szobák, ahol egy mennyezetről lógó villanykörte szolgáltatta a világítást, valamint televízió (!) is volt a szobában. A kínai TV műsorról csak annyit, hogy bárhová is kapcsolt is az ember, szinte biztos, hogy vagy a "Nagy Menetelés"-ről szóló játékfilm ment, vagy egyenruhás kínai nő énekelt a párt és a hadsereg dicsőségéről. (legalábbis gondolom). A további szolgáltatások: a wc-t és tisztálkodást egy pottyantós budi és az udvaron elhelyezett vödör víz inkább jelképezte, semmint szolgálta.

2002 aug. 27

Tovább, Künes felé! Sikerült egy térkép segítségével és erős akarattal buszjegyet szerezni Künesbe, azzal, hogy onnan tudunk majd további buszokkal továbbhaladni, amerre csak akarunk. Szinte így is volt, Künesben felpattantunk egy narati buszra. Kezdtük nyeregben érezni magunkat. (kissé korai volt az öröm.) Az út pocsék volt, illetve egész pontosan, nem is volt út, csak vízmosásokon keresztül haladtunk. Ekkor még kissé féltem. Utitársaink kínaiak, népviseletbe öltözött kazakok, kirgizek, cigányok voltak.

Késő délután érkeztünk Naratba, bevackoltunk egy koszos szállodába. A szállodással beszéltünk, szerinte csak taxival lehet innen továbbjutni. Nem értettünk vele egyet, és igazunk volt. Mindenesetre másnap reggel egy kövér fickó lépett hozzánk az utcán, és az útleveleinket kérte, mondván, ő polisz. Ezt csak egy egyenruhás, és több helyi figura megerősítése után fogadtuk el, megnézute, majd zsebrevágta okmányainkat, intett, hogy kövessük. Kezdődik, gondoltam.

A helyi rendőrörsön töltöttük az időt délutánig, amikoris érkezett egy dzsip, és két motoros. A dzsippel a hatóság magasabb rangú képviselői, a motorokkal néhány osztrák túrista érkezett. Lényeg: Tiltott területen tartózkodunk, nincs regisztrációnk, és fizessünk 1000 y-t helyben, vagy ha nincs annyink (miért lett volna) akkor vissza kell menni Guljába, és ott fizetni, de fajente 1000-t. Váltani képtelenség. Sikerült felhívni a követséget Pekingben, de ők nem tudnak segíteni, fizessünk és tűnjünk el, javasolják. A helyi rendőrök egyébként "segítőkészek", csak éppen semmit sem csinálnak. Másnap délután sikerült csak visszaindulni Guljába egy nagybusszal. Már csak akkor figyelek fel az útviszonyokra, amikor a busz lefullad a szántásban az éjszaka közepén.

2002 aug 30 Gulja - Korla

Isten tudja, miként, megtaláltuk az idegenrendészet helyi kirendeltségét. A rendőrök éppen reggeli zenés tornájukat végezték. A Párt gondoskodik a hatóság tagjainak egészségéről. Hamarosan fogadtak minket is, az útlevelek megvannak, mutatták, de a büntetést ki kell fizetni. Végülis csak 1000 y-t fizettünk, különben maradunk, mondtuk. De beérték ennyivel is. Újabb éjszakát töltöttünk a már jól ismert munkásszállón. Reggel kissebb közelharc után szereztünk buszjegyeket Korlába, ahová az idegkimerültség szélén állva érkeztünk meg.

Útközben átkeltünk  a Ten - Shan hegységen, az éjszakát egy fűtetlen, koedukált magashegyi menedékházban töltöttük.

Korlában némi kavargással vonatjegyhez jutottunk Ürümcsi felé.

Hozzászólások