Myanmar - Burma 2004 - 2. rész
dátum: 2007-08-16, írta: Pó apó, ország: Mianmar (Burma)

Október 22. péntek

 

Az éjszaka arra ébredek, hogy odakinn csak úgy dől az eső, idebent pedig nagy a fülledtség és a ventilátor sem megy –megint nincs áram. Ha időközönként csitul az eső zuhogása, hallatszik, hogy a szerzetes még mindég énekelget –biztos akkumlátorról megy a mikrofonja, bár akkor még azt hittem, hogy valami végtelenített magnószalag, de hát reggel kiderült, hogy bizony nem, élőben nyomta itt estétől hajnalig.

 

Egy szúnyog valahogy mégiscsak bent maradhatott és az elektromos riasztó sem vette el a kedvét attól, hogy itt zümmögjön és ne hagyjon aludni: züm-züm-züm –persze, ha nincs áram, az elektromos szúnyogriasztó sem működik, ha egyáltalán hatással van ezekre a lokális dögökre. Ilyenkor csak az optimista hozzáállás segít: biztos azért röpköd, mert a kijáratot keresi.

 

6-kor kelünk, mert lesz program a mai napra rendesen: indulunk észak felé, de előtte még megnézzük Bago-t. Nem aludtam valami sokat, de az esti teraszon való ücsörgés minden pénzt megért. Zsombor is álmosan kel, de ez nála megszokott. (Nálam is, de én nem látom magamat.) Zsombor rám mered: te vagy az? –kérdi okosan. „Nem, hanem a kukucsmiaz manó” –felelem én találóan, a rám reggel is oly jellemző könnyed hunorral. Álmos ő is, én is, a hangulat kábé olyan, mint amikor egy könnyes-bús éjszaka után Jimmy király elzsongta: Anyám, anyám, én rossz voltam hozzád… -és aztán ennyi is volt, mert megszólalt a kakas.

 

De Zsombort egyáltalán nem akar felkelni, és amikor erre szépszóval ösztönzöm, bepróbálkozik azzal a félkómás reagálással, hogy visszakérdez: „Mit mondtál?” –hogy ezzel is időt nyertjen. „Süket vagy talán? –érdeklődtem erre én részvéttel, de lehetett a hangomban valami kis zönge, mert Zsombor erre úgy reagál, hogy most ugyan most mi a probléma? Rácseszett, mert én megpróbálok a kérdés alapjaira választ adni, miszerint hogy: problémának nevezzük azt a kritikus különbséget, ami az érintett személy valamely alkalommal való állapota és egy számára ugyanakkor kívánatos állapot között esetleg fennáll -már amennyiben ezt az illető felismeri, mert ha nem, hát akkor nem is probléma, érted? De ha mégis, mert mégis! Akkor magának a különbségnek két forrása lehet, sorolnám, Zsomborkám. Mert vagy abból adódik, hogy az illető (szűkítsük: én) állapota változik meg úgy, hogy kívánatos volna valamiféle további változás (nos: erről szó se lehet), vagy pedig abból, hogy az illetőnek (jelen esetben: én) a környezete változik meg úgy, hogy kívánatos volna valami további változás -és a kívánatosságot most speciál nem nőkre értettem, hanem arra, amit az illető (jelen esetben én), mit szeretnék. Röviden: az a probléma, hogy nem kelsz fel ahelyett, hogy felkelnél.

 

Zsombor szó nélkül mászik ki az ágyból.

 

Odakint jó nagy sár –persze, az éjszakai eső-, és az égbolt is szürkés, nem valami megnyerő. Szerencsére itt-ott már derülget, most is meleg van meg pára is, de mi lesz, ha nekilát a nap ezt a sok vizet felszárítani, lesz itt gőzmosoda…

 

A reggeli előtt Zsombor pakolgat, én pedig egy kört teszek a faluban. A tegnap esti sötétség miatt nem volt teljes képem a dologról, de most már igen: a falu közepén fut végig a főútnak nevezhető keskeny földes-köves-gödrös egysávos közlekedési lehetőség –ezen mászkáltunk tegnap-, kissé lejjebb egy patak, rajta deszkahíd, a túloldalán pedig kunyhók sora, egyesek cölöpökön állnak, de többnyire nem. Meg nem is állnak, hanem inkább düledeznek. Monszun idején biztos vannak vicces helyzetek ezzel a most aprócska patakkal. Egy katonai őrtoronyszerűség is emelkedik, ez hivatalos építmény, nem falusi tákolmány, hanem vasszerkezetre van ráapplikálva az őrhely, tetővel, szépen, kincstárilag, elvágólag. De senki sem őrködik, talán nagyobb vallási ünnepek alkalmával tartják szemmel innen a népet, hogy kényelmesen, szépen, akkurátusan, közibük lehessen géppuskázni alkalom adtán, de most teljes lazaság van. A mi GH-nk és az a néhány többi az innenső oldalon van, ami egy domboldal, mögötte az erdővel,  ahogy ezt már írtam az éjszakai elmélkedésem kapcsán. Na, nem baj.

 

A falusiak számára live show adódik: kisebb csődület áll körül egy ürgét, aki egy kis kézi fűnyíróval tevékenykedik –az a botszerű szélvágó nyíró, amit nálunk párezer forintért meg lehet venni bármelyik centerben, de itt ezzel aztán meg vagyon adva a módja a gépesített növényápolásnak, rendesen. A mester nagyon fontos képet vág a feladathoz, a helyiek pedig álmélkodva nézik a high technikát. Ekkor még nem értettem ezt a dolgot, de később kiderült, a három hetes utazásunk alatt összesen ha három darab mezőgazdasággal valami módon összekapcsolható gépet láttunk: és ez volt az egyik. A többinél majd szólok, de már most hűteném a felfokozott várakozásokat.

 

Lemegyünk reggelizni, a szállodás fiú és az a lány, akinél Zsombor tegnap nagyon bejött, már ott várnak ránk. A fiú baromi másnaposan néz ki, a lány pedig nagy kacéran dörgöli a hátát egy oszlopnak, hátha Zsombor beindul erre az erotikus vakaródzásra. Gyorsan lefotózom az kis röfit mire észbe kapna és eltűnne a konyha félhomályában. A srác megint angolul kommunikál –feltehetőleg- de hogy mit, az számomra megfejthetetlen, mert újabb adag bételt göngyölögtet közben a szájában. Zsombor azt mondja, hogy ő nagyjából érti. Kétségtelen, az angol nyelvben vannak még hiányosságaim, de azt már megtanultam, hogy a Day Tripper (Beatles) nem azt jelenti, hogy minden napra egy trippert és ez hosszú távon sem elhanyagolható ismeret, főként ha az ember szem elől el nem téveszti.

 

Megjelenik a tegnapi banánárus kissrác is, elintézzük az ügyletet, mire más gyümölcsárus gyerkőcök is odafutnak és megpróbálkoznak velünk, de felfogják, hogy lekéstek és minden sértődés nélkül továbbállnak. Banánilag immár úgy megerősödtünk, mint a polgári oldal az illegalitásból búvópatakként a felszínre tört kőkemény bolsevíkokkal -Lenin úgy röhög, hogy rázkódik bele a  mauzóleum.

 

A reggelihez (és később szinte minden étkezéshez így volt) automatikusan jár zöld tea is: ott van az asztalon a kanna egész nap, benne pedig a zöld tea, mellette kis poharak, annyit ihatsz, amennyit akarsz. Szerzetesek is jönnek libasorban egymás után, kéregetik a kajára valót. Általában kis szerzetes-tanuló gyerekek, legelöl pedig egy felnőtt szerzetes, kezében egy nagyjából háromszög alakú, díszített, cifrázott, vastagabb bronz lemezdarab, aminek az alsó sarkai felfelé kunkorodnak mint egy kalap széle (mármint ha az a kalap pörge és nem kajla) és amit  Buddha hű szolgája kongat, hogy jövünk, készüljetek az adakozásra. Őszintén szólva, nem erős az adakozási kedv, az emberek félrenéznek, mintha nem látnák, nem hallanák őket. Ezek a szerzetesek tényleg megtanulják az alázatosságot: naponta végigcsinálni ezt a tortúrát… Praktikusan felfogva persze úgy is lehet mondani, hogy még mindig sanszosabb, mint dolgozni, ahogy ezt az otthoni krisna hívők egyszer nekem el is magyarázták. Végül aztán befut két szerzetes gyerek, nem a többieknél levő kéregető cserépedénnyel hanem rendes (alumínium, többemeletes) ételhordóval, és ezeket meg is töltik nekik valami kajával a konyhán. Úgy látszik nekik ez a fix helyük.

 

Ahogy eszegetünk az étteremnek nevezett nyitott teraszon, körülöttünk élénk falusi élet zajlik: kakas kukorékol ahogy szemezget a lábunknál a lehullott rizsszemekben, tehén tolja be a képét, hogy hátha elér valamit az asztalra tett banánból, kutya kerülgeti az asztalt jófajta falatok reményében, foltos kismalac galoppozik föl-s alá körülöttünk és közben egy tucat helyi bámul minket. Igazán meghitt reggeli. Úgy érzem magam, mint Szűcs Judit (Judith! bocs!) táncidal énekes, miután visszatért tiszalöki koncertjéről és interjút adott az Index-nek: „Valóban sztár vagyok”.

 

Egyedül azt a macskát nem látom, akinek végül Zsombor tegnapi vacsorájának jelentős részét (azt a robbantott csirkecsontos valamit), mély tiszteletem jeléül lekotortam az asztal alá, és el is fogyasztotta jóízűen. Csak nem döglött meg? Vagy már azt a macskát esszük? Nem, most reggel nincs hús az asztalon csak bagett, tojásomlett meg vaj. És hozzá rendes, fekete tea is. Jön a sofőrünk is, mondja hogy már nagyon aggódott, hogy nem érkeztünk vissza tegnap az utolsó teherautóval, ha most sem vagyunk itt, indult volna értünk. Elképzeljük a helyzet, megtalált volna-e minket valamelyik kunyhó gyékényén, bár odafent van egy-két hotel, ahol van telefon, tudtuk volna értesíteni, hol is vagyunk egyáltalán.

 

Nyolc órakor indulunk vissza, Yangon felé, de csak Bago-ig aztán onnan északra megyünk tovább. Az útról javarészt már felszáradt az eső nyoma, és ahogy idefelé is volt, szinte semmi forgalom. Bringások, azok vannak, mennek dolgozni szépen, meg ökrös szekerek, egylovas kordék, pickup-ok. Az út keskeny, és ahogy már írtam, a pickup-okon jobbra-balra fürtökben lógnak az emberek, így előzni nem egy egyszerű dolog. Én az anyósülésről nagyjából belátom az utat, de Win kívülről abszolúte nem, így most is segítek előzni –mivel, mint tudjuk, Win süket, nagy kézmozdulatokkal intek, hogy most mehetsz. Amúgy ezek a pick up-os járművek állandó mozgásban vannak, ha van felszálló, akkor sem áll  meg csak lassít –nincs nagy különbség a padló gáz és a lassítás között- és az ürge valami kilógót alkatrészt elkapva felrugaszkodik a többi csimpaszkodó közé és elégedetten néz.

 

Ahogy Ázsiában ez gyakran látható, itt is kutyák heverésznek az utakon: most vagy melegük van, és ott hűsítik magukat az összetöredezett flaszteron, vagy fáznak és ott melegednek –nem tudni. Moldova Györgynek van egy jó régi elbeszélése, A beszélő disznó, ami egy rádióriport kapcsán merült fel benne amelyben egy agronómus azt találta mondani, hogy a sertések azért nem ették ezt és ezt a tápot, „mert túl savanyúnak találták”. Hogy honnan tudta ez a nagyokos, hogy pont savanyúnak találták és nem édesnek…? Szóval, a kutyák miért, miért nem, fáznak-e vagy melegük van, nem tudni, de az úton heverésznek, elfoglalva azt az amúgy is vékony aszfaltcsíkot, amin egyáltalán közlekedni lehet. Win persze nem szívbajos, közibük hajt a brekegő dudájával, de a kutyák teljesen apatikusak, éppen hogy csak arrébb szédelegnek, aztán megint összerogynak, nyakukon a világ összes fájdalmával. Az egyik annyira el van lazulva, hogy egyenesen megy neki a kocsinak, fel sem néz, koppan is a feje az ajtón egyet. Ezek is bételt rágnak, vagy mi a csuda? Talán a húsmentes kaják miatt –kizárt, hogy egy ilyen szegény országban a kutya húst kapjon, legföljebb rizst meg zöldségeket, talán egy kis csontot- tehát a vegetáriánus életmód miatt ilyen békések. Gondoltam én ezt mindaddig, míg egyszer nem láttam két kutyát egymásnak esni: vicsorgó, az ínyük teljes nagyságában felhúzott fogakkal, hörögve marták egymást, és nekem a szír sivatagban kóborló, elvadult kutyák emléke ugrott be, úgyhogy ettől kezdve kerültem a kutyákkal való közelebbi érintkezést. Amúgy nem bántanak, főként ha valami étterem, GH házikutyáiról van szó (pl. Pó apó: Indokinában söröztem c. könyv -Libri), de itt biztos, hogy nincsenek beoltva veszettség ellen, így jobb, ha nem harapdálják meg az embert. A jóval fejlettebb Thaiföldről tudom, hogy ott sincs oltás, és amikor néha végigsöpör Bangkok népes kutyatársadalmán egy veszettségi hullám ilyekor a hatóságok kíméletlenül nyírják a kutyákat, nem cicóznak.

 

Reggel lévén, egyenruhás gyerekek is igyekeznek iskolába az országúton. Egyik kezükben műanyag doboz, benne az iskolafelszerelés, másikban fém ételhordó, benne az ebéd. Poroszkálnak az út szélén, szépen – a gazdagabbak biciklivel, többnyire ketten egy bringán, és látunk néhány pick-up-ot is, rajtuk zöld longyiban, fehér blúzban üldögélő iskolás lányokkal. 

 

A szerzetesek részére továbbra is folyik az intenzív gyűjtés, és ez így marad az egész utazásunk alatt. A nagy hangszórókból nyomott –gondolom- vallás intelmeket nem értem, de az eléggé érezhető, hogy ahogyan szépen elslisszolunk a kéregető edényeiket csörgetők egyre szűkülő sorfala között változik a szövegelés hangsúlya: megy a lecseszés, biztos, kapunk a pofánkra. Szerencsére mi nem értjük, Wint pedig nem zavarja, de neki könnyű: süket, nem is hallja talán. 

 

Mellettünk fut a vasúti sín, ezen mentünk volna ha nem kocsizunk, lássuk, mi maradt ki. Mit mondjak, elképesztő. Ahogy az út kisebb kanyarokat vesz, hosszabban el lehet látni a síneken előre: hát a párhuzamosságnak jele sincs, de nemcsak egymáshoz képest változik a távolság, hanem ráadásul hol az egyik, hol a másik sín van lejjebb a másiknál, de elég istenesen. A párhuzamosok itt egyáltalán nem a végtelenben találkoznának (mert ott találkoznak? limes f(x); g(x) stb.), hanem jóval korábban, ha egy idő után az összetartó tendencia nem váltana széttartóvá, pont úgy mint a politikában: amíg koalíciósok vagyunk addig összetartunk a jó meleg húsos fazék mellett, amikor meg ellenzékben vagyunk hiába gyöngyözik még ott a zsírcseppecske a bajszunkon, de már köpködjük egymást. És ez tart a következő koalícióig. Bájos.

 

Ilyen összevissza pályán nemcsak az ország szekere, hanem jelen esetben itt ez a vonat sem száguldozhat, és tényleg nem is: jön is éppen, szépen, komótosan, talán 20 km/órával. A szerelvény egy ősrégi dízel mozdonyból, és egy-két rendes utasszállító kocsi mellett több hagyományos marhavagonból áll. Természetesen itt is emberek utaznak, ráadásul alaposan zsúfoltan; a nők a vagon közepén kucorognak, a férfiak a lábukat lógatják lefelé a kocsik pereméről, közöttük festői összevisszaságban mindenféle színekben pompázó, szakadt batyuk, csomagok, dobozok hegyei. Haladni elég lassan lehet így, de azért sajnálom, hogy nekünk kimaradt ez a vonatozás-élmény. Ha az embernek lenne elég ideje… De most nincs, sajna.

 

A vidék sík, körülöttünk rizsföldek, rajtuk a háttérben mindig feltűnik egy- egy fehérre festett sztupa is az arany kupolájával: kisebb, nagyobbacska, de van belőlük rendesen. A rizsföldeken többnyire már learatták már a terményt és már csépelik a leszedett rizst, persze kézzel. Ez borzasztó egy munka, Észak-Thaiföldön már láttunk hasonlót, a mikor a háromnapos trekkingünkön fent aludtunk a hegyi törzseknél. A döglesztő hőségben tetőtől talpig beburkolt munkások vastag botokkal ütik-vágják a rizst hogy a szemek kihulljanak, és közben elborítja őket a száraz rizshéj szálló pora: mint egy homokvihar, nyelik, köpködhetnek a ruha alá bekerült részek pedig szúrhatnak, viszkethetnek. De itt látunk ennél gépesítettebb megoldást is a cséplésre: a leszedett rizsen nagy komótosan bivalyokat járatnak körbe-körbe. Magyarországon ez anno, az 1900-as évek elején volt divatban –persze lóval, vagy szarvasmarhával, de nem szeretném elhallgatni, hogy az utunk során egyetlen egyszer láttunk egy kisebb cséplőgépet is, származásilag az angol ipari forradalom korai szakaszából. Ez volt a második mezőgazdasági gép, amit a három hetes utunk alatt láttunk (a szélvágó fűnyíró volt az első).

 

A leszedett rizsföldön néhol már szántogatnak is: bús bivalyt noszogat a térdig érő sárban a gazdi, a bivaly ekét vonszol maga után, az eke teljes egészében –még az „ekevas” is- fa. Nálunk már az 1800-as évek közepén használt, úgynevezett félvas ekében legalább az ekevas volt vasból –itt még ez sem. Persze, nálunk is voltak elmaradottabb vidékek, meg gazdagabbak is, de Myanmarban egyszerűen ez van, mindenhol, amerre csak jártunk, sehol sem láttunk ennél korszerűbb eszközöket –néhol persze voltak vasszerszámok is: a kisebb fajták: kalapács, sarló, olló stb., de a komolyabb készülékek fából vannak, jellemzően faeke, fakapa (meg fuckanal).

 

Kisvártatva befutunk Bago-ba, az ősi Mon fővárosba. Ahogy közeledünk a város felé, úgy sűrűsödik a forgalom, és egyre inkább érzem, hogy a mi sofőrünk lehet hogy süket, de a közlekedők nagy része ráadásul vak is: olyan szabadon kóricálnak az úttesten, mintha nem is jönnénk, mintha nem is recsegtetnénk a dudát. Hogy senkit sem ütünk el, az maga csoda. A sok kacskaringó után az út jó hosszan egyenes lesz és a végén ott magaslik Bago egyik nevezetessége a Shwemawdaw pagoda, a maga 100 métert is meghaladó magasságával. Képzelj egy bitang nagy, 100 méternél is magasabb magas kupolát!

 

Bár Bago csak 80 km-re van Yangontól és ráadásul útba esik a Golden Rock felé, a turisták eléggé elkerülik –így ír az LP. Nem tudom: ugyan itt sem találkoztunk turistákkal csak egy pár fős kis csoportba botlottunk az itteni királyi palotánál, de eddig sem volt turista invázió az eddigi helyeken, ahogy írtam már Yangonnál vagy az Arany Sziklánál. Ha valaki meg akarja nézni az itteni nevezetességeket –mindegyiket érdemes!-, egy napos oda-vissza út keretében kijöhet taxival is Yangonból, ha már nincs annyi ideje, hogy megnézze Kyakhtiyo-t, ami pedig igggen nagy kár lenne, ha már errefelé van az ember.

 Írtam, hogy itteni királyi palota. Igen és magyarázom. Először is fontos, hogy Bago nem összetévesztendő Bagan-nal, ami innen 600 valahány kilométerre északra van (Mandalaytól van 150 km-re délkeletre), és ahova még tervezünk menni; ráadásul Bago és Bagan is királyváros, de a burmaiaknak Bagan volt az első királysági székhelyük. A földrajzi elhelyezkedésük különbségén túl Bago-t nem a burmaiak, hanem a mon-ok alapították, és vagy 300 évvel korábban, mint a saját Bagan-jukat a burmaiak, akik ekkor még sehol sem voltak –pontosabban nem a mai Burma területén voltak, tehát ezt a területet akkor egyáltalán nem hívták se Burmának, se Myanmarnak (írtam erről a Bevezetőben).  Mert Bago-t két mon törzsbeli herceg, Krisztus után 573-ban alapította, akik amúgy Thaton-ból származtak, amely város innen úgy 100 km-re van délfelé van, tehát ha látni akartuk volna még tovább kellett volna menni vagy 30 km-t Kyaiktiyo után, de ez baromira lényegtelen, mert nem mentünk oda, ami lehet hogy kár, mert ha onnan jöttek a hercegek Bagoba, akkor ott már városnak kellett lenni már akkor is. (De az is lehet, hogy nem kár, mert lám a hercegek is eljöttek onnan ezervalahány évvel ezelőtt, és biztos okkal.) A mon-okról annyit érdemes még tudni, hogy elég sokáig ők voltak itt a tótumfaktum, és egészen a XVIII. századig meghatározóak voltak, ami így kiszámolva is úgy 700 –800 év. (Kicsit talán lehet érezni, hogy nemcsak a közelmúlt eseményei, hanem történelmi gyökerek is motiválhatják ezeket a mon és egyéb törzsi gerilla harcokat a burmaiak és a jelenlegi kormány ellen. Valamikor övék volt ez a föld.). Az ezer éves magyarsággal összehasonlítva: lehet, hogy valahol Szvatopluk is sereget gyűjt?  De még anno, tehát 1.500 évvel ezelőtt ezek a mon hercegek azért szánták rá magukat a város és egyben királyi főváros alapítására (ez most mit jelentett: kitették az út szélére a táblát, hogy: „Ettől kezdve ez itten város, a fő”, vagy csak egyszerűen ők és a házuknépe összedobott néhány kalibát: nem tudom), mert errefelé jártukban egy itteni nagy tó közepén levő szigeten láttak egy hím hattyút, mögötte pedig egy nő hattyút –vagy hogy is hívják a ezeket a női hattyúkat, ja igen: liba. Ennek a két buta szárnyasnak a látványát kedvező jelként fogták fel, és várost alapítottak: innen is látszik, hogy nem következménynélküli az összevissza csatangolás.  Jó nagy kavirty, igaz? És az is igaz, hogy nekünk -ugye, akiknek az iskolai tananyagban Kelet-Ázsia rettentően hézagosan van csak prezentálva- elgondolkodtató lehet, hogy micsoda élet volt itt már akkor is, amikor mi még valahol a  sztyeppéken lovagolgattunk a nyereg alatt a hússal –most azoktól elnézést kérek, akiknek ez nem elég előkelő és akik biztosak abban, hogy magyarok voltak a sumérok és a maják is, meg az Árpádházi Királyaink felmenője személyesen Jézus Krisztus vagy hogy régebbi gyökereket is keressünk, egyenesen az Orion csillagképből származunk, ahogy ez ki vagyon fejtve dr. Grespik fidesz-főtisztviselő honlapján.  

Bago-ról még elég annyi, hogy sok király alatt volt főváros, más jópár királyok elfoglalták, annektálták a területet például a Tangoo központú Bamar királyságukhoz (ma majd ott alszunk, Tangooban); az itt háborúzgató burmaiak, monok, shanok közül egyesek lerombolták majd mások újjáépítették a várost úri kedvük szerint, de a városban több okból nem érdemes nagyon sok időt eltölteni: leszámítva a palotát és az egyéb templomokat, amiket mi is meg fogunk nézni csak egy poros, zsúfolt, jellegtelen település, másrészt Csaba-Zitá-t, akik egy évet kavarogtak Ázsia szerte, egy helyen lopták meg a szállodájukban: itt. Mi sem akartunk itt maradni és nem is tesszük.

 

A négy fő attrakcióhoz érdemes egyben megvenni a jegyet: 10 dollár/fő, Win ezt javasolja, így hát mi is így kérjük, de önmagától a pénztáros kisasszony nem így gondolja, de nem is áll ellent, amikor így kérjük. A belépők mellé mindenhol venni kell egy külön jegyet a videóra-fényképezőgépre, amik 0,1 dollár és 0,30 dollár között árazódnak, de megéri: nemcsak a felvétel miatt, hanem kapunk egy kis fényképecskét is a helyről, amire egy befőttes gumi van ráapplikálva, hogy tedd rá a kamerádra, ami plussz klassz emlék is lesz otthonra.

 

Először a Shwemawdaw pagodát nézzük meg, aztán a volt királyi palotát, majd a fekvő Buddhát, ahol egy kicsit még nagyobb a Buddha, mint volt Yangonban a Kyaukhtatgyi payában, meg a Swethalyaung payát. (Próbál meg csak szépen kiejteni ezeket a paya-neveket -menni fog!)

 

A Shwemawdaw pagoda már látszott az idefelé vezető útról, hogy nem egy aprócska lego makett, a maga 114 méteres magasságával már messziről uralja a környéket (a magyar Parlament 96 méter magas –csak a viszonyítás miatt írom, de ez a paya jóval testesebb, és nincsenek körülötte épületek, tehát jóval monumentálisabbnak tűnik). Egy hosszú út vezet egyenesen a bejáratához, egy lépésről lépésre, fokozatosan emelkedik míg végül a az aljához érve ott tornyosul feletted. Impozáns. Ahogy mondják, kb. 1000 éves. Persze ezeknél a sokéves pagodáknál nem látszik a kor, mivel felkapott hely, és mint ilyen folyamatosan frissen mázolva státuszban van. Buddha hajszálakban ez is jól pozícionált, sőt ezügyben rá is ver Kyakhtiyora, mivel itt két hajszála is van Buddhának. Amikor építgették, mindig úgy érezték, hogy kész, de aztán csak hozzáépítettek néhányszor 20 - 25 métert, míg 1492-ben a szél le nem döntötte –a szél tett ebben az évben más nevezetest is: Kolumbuszt ebben az évben repítette Amerikába. Azóta persze újjáépítették, de a tornyának egy ledőlt darabját meghagyták a jelenlegi épület mellett, ami kiváló alkalmat ad arra, hogy a hívők összevissza ragasztgassák aranyfüst lapocskákkal, már persze ameddig elérnek. Az jelenlegi, újjáépített torony természetesen be van aranyozva, így aztán szikrázik a napfényben, ahogy kell.

 

Kívülről az egész paya egy hatalmas, kúpszerű monstrumnak tűnik, de belülről nézve nagyon harmonikus. A főbejáratot két „chinthe”-nek nevezett félig oroszlán-félig sárkány védi, jópofák, szélesre nyitott szájukkal inkább egy gazdihoz hálásan lihegő kutyusra emlékeztetnek, mintsem zord templomőrökre. A központi épület alapja fehérre van festve, és efölött aztán minden arany. Körülötte szép, kerámialappal borított, tiszta és jó széles terasz fut körbe, a teraszon kisebb sztúpákkal, templomokkal, imádkozó helyekkel, sőt még fáknak is hagytak helyet: alattuk kőpadok a pihenésre. Az aranyon kívül nincs túl sok szín: különböző árnyalatú bordó, világoskék és sötétzöld, de nagyon esztétikus minden. Nagyságra meg sem közelíti a yangoni Swedagon payát, de kinézetre nagyon is: jóval egyszerűbb az egész, bár díszítve is van, meg a tetőszélek is ki vannak csipkézve rendesen, de megmarad egy visszafogottabb stílusnál. Jól néz ki. Természetesebb.

 

A délelőtti órának köszönhetően még helyeik sincsenek sokan, de azért a gyertyák most is égnek, vannak imádkozók is, és a füstölők is füstölögnek szépen. Itt is lehet fürdetni szobrot, Buddhát is meg történetesen egy 15- 20 cm magas, valószínűleg valamilyen féldrágaköből készült, opálosan világos, helyes kis fehér mackót (A maci előtt egy jókora piros műanyag fogmosó pohár, a mosdatáshoz.) Itt is van kongatható harang meg egy félreeső bódéban tenyérjóslás is… Kompakt egy sztúpa.  Szép nyugodtan körbejárjuk, a langyos kerámiákon kifejezetten jó érzés mezítláb lépkedni.

 

Olvastam valakitől, hogy amikor Myanmarban jártak, nem győztek zoknikat váltani, mivel mezítláb nem mertek rálépni a pagodák padlójára, mivel azon a helyiek is mászkálnak szintén cipő nélkül, és nehogy valami fertőzés legyen a dologból –nos, ennek az illetőnek a legmerészebb kalandja az volt, hogy egyszer a buszukból kiszállva (csoportos út, természetesen) frissen sült csirkedarabokat kínáltak nekik a helyiek, ők pedig egyszer még ettek is belőle! Pedig volt náluk otthonról a biztonságos zacskós leves is, a kis elektromos merülőforralóval és a hozzá tartozó pléh láboskával, mint  állandó esti táplálékuknak; nem vicc: vitték magukkal és esténként a hotelekben az éjjeliszekrénykén főzögették a zsacskós leveskét. Szóval, az illető szerencsésen túlélte a csirkehúst és nem csak azért nem kapott pestist, mert zokniban mászkált a pagodákban, hanem azért, mert mi sem, pedig mi mezítláb. Annyit megtettünk, hogy mielőtt visszavettük volna sarut vagy a bakancsot, nedves papírzsepivel, vagy a repcsin foglyul ejtett frissítő zsepivel letöröltük, este pedig Bodyguard fertőtlenítő tusfürdővel volt a zuhanyozás. Még Zsombor se parázott. (Erről az utazóról később még írok, mivel mi is jártunk abban a hotelben, ahol korábban ő.)

 

Valószínűleg ezeken a padlókon volt bacilus meg vírus is szép számmal, de úgy látszik szimbiózisban élhettek: például a fertőző májgyulladás vírusa megette a lepra és a lépfene bacilusát, a kolera bacilusával a herpesz vírusa végzett –ami a herpesz vírusból pedig megmaradt, arra meg majd rákenünk fogkrémet, ha kidugja  fejét a szájunk sarkán. Lesz olyan esztétikus, mint a helyieken a képükre kent sár.

 

És még valami: nem volt valami szép tőlem, hogy előbb kicikiztem a zacskós leveses utazót, mert az is nagy dolog, ha egy ember ilyen utakra költi a pénzét és nem pedig a Zserbóban kávécskákra és tényleg nem volt szép tőlem, de nem lehetett kihagyni. Bocs, bocs, bocs. )

 

A pagoda után irány a királyi palota, helyi nevén Kanbawzathadi. (Jók ezek a nevek, leírni is feladat, kiejteni pedig totálisan másként kell, leginkább amibe belejöttünk az az Arany Szikla, a Kyaiktiyo, amit nagyjából úgy kell mondani, hogy „tyantyungtyo” –mondtuk is így nagyjából amikor kérdezték később, merre jártunk. Akkor tértünk át arra, hogy mondjuk a Golden Rock nevet is hozzá, amikor később egy ürge tök el volt ájulva, hogy mi ott is jártunk, mégpedig nem repcsivel: kiderült, hogy a pasi Kyaiktiyo helyett Kyaingtong–ot hallott (nem is értem, vajon miért?), ami pedig egy település totál máshol, eléggé az ország keleti szélén, a kínai-laoszi határ közelében és elég macerás oda eljutni.

 

A királyi palota egy jókora parkban van, csak a körülötte levő fal közel 2 km hosszú. Több épület is áll itt, végigjárjuk mindegyiket, van hangulatuk. Szépen rendbe vannak hozva, de odabent nincs világítás csak az a több-kevesebb, ami kívülről szűrődik be, és ahol kevés szűrődik be kívülről, annak remek az atmoszférája, ahol kicsivel több, ott meg jobban látszanak a díszítések. Mert például az egy méter átmérő körüli teakfa oszlopok alsó részén arannyal kicirkalmazott minták csillognak tompán a félhomályban vagy kifejezetten vakítóan ragyognak egy-egy beeső fénysugár útjába kerülve. Az oszlopok felső része sötétbordó-sárfányszínű, ami még sötétebbnek látszik. Faragott ajtók és keretek virágokkal, indákkal díszesre kimintázva. 

 

A parkban van minden: kisházikó, kishíd, alatta kisvízzel, pálmafák, füvek, bokrok, virágok és egy faragott kőkorláttal körülvett egykori fürdő medence, sárkányos díszítésű lépcsőkkel a vízbe. Rajtunk kívül pedig egy lélek sem, még Win-t sem látom, valahol dumál az egyik őrrel  –amikor megyünk már kifele, csak akkor jön egy 10 tagú japán csoport. Állati jó a hely: az épületek kellemesek, a környezet annyira vadregényes, hogy Zsombor – a kígyók nagy tisztelője- csak a széles kocsiúton úton hajlandó közlekedni, a fűben levő, valamikor  kockaköves ösvényen amit jórészt befutott az aljnövényzet, már nem. Amúgy nem kizárt, víz is van, fű is van, élőlény is lehet itt, miért ne.

 

A legnagyobb épület maga a királyi palota, de ez belülről a legkevésbé lenyűgöző. Kívülről a formája nagyon impozáns, remekül néz ki, esztétikus formája van, persze be van aranyozva az egész, a falak, a tető, minden, zöld pálmák is állnak körülötte, jók a színek, a kontúrok, remekül lehet fényképezni, van két szép ágyú is előtte. Belül elég egyszerű: tágas, magas, de üres termek, és a királyi trónus sem egy nagy durranás, de legalább fel lehet mászni hozzá és aki akar, bele is ülhet. 1556 óta királykodnak benne, -most már persze nem. Belebotlunk egy jó öreg pasiba, aki a kisunokájával együtt az őr és idegenvezető szerepét tölti be: teakfa –mondja az oszlopokra mutatva, mint egyedüli említésre méltó információt és tartja a markát. Ámde hiába.

 

A palota után keresztülhajtunk a városon: semmi különös, átlagos egyszerű, helyi város, elég élénk forgalommal. A helyiek gyalog, biciklivel, triciklivel közlekednek és ami feltűnő, elég sok a kétkerekű kordét vontató egylovas járgány, mint tömegközlekedési eszköz, nyolc-tíz fő szorong a kék műanyag nejlonfólia tető alatt. Mi most mellékutcákban kanyargunk, de a városon átmenő főúton ami Yangonba is vezet, ennek többszöröse a kavirty. Ha valaki ezt látja, még annyi kedve sem lesz itt maradni, mint esetleg: éktelen forgalom –honnan kerültek ezek ide?-, rozoga buszok araszolnak tülkölve, teherautók kanyarognak ide-oda, útépítés is folyik, mert akkora port vernek fel, ami még errefelé is szokatlan. Szerencsére mi ezen sokat nem megyünk és hamar letérünk az újabb úti célunk felé.

 

Most ugyanis azért megyünk, hogy megnézhessük a harmadik nevezetességet, a Swethalyaung Buddhát, aki fekszik és nagy. Hasonló naggyal és fekvővel már volt szerencsénk Yangonban is: ez is kb. ilyen hosszú és kurva büszkék arra, hogy 16 méteres magasságával  és 55 méteres hosszúságával 9 méterrel hosszabb, mint a bangkoki What Po-ban levő. Hamár Buddha szobor összehasonlítás: a bangkoki jobban ki van aranyozva, de ettől sem sajnálták. És ennek a kisujja 3 méteres. Nem szeretném rombolni az illúziókat, de ezek a nagy Buddha szobrok jellegre felnagyított gipsz figurára emlékeztetnek; erős, élénk színekkel meghúzott szemekkel, ajkakkal, szájvonallal: csak azért nem mondom, hogy pont olyan nagyban, mint amit én lőttem a céllövöldében annak idején kicsiben, mert ennek a jelentős része aranyszínű, és mert ott csak kiskakas volt, meg nyuszi és törpe, Buddha pedig egy darab sem, de a stílus azonos. Szóval lehet, hogy vallási érzületet nagyon növeli ha az ember lát egy ekkora gipszjellegű szobrot, de igazából esztétikában nem üt nagyot. Ráadásul –mint már írtam- ezeken a szent helyeken a szobrok rettentően frissen festettnek néznek ki, az ember pedig egy szobortól elvár némi patinát, mint például Thaiföldön ott van Ayutthayaban egy fekvő Buddha (a Wat Lokaya Sutha), ami ugyan méretben sehol sincs ehhez képest, nudli 20 méter hosszú, de mivel nincs felette tető, az eső remekül bepatinásította a fehérségét. Na, az szerintem igazából jó néz ki, de nem akartam senkit sem megbántani.  

 

(Mint ahogy igazából senkit se kéne megbántani, mert érzékenyek az emberszabásúak, de leginkább e kategóriában legkevésbé illő a politikusok érzékenyégével kell csínnyán bánni, már jólfelfogott érdekből is, mert hiába tanácsoltam nekik korábban is, hogyha éppen meg akarnak sértődni, csináljanak inkább helyette egy hátrabukfencet, kereszt fülcimpafogással és egyből elmúlik a sértődöttség –beszélhetek én ezeknek. És a falra hányt borsónak van is következménye (az összehányt falon kívül): egyik munkahelyemen is volt egyszer némi politikai okokból bekövetkezett paradigmaváltás, és én hiába lapítottam, mint nemecsekernő a grundon, és csupa kisbetűvel, mert ilyenkor jobb ha az ember lapít, mert ki tudja –hát nem behívott az új vezér magához? Én meg kérdezem tőle, a habitusomból eredő nagyfokú optimizmussal, hogy na mi van, ki akarsz valaminek nevezni? Mire ő aszongya, hogy majdnem eltaláltam: de nem akarlak, hanem foglak, és nem nevezni hanem rúgni, mert fel kell vennem néhány pártkádert, bocs, nincs harag, igaz? Hát lehet egy ilyen kedves emberre haragudni? Ugye, hogy nem. És mivel elvem a keresztényi megbocsátás és a felebaráti szeretet, nem is adtam neki vissza a kölcsönt, csak amikor lehetőségem nyílott rá, de akkor viszont kamatostól, mert ami jár, az jár. Azóta utál.)

 

Senkit tehát meg nem bántunk, és sokat sem időzünk itt, hanem körbejárjuk, lefotózzuk és megállapítjuk, hogy a legfontosabb kétfajta felvőhelyzet közül Buddha most nem meghalva van, hanem éppen recicling –bocs reclinig. Relaxál, ami onnan ismerszik meg, hogy míg a halott Buddha-ábrázolásokon a szeme csukva van –itt nyitva van és figyeli a világot, a lábujjai pedig sorban enyhén kisebbednek, míg a halott verzióban ezek párhuzamosak és egyformák. Amúgy régi a darab:  az eredetit még 994-ben csinálták alapvetőleg téglából, amit bevakoltak, de ez eltűnt amikor Bago-t lerombolták az 1700-as években, majd belepte a dzsungel A brit időkben találtak rá 1880 körül, restaurálták, acélvázra építve tetőt húztak fölé, aztán most itt van, nesze.

 

A fekvő szobor talapzatának magassága is van vagy 7 méter, rajta körben freskók, ennek a szobornak az építésével kapcsolatos történetet meséli el képregény szerűen. Van itt minden, ami egy jó storyhoz kell: rossz arcú dzsinnt imádó emberek, tópart, fürdéshez készülődő széplányok, király a lovon, nyergében immáron ott ül szende képpel az egyik a fürdőző ludmilla, és végül: építik a Buddha szobrot. A történetet részleteiben nem tudom, az LP sem írja de aki gondolja, ezekből simán összerakhatja, sok elágazási lehetőség nemigen van a storyban.

 

Szóval alaposan körbejárjuk –igazából a nagy szobron meg a képregényen kívül mást nemigen lehet itt látni- aztán kijövünk, mert van itt még egy sztúpa is amit meg kéne nézni, lévén már távolról is látszik, hogy remekül néz ki. Nincs ugyanis frissen mázolva, tehát van egy kis természetesség benne. Úgy hívják, hogy Mahazedi Paya, 1560-ban építették, ez is lerombolták az 1700-as években  és ezt is  újjáépítették, mint a fekvő Buddhát.

 

Ez a sztúpa is elég szent, valamikor itt is volt egy foga Buddhának, mint Sri Lankán, Kandy-ban, de a lerombolás és újjáépítés során ide-oda vitték a fogat és asszem most a Mandalay melletti Sagaing-ban van. (Oda is szeretnénk eljutni.) A paya előtt egy árnyas helyen néhány szerzetes üldögél, a jelek szerint hitéleti kérdésekben osztogatnak tanácsot. Egy fiatal pár kászálódik fel éppen az egyikük elől, erősen el vannak gondolkozva, a nő ráadásul pedig meglehetősen megszeppentnek is látszik de a srác is elég borongós: na ezek biztos kaptak a nyakukba rendesen a plébános úrtól, biztos valami helytelenkedtek, ejnye, már no! De nemcsak a fiatalabb korosztály áhítja a lelki tanácsokat: egy ősöreg szerzetes előtt a földön egy hasonlóan agg hívő ül, a pap osztja az igét, kábé olyan kenetteljesen mint manapság a Gyurcsány, pedig az már teljesítmény; a Pokorni korábbi Jászai-díjas alakításai is kezdenek elhomályosulni, pedig jó magasra tette fel a lécet. A másik ősöreg, a hívő, pedig ültében, majdnem a földig előrehajolgatva fogadja a tanításokat. Sportgyakorlatnak is jó a dolog de más tekintetben is megérhette, mert amikor az öreg felkel több bankjegyet is átnyújt a szerzetesnek, amit az minden köszönés, visszabólintás nélkül elfogad sőt egyből átnyálazza, mennyi is az annyi. Mert a lényeg a lényeg.

 

A sztúpa nagyon jól néz ki. Jó magas –hogy mennyi, az LP sem írja, de én úgy 70 méter körülire saccolom- és nagy szerencsére nincs sem egységesen bearanyozva, sem egységesen fehérre festve, sőt a legutóbbi festés óta is eltelhetett már néhány év, mert nagyon beálltak, nagyon helyén vannak rajta a színek. A sztúpa alsó fele valamikor fehér volt, de most már szépen bepatinásodott fehéres-szürkévé, a kupolás teteje aranyozott, de ez sem az a csillogó, hanem kellemes matt színű. Díszes, kupolás kapuk egymásutánja alatt meredek lépcső visz fel -a lépcső alján két oroszlán őrködik, a szokásos jópofa képpel- először a kb, 20 méter magasan levő, körbefutó első teraszig lehet feljutni, majd utána nagyjából a sztúpa közepén levő másikig.

 

Neki is lódulunk, mezítláb persze, mert szent a hely. Számomra elégséges az első emelet is, de Zsombor tovább is megy, hogy csináljon onnan is egy képet, biztos szép a kilátás. Így közelről látszik, hogy az eddig nagyjából egyszínű szürkésfehérnek tűnő falak, korlátok, díszítések több színt is tartalmaznak: néhány kacskaringós díszítés kihalványult piros, a mélyebb részek patinái idő miatt kifejezetten feketék, a napvédette részeken pedig egybefüggő zöldet ad a megtelepedett apró mohaszerű izé. Hát ez tényleg jól néz ki. Állati jó, hogy nincs frissen mázolva: hogy néznének ki például az egyiptomi piramisok, ha évente jó vastagon fehérre meszelnék az egészet? Na, ugye.

A lépcső amúgy baromi meredek. Amikor az ember felfelé megy, még rendben is van, bár a lépcsőfokok elég magasak, lépni kell rendesen felfelé, de lefelé még a kevésbé szédülékeny embernek sem  árt kapaszkodni és oldalvást araszolgatva lépegetni lefelé. A teraszokról a kilátás tényleg jó, és egyben hihetetlen is.  Amíg jöttünk át a városon, mindent lehetett mondani csak azt nem, hogy Bago egy ősedő által körülvett település lenne, és az utcákon a nagy forgalom sem utalt erre. De ahogy már Yangonban is írtam a  Chaukhtatgyi Payánál, ott is körülnézve mindenfelé a trópusi növényzetet látta az ember, a várost meg szinte sehol és itt sem: mintha őserdő lenne köröskörül, és a pálmafák, dzsungelnövények egységes zöldje fölé csak néhány hasonlóan magas sztúpa aranykupolája emelkedik ki. Hát pontosan ez a magyarázat! Amikor az ember megy az utcákon, a forgalomra figyel, és a sok fát igazából nem is észleli annyira, mivel a törzsükön nincs nagyon levél, a koronájuk pedig valahol 20 – 30 méter magasan van. De innen meg csak ez látszik és simán eltakarják az egy-két szintes épületeket, utakat: csak a sztúpákat nem. Most már el lehet képzelni, hogyan is volt az az 1700-as években, amikor a várost a lerombolása után a természet visszavette az azt követő jó száz évre. (Azért ez a környék nem egy Angkor: ott tényleg a dzsungelben van az egész romváros, itt meg csak a jellege az, de mint jelleg és látvány, nagyon tiptopp.)

 

Nők nem mehetnek fel a lépcsőn, ki van írva, angolul is. Én ezt megértem: bármennyire is van emancipáció meg ilyesmi, és bár csak a magam kispolgári megalkuvó módján csak ímmel-ámmal támogatnám a polgárok elmegyógyászának javaslatát a szingli hordák legéppuskázására de az egyértelmű, hogy olyan bonyolult dolgot mint például a lépcsőn való közlekedés, semmiképpen sem bízhatjuk a nőkre, mert még kárt tesznek ha magunkban tán nem  is, hát a lépcsőben. Itt is ez lehet a fő ok, de a mellékes okokat nem tudom; az biztos, hogy valami vallási és nem pedig olyan gyakorlatias mint például, hogy a meredek lépcső miatt hátha egyes kevésbé fennkölt férfiak  nők longyija alá való kandikálásra használnák ki a dolgot. Ilyesmi ugyanis itt –rajtam kívül- eszébe se jutna senkinek sem, másrészt ezek a nők úgy tudnak bánni a longyijukkal, hogy még a legvadabb mosakodás közben sem villan ki semmi a térdtől felfelé nemhogy még lépcsőn közlekedés során, harmadsorban az utunk vége felé pl. a Popa hegyen a lépcső néhol volt ilyen meredek és mégis mehettek rajta a nők is. Az is tény, hogy a későbbiek során is voltak olyan részei pl a templomoknak, hová nők benézhettek, előtte letérdelve imádkozhattak is, a benne levő Buddha szobrot láthatták is, de nem mehetek be a szentélybe a szobrokra aranylemezkét ragasztani sem. (Mert ha mehetnének, arra költenék a kosztpénzt, amilyenek, de nem minden sztupánál van ekkora szigor).

 

A sok nézelődés után megérdemlünk egy kis innivalót, amit egy kellemes kifőzdében ejtünk meg a városban, a Bago folyónál. Kajálni még korán van –úgy döntünk, majd később, de azért letolunk némi söröket is és megpróbálunk beszédbe elegyedni Win-nel, de reménytelen. De annyira kedves, szolgálatkész, aranyos a pasi, hogy nagyon megkedveljük, nem baj, ha egy kicsit ágyúsüket is. Persze, ez túlzás. Amit akarunk, azt meg lehet vele beszélni, például azt is, hogy mi legyen a szállással, ha odaérünk Tangoo-ba, ahol ma alszunk. Az LP első helyen említ egy GH-t, amiről azt mondja, hogy három doktor vezeti –Win-nek megvan erről a véleménye: aszongya, hogy nincs túl jó helyen, mert ott a városszélén eléggé szúnyogos a terület, meg aztán úgyis mindenki oda megy, mert az LP ezt ajánlja. Mert jó mutat a három doktor is mint tulajdonos, de mi nekünk nem orvosra vagy szükségünk, hanem szállásra, aludni megyünk, nem kivizsgálásra, nemigaz? –így a Win. Teljesen komolyan, tök jó a pasi. Mivel az okfejtésében semmi logikátlant nem bírunk felfedezni, rábízzuk: 15 dollárért szerezzen normálisat, rá van bízva. De ha nem teszik, megyünk a doktorokhoz legfeljebb.

 

És ezzel a megoldással Zsombor is egyetért, pedig ő volt a doktoros project GH előterjesztője, de azért méltányosságból felvetem neki, ha úgy gondolja, talán megszervezek ebben a témában egy szimpátia népszavazást, ahogy tette ezt a Magyar Égre Magyar UFO-t Ön- és Közveszély Polgári Védegylet, és így a technikai megoldás mostmár ki van taposva, ösvényileg: csak annyit kell kijelentenem, hogy „az emberek ezt akarták”.  Az más kérdés, hogy az ország lakosságának jelentős része csak pislog, hogy már megint a nevükben beszélt valaki sületlenséget és arra gondol, hogy ő személy szerint azt az ívet írná alá szívesen, miszerint a nevében nyilatkozó politikusok seggébe nyomjanak fel a Kossuth téren uszkve három rőfnyi kukoricatorzsát –de igazi magyar termés legyen, ne import!- és így mondja el százszor, hogy „az emberek ezt akarták”, de szépen artikuláltan ám, nem hadarva! De Zsombor nem ragaszkodik a szimpátiaszavazáshoz, elfogadja a döntésemet. Ezt nagyon szeretem ebben a demokráciában, hogy mindig nekem van igazam

 

A söröcske kissé elpihentet minket, meg meleg is van rendesen, izzadunk ahogy kell, bár nem süt a nap, hanem csak olyan fátyolosan halványszürke az ég. Húzás tovább, én résen vagyok elől az előzések meg egyebek miatt, de Zsombor szokása szerint elalszik hátul. Win szerencsére nem ásítozik, rendületlenül néz előre és nyomja (nem zavarja semmi zaj – a süket sofőr hanghatásilag befolyásolhatatlan): ma megteszünk összvissz úgy 350 km-t és ennél többet nem is lehetne, mert pocsékok az utak.

 

Olyannyira, hogy jegyzetelni is alig tudok, pontosabban tudok, de a betűk helyett javarészt EKG diagrammokat vázolok fel a papírra, ahogy vágódunk egyik kátyúból a másikba, és aztán elolvasni eléggé macerás. De nézelődni lehet, nem szédülök bele a sebességbe legalább.

 

Myanmar lakosságának 70 %-a része vidéken él, tehát nem (nagy)városokban. Ez a vidéki élet azt is jelenti, hogy a városok, falvak nem érnek hirtelen véget –majdnem azt írtam, hogy a helység névtáblánál, de ez hülyeség: ilyen itt nincs-  hanem jópár kilométeren keresztül folytatódik a lakott rész az országút mellett álló viskók képében. Ezek a kalibák többnyire lábakon állnak, és bár most nincs már monszunidőszak, alattuk dágványok, pocsolyák, egybefüggő posványok. Jó, ha keresztül van rajtuk vetve egy palló, hogy azon lehessen közlekedni, vagy egy lábakon álló pár deszkányi stégszerű híd. Alatta a poshadt sár, víz: jó büdös is, sokszor. Most ugyan nappal van, amikor a szúnyogok nem mozognak ebben a döglesztő melegben, de el lehet képzelni, mi történik itt napnyugta környékén. A malária elsősorban a turisták által nem látogatott (nem látogatható) északi vidékeken elterjedtebb, de mi azért Lariamozunk –biztos, ami biztos. A helyiek nem is gondolhatnak a drága malária gyógyszerekre, de amint később tapasztaltuk, ennél sokkal egyszerűbb gyógyszereket sem engedhetnek meg maguknak.

 

Aki járt Myanmarban, az nem győzi hangsúlyozni, micsoda szegénység van itt. Kétségtelen. A szegénység nyilvánvaló jeleit lehet látni Laoszban, Kambodzsában, vagy mondjuk Thaiföld északi területein is, de az biztos, hogy itt folyamatosan szembesülünk ezekkel a lepukkant viskókkal, és a körülöttük porban, sárban élő családokkal, és ahogy írtam: ez az itteni nép 70 %-ára jellemző vidéki élet. Valószínűleg ez lehet itt a kulcs: míg más ázsiai országokban is vannak ilyen körülmények között élő emberek, Myanmarban ez a nagy többségre jellemző.

 

Az út melletti földeken kézi erővel folyik a munka. A rizskalászok között hajladozó emberekből sokszor csak a kalapjuk látszik ki: Harry Potter-es süvegszerű, nem olyan, mint amit eddig láttam a környező országokban. Gyér vizű folyókon átvezető, alig egy teherautó szélességű, eléggé kezdetleges hidakon megyünk át: a folyómeder mindenhol a jelenlegi vízmennyiséghez képest sokszoros, nem mély, de jó széles: a monszun alatt bizonyára alaposan tele van az egész vízzel. Most a vékony csíkokban folydogáló víz a mederben levő homokbuckákat kerülgeti: inkább vízhiányosnak tűnik a vidék, főként ahogy haladunk észak felé (leginkább aztán majd holnap, mielőtt elérnénk a hegyeket).

 

A gépkocsiforgalom nulla. (Ez folyamatosan így van, de mindig elképedek rajta.) A biciklisták is így vélekednek, nem is számolnak autóval és teljesen életveszélyesen csalinkáznak előttünk, a legváratlanabb pillanatokban vágódva elénk, hogy kikerüljék az éppen előttük levő gödröt. Olyan az érzésem, mint amikor az Alföldön autózgatok, késő délután-estefelé, amikor már beindulnak a kocsmajáratok, és a bringás hazafikat már a tablettás bor is vezényli a navigációban – de az enyhébb eset, mert a hazai polgár csak egyszer húzza a kormányt az árok felé, már hoppszi, bele is fejelt, már benne is van az árokban és tétova kísérletek után el is szunnyad békésen. Amígy így pihenget, addig is kicsikét kimarad a dobásból és így nem is zavarja tovább a közlekedést. De itt  pasik nem részegek, nem esnek ki ilyen könnyen a játékból, csak egyszerűen nem foglakoznak azzal, hogy néha jöhet egy náluk gépesítettebb közlekedő is. De azért haladunk, előttünk a bringások cikk-cakk, aztán Win is tekergeti a kormányt jobbra-balra, mi pedig kapaszkodunk, de így is pattogunk az ülésen, rendesen, amikor telibe kap egy-egy bombatölcsért.

 

Délután kettő lévén most már lehetne enni is valamit, Win-nek megint van egy ismerős útszéli étterme, egy indiai családé. Helyi viszonylatoknak megfelelő kifőzde, olyan a tegnapi és olyan, mint szerte Kelet-Ázsiában ezek az út menti kócerájok. A klotyó természetesen a konyhával van egy légtérben ahogy ez errefelé természetes, fizikailag többé-kevésbé leválasztva, de van vízcsap is, kézmosásra, meg arra, hogy egy kellően kifejlett sáska szembebámuljon a tetejéről. Mindannyian zöldséges-csirkés-tésztás kaját eszünk (a sáska a csapról az nem, mert elrepült) és mivel nyertes csapaton nem akarunk változtatni: sör is akad hozzá. Win vizet kap, meg egy plussz levest és a számla ezáltal kemény 4 dollárra rúg, mindhármunkra, amiből 2.5 maga a két sör: haladunk, ha ily áldozatok árán is…, de egyelőre urai vagyunk a pénzügyi helyzetnek.

 

Az étterem mögött itt is ott van a tegnap már látott és továbbra sem túl széles Sittoung folyó –továbbra is alig 20 -25 méter lehet, egy jobbfajta Ipoly-, rajta itt is, mint tegnap, halászok, de itt vannak faúsztatók is: a vastag farönkökből összeállított tutajok lassan csordogálnak lefelé, illetve lökdösik őket előre a rajtuk állók. Egy ilyen faszállítmány (egy szóként írva, nem külön) hosszúsága eléri a 40 – 60 méteri is, és szélességében pedig majdnem a felét elfoglalja a folyónak.

 

120 km van hátra a mai napból, naivan két órára tesszük a hátra levő menetidőt (nem annyi lett, adtunk hozzá még plusz másfelet, lett belőle majdnem négy, ami 30 km/órás átlagsebesség -és nem rajtunk múlt: így lehetett menni). De addig is: többször is keresztezzük az egyvágányú vonatsínt, szerencsére vonat nélkül. Szinte mindenhol vadul folyik a pályafelújítás a legkorszerűbb eszközökkel: lapát, csákány, kézi munkaerő. Lázas barkácsolásban vannak, síntartó csavarokat húzkodnak, ütik a követ, mint a répát, nagy porfelhőben lapátolják a földet.

 

Az országút szélén a helybeli polgárok ücsörögnek, meg nem mozdulnának, kijjebb nem húzódnának, hogy elférjen nagy nehezen az autó, pedig Win aztán nem teketóriázik a centizéssel, én biztos fejvesztve menekülnék a pasik helyében. Az sem gond számukra ha éppen beszélgetni támad kedvük az út közepén. Szépen megállnak ott ahol rájuk jön a társalgás, fogják mindketten a bringájukat, megy a csevely, de Win-en, e sokat tapasztalt szakemberen nem fognak ki, nem hezitál, hanem fékezés nélkül  éppen hogy csak elhúz mellettük, legfeljebb a bicikli hátsó sárvédője csörren meg a lökhárítónktól. Elképesztő.

 

Egy kis faluhoz érünk, Win mondja, hogy valamikor itt élt, itt voltak a szülei és a nagyapja jómódú földtulajdonosok, sőt a nagyapja egy nagy Buddha szoborhoz is adott itt pénzt. Ha nem vennénk rossz néven, meglátogatná egy ima erejéig. Mi nagyon örülünk, és be is hajtunk egy faluba, ahol éppen valami ceremónia zajlik az említett Buddha szobor körül: egy teherautóra felkapaszkodott a fél falu, a platóra rádrótozott hatalmas hangszórókról dől a zene és lelkes visítás, zászlólengetés közepette kerülgetik a teherautóval a szobrot, körbe-körbe úgy 30 méteres átmérőn belül. A szobor úgy 10 –15 méter magas lehet –tudjuk az alapelvet, annál szentebb, minél nagyobb-, de amúgy nem egy nagy durranás: pont olyan, mint a többi ülő Buddha szobor –a Buddha szobrok valószínűleg típustervek alapján készülnek: itt történetesen jóságosan ül, frissen mázolva fehérre, kifestett szemeivel barátságosan néz, vérvörösre kipingált ajkán félmosollyal, mint aki tudja, amit tud. Bizonyára ez így is van. (Leninben voltak ilyen szoborváltozatok: Lenin kopaszon: „Lenin natur”, Lenin sildes sapkában: „Lenin turiszt”, Lenin cilinderben: „Lenin de luxe”.)

 

A kerengő teherautóról lemaradt úgy 100 fő kiskorú megbabonázva néz minket és le nem szakad rólunk, bármerre megyünk, lelkesen trappol mögöttünk. Baromi jól néznek ki, ahogy össze van mindegyik képe ezzel a szépségsárral, de nemcsak úgy akárhogy: szépen, korong alakban, amitól az amúgy is ázsia jellegű arcvonásaik kikerekednek, mint egy kölyökgólyának.  Win elmondja nekik, hogy ő kicsoda: hogy az ő nagyapja építtette ezt a Buddha szobrot, és a gyerekek kellőképpen el is vannak a Win-től ájulva, hogy ilyen fontos ember itt a faluban. De nem azért ám, mert a nagyapja építette a szobrot, hanem hogy ez a Win fiú milyen nagy ember: európai turistákat szállít! Win próbálgatja a szoborra terelni a beszélgetést velük, de a srácok rá se rántanak: minket bámul mindenki. Ez az igazi esemény.  A szobrot nézhetik holnap is.

 Persze, ilyenkor mi is tudjuk, hogy a helyi protokoll részei vagyunk, így ehhez igazodva próbálunk viselkedni. Zsombor erre célra tartogat egy olyan mosolyt, amit jellemzően egy szép sárgaház állandó lakóinak sajátja (Lipótmezei Nemzeti Királyi Tébolyda –alapítva 1868), én pedig megpróbálom felerőltetni magamra Kóka János gazdasági miniszternek üdvözült arckifejezését -mert boldogok a lelki szegények-, amikor bejelenti, hogy dől a működő tőke Magyarországra, tegnap például sikerült megállapodni Jan Stobasek szlovák suszterrel, hogy a cipőtalpaló műhelyét helyezze át az erős munkanélküliséggel sújtott magyar parlament félemeletére a lépcsőtől kissé jobbra, mintegy 0,245 új munkahelyet teremtve ezáltal, az elkövetkező 150 év átlagában. (mert megy a gazdaság motorja, sohanemlátott.) És akkor még nem is tudtuk (tudtam/tad/ta/tuk stb.), hogy elkúrtuk (tátátok/ták/tam -leginkább). 

Feszítünk itt szépen, készülhetne rólunk gigantikus föstmény is, mint amit Róth István ösztönös festőművész festett, aztőán tartotta  markát a 10 milláért: a Torgyán-Orbán páros a Szent Korona előtt (mögöttük a kabinetjük és a Szűz Mária, előttük a korona körül meztelen angyalkák hancúroznak –annyira vízfejűek, hogy még egy pedofilnak se lenne kedve hozzájuk- kacagányok kacagnak, sújtások sújtanak, paszományok pasznak és e szép páros országlása korszakának megannyi szívet melegítő aprósága is ott kelleti magát. Ha a szociknak lenne egy csepp eszük –de nincs- megveszik ezt a képet és szórólapként terjesztik, de rosszabbul élünk, mint 4 éve: például ilyen képekre sem jut állami zsozsó –bezzeg!)

 

Erre előkerül a tanító úr is, nagy jattolás, de nem beszél angolul, így Win-en keresztül értesítjük a kivételes szerencsénkről, hogy megismerhettük őt és népét. Részéről hasonlóképpen. Miután így fényesre nyaltuk egymás fenekét, Win megmutatja a nagyapja nevét az adományozók között, és letérdel imádkozni, mi pedig nem zavarjuk. Kicsit körülnézünk: nagyon szakadtak a viskók itt is, de a tanítói státusz biztos valami igen komoly pozíció lehet itt, nagy respekttel, mint a Dicső Szovjetúnióban, ahogy e szép versike is megörökítette:

„Olga, Kolja és Mátyuska,      Mind boldogan kiáltozta

Végre oly sok kudarc után         Népművelő lett az apám!

Bim, bam, bam – Bim, bam, bam     Fényt terjeszt a faluban!”

 

Fél órás mászkálás után elbúcsúzunk a falutól és népétől, és vissza az útra, ami egy hanggal nem lett jobb azóta, mióta letértünk róla. Próbálok autóvezető szemmel nézni előre, ugyan én mit csinálnék, mikor fékeznék, mikor kerülgetnék és mikor egyszerűen csak imádkoznék, hogy ne legyen tengelytörés és aztán bele a közepébe, Isten nevében, de elég nehéz a feladat. Maga az út is tiszta por, és vagy 40 km-es sebességgel mész hogy lásd, mikor van már kifoltozva a kátyú, és mikor pedig nem, vagy pedig valamivel gyorsabban és akkor pedig zökkensz bele egyikből a másikba. És ez az út az 1. számú főút! Mi lesz itt még…

 

Win különben nemigen kíméli a kocsit, lefékez és felgyorsít állandóan. Például remekül lehet látni, hogy 30 méter múlva valami ordenáré gödör van az úton, de Win az utolsó pillanatig gyorsít, majd satufék: dááááng!, és csúszunk a bele a gödörbe, recseg ropog a kocsi, csapódik a kövekhez a felni. Ha talán egyenletesen menne 40 km-al, akkor nem lenne ilyen hektikus a haladás, de nem: vagy nulla, vagy 70 km/óra. E fölé nem engedem nyomni még amikor látszólag normálisabb részek vannak, mert egyrészről bármikor lehet egy ménkű nagy luk, meg mert annyit kapott csak ezen a mai napon ez a kocsi, hogy nem csodálkoznék, ha egyszer csak elszállna a tengelye vagy valamelyik, gömbcsukló és éppen akkor nem szeretnék túl gyorsan haladni.

 

Valamivel este 5 óra után érkezünk meg Tongoo-ba, a Win által javasolt GH-ba – a neve Mother’s House Hotel, az LP-ben nincs benne- még eléggé a városka elején van, az országút mellett, egy emeletes kis épület, talán ha 16 szobával. Win még annyiba ráerősít, hogy ne a három doktoros GH-t válasszuk, hogy szerinte nemcsak a szúnyogok vannak ott, hanem bejönnek a békák és a kígyók is a szobákba: nagyon nem akar oda menni, láthatólag. Itt 15 dollárért mérik a szobát, tehát nekünk megfelelő ár, nem fogunk egy esetlegesen 5 dollárral olcsóbb szállás miatt csalinkázni összevissza. Meg legyen a Win-nek is jó üzlete, biztos részesedik. (És még valami az árhoz: az út során a szobaárban mindig benne volt a reggeli.)

 

A GH nem lehet régi építésű, a szoba is újszerű, kényelmes, szép faragott ágyakkal, tisztára felmosott sötétbarna csempe padlóval és hozzá szépen illő világosabb színezésű fallal, fával burkolt mennyezettel. Saját fürdőszobás, Tv is van, meg légkondi is. Ezeket a szolgáltatásokat egyelőre csak érzékeljűk, és nem élvezzük a- TV-t később se- mert a „kormány jóvoltából” nincs áram jelenleg. Amikor már sötétedik rendesen, akkor mégis csak lesz –nem úgy mint a szocialista Romániában, ahol annak idején pont esténként nem volt áram; mikor máskor ne  legyen: hogy a polgárok lássák, hogy nincs. (Amúgy az áram itt is elment 9 óta körül, és nem is jött meg reggelig: gyertyáztunk is a vacsoránál az étteremben, meg itt a szobában is. Sok értelme nem volt a légkondinak. A Win fiú is kapott szállást, ingyen: a későbbiekben is a legtöbb helyen saját szobát kapott, de volt olyan GH, ahol a sofőröknek együtt volt egy nagyobb szobájuk, és néha az eléggé szakadt is volt. Win ilyenkor csöppet húzogatta is az orrát, meg finoman célozgatott is, hogy nem tetszik neki, de hát ő volt a szállásszervező –amúgy igazából csak egy helyen volt ilyen probléma -majd írok róla. Lehet, hogy ebben a „három doktoros” GH-ban sem jó a sofőrszállás, mert az LP amúgy jót ír a GH-ról. Summa summárum: ez a mi szállásuk is teljesen tökéletes, három doktor nélkül is.).

 

Amíg meg nem jön az áram gyorsan lefürdünk –a hideg víz is teljesen megfelelő, hiszen langyos-, Zsombor szunnyadni akar egyet a sok napi izgalom után, de nem engedélyezem és cserébe átugrasztom a GH éttermébe két sörért –amíg közlekedik, csak nem alszik el. A sör szerencsére még hideg és a kettő együtt 1,2 dollár. Tisztességes, 6.4 dl-es kiszerelésűek, élénkülünk általuk. Amúgy ezt az áram dolgot nem igazából értem: nincs vezetékes áram, saját generátorról megy ha megy, de azt mondják, hogy „a kormány miatt” az sem lehet mindig –lehet, hogy a generátor bekapcsolhatóságát is korlátozzák, vagy csak spórolnak a helyiek és mint egy igazi vagy diktatúrában, mindenért a kormányt szidják –amúgy jogosan.  Amikor másnap reggel felkelünk, már nem is kapcsolják vissza: gyakorlatilag alig volt áramunk csak egy kicsit este, a vacsi alatt. Ez azért fontos, mert ha történetesen tölteni kellett volna a videó akkumlátorát, nem lett volna rá lehetőség. De nekem két aksim is van, elég hosszú üzemidőkkel –még nem volt gondom, még a thaiföldi három napos trekking alatt sem merültek le (Pó Apó: Indokinában söröztem –Libri).

Sörözés közben sem tétlenkedünk és igényes, készségfejlesztő-értelemcsiszoló játékokat űzünk: egymás söröspoharaiba a szalvétaként egzisztáló WC papírból gyúrt galacsinokat hajigálunk –hagyom a fiút győzni, magához is tér a nagy örömtől.

 

De elveszem a kedvét. Ugyanis a vacsorának még nincs itt az ideje, gyerünk befelé a városba, milyen lehet, vajh. Elindulunk az országúton a központ felé, végig kis boltok, mindenféle árusok. És lassan szépen sötétedik is az idő, duplán is: egyrészt a nap lemegy, másrészt koromfekete felhők gyülekeznek az ég alján, és egyre növekednek. Ebből még talán Aigner Szilárd sem jósolna derűs napot mindannyiójuknak –bár volt ő már vertebb helyzetben is. A vita mégsem ezen generálódik, hanem azon, hogy a GH-tól balra vagy jobbra van a központ. Végül jobbra indulunk és sűrűsödnek is a házaknak nevezett fabódék, de Zsombor, aki pont ellenkezőleg javasolta az útirányt, azt fejtegeti, hogy a városkának lehet, hogy van két vége, de közepe nincs. Tiszta anyja a fiú, látszólag meg is hajlok az érvelése előtt de akkor is az általam meghatározott irányba megyünk, mert megszokhatta volna már, hogyha nincs is mindig igazam, de sohasem tévedek.

 

A városközpont látványilag némileg eltér Párizs belvárosától, talán abban is, hogy míg az a fény városa, itt meg egy kapa világítás nincs. Rejtély, hogy a lámpa nélkül kerekező biciklisták nem mennek egymásnak, vagy az árokba (de nem!), és minket sem ütnek el, pedig tényleg nem lehet látni őket, csak amikor a mellettünk levő kis bódéból kiszűrődő vékony fénynyaláb mellett egyszerre csak ott vannak mögöttünk, előttünk. Onnan sejtjük, hogy a közeleg valami biciklis, mert többnyire ketten bringáznak egymás mellett és beszélgetnek. Annyit lehet észlelni, hogy hangok közelednek a sötétségből, és egyszer csak hopp: már el is húztak mellettünk. A településből sem látunk semmit sem: másnap konstatáljuk csak, hogy elméletileg elmentünk egy pagoda mellett (tök sötétben van, csak a fehér kerítése sejlett fel), pedig anno királysági székhely is volt, de ne cifrázzuk: semmi érdemleges. De ellenben, a várakozásoknak megfelelően egy rohadt nagy trópusi zivatart kapunk a nyakunkba, de akkorát, hogy még a békáknak is a torkára fagy a kutykurutty. 

 

Amióta már Kambodzsában tapasztaltam (erről is van szó az „Indokinában söröztem-ben –hej, micsoda egy pompás kis könyv!), errefelé az eső úgy indul, hogy a döglesztő hőségben jön egy hűvösebb fuvallat, pár  perc múlva koromsötét az ég, és újabb néhány perc múlva már öntenek is a nyakadba egy uszodányi vizet mielőtt még a virtuális úszómesternek ideje lenne a sípjába fújni, és a fürdőgatyájában a bal oldalra átigazítani a jobbra áthajlott faszt  (ebben semmi politikai célzás nem volt, esküszöm!, abszolút nem gondoltam a Hír TV-ben villogó exkommunistákra! hanem csak arra, amit Karácsony fő-törzszászlós –ftzls- elvtárs kifejtette a budaőrsi laktanyában: csatnak, fasznak, kardnak baloldalt a helye! És szerintem, akkor ő sem arra gondolt méghozzá a legkevésbé sem, hogy az összes fasz a baloldalon van bár akkor számomra nagyon úgy látszott, beleértve a főtörzszászlós elvtársat is, aki nemcsak ilyen nemsziervi, hanem pártalapszervi titkár is volt. De múlnak az évek és hálaistennek mára a helyzet szépen kiegyenlítődött: van balfasz mindkét oldalon is, szép számmal.)

Nos –ahogy illik egy szépirodalmi mondatot kezdeni-, nos hát, ömlik az eső, villámlik, dörög, de mi még idejekorán visszafordultunk, részint mivel eszembe ötlött, miként áztam szarrá Kambodzsában, másrészint úgysem láttunk semmit sem a sötétben, de a meleg miatt ellenben megszomjaztunk és hársfalombos kisvendéglők pedig abszolute nem sorakoztak az út mellett egymás hegyén-hátán, mintegy.

 

Vacsorát rendelünk a GH éttermében –én zöldséges tésztát választok, ami most is jó és mindenhol kicsit másfajtább, de Zsombor kuriózumokra vágyó lelke robbantott csirkét igényel aminek lemmon-curry-chicken a neve, jó sok szósz van ráöntve, abban viaskodik egymással a lemmon meg a curry, de a lemmon győzött: baszott savanyú a cucc, a chicken pedig csak csontszilánkok formájában fuldoklik benne, így megint cserélhettük el egymással a kajáinkat. De nem bántam, mert nekem nagyon ízlik ez is. Ezek a kaják legalább természetesek, nincs bennük pl. E 221, azaz nátrium-szulfit egy csepp se, ami egyrészt tartósítószerként a mai élelmiszerek jóízű velejárója, másrészről fotóelőhívásoknál vegyszerként használatos. De ez tulajdonsága praktikus is egyben: csak egy korty belőle, utána egy nyelet filmcsík, és már hívódik is elő a gyomorröntgen.

 

Helyiek is vannak egy páran, sok gyerekkel felszerelkezve, akik nem is fogyasztanak, hanem inkább a TV nézés miatt jöttek ide –ekkor még volt áram. A TV-ben valami líra van: a főhős –jóarcú, ártatlan tekintetű, kissé alultáplált fiú -a Capella bárban dobogós lehetne -hosszan elmereng és valami szerelmi dolog lehet a háttérben; mindenki lélegzet visszafojtva figyeli. Zsombor rajtaütésszerűen közli, hogy minden jel ellenére szerinte bosszút forral a fiú (láthatóan Zsombornak vannak néha nehéz pillanatai is, de azért szeretjük, ha már a mienk).

Felfuvalkodott kivagyiságom elnyeri méltó büntetését: kifogásoltam a TV műsort, na nesze, itt van! A mélabús sztár képe elhalványul a képernyőn és új műsorba vágnak bele, de a javából! Nem szeretnék hazudozni,  egyrészt mert csúnya szokás, másrészt mert többnyire rajta is kapnak, de a következő 30 percben –mértem az időt-  a kamera egy tetszetős rizsmezőt mutat (ez baromi érdekes lehet a helyieknek: ilyenből áll a fél ország), szárba szökkenő kalászokkal és egy okostojással a közepén, aki láthatólag a hogyant és a mikéntet magyarázza. Az étterem közönségének érdeklődése exponenciálisan csökken és inkább felénk irányul, több okból is: egyrészt a sör mellé Unicumot iszunk (direkte a piros keresztes palackból, egyenesen –a népek azt hiszik hogy gyógyszer, szerintem, és nagyon sajnálnak is valószínűleg, milyen sokat is kell nekünk ebből bevennünk, ámbár csak óvatosan araszolunk előre eme mezsgyén, mivel jópár sör, Unicummal hígítva igen izgalmas másnapot bír eredményezni), másrészt kockapókerezünk. Harmadrészt fehérek vagyunk. Ahogy már asszem írtam, a kockapóker a későbbiek során Myanmar–szerte nagy érdeklődést váltott ki: nem volt olyan város, ahol ne oktattunk volna ki néhány érdeklődőt a szabályaira. Itt is körénk állnak, nézegetik, és néznek minket is, de mi hagyjuk és nem szólunk oda, hogy mitnézőköcsög, de hát az evolúció során van még mit fejlődnünk a felgépelt fejű vállalkozóig. Az eső irgalmatlanul zuhog, még az étterembe is beveri a szél. Az áram is elmegy, romantikus gyertyázás veszi kezdetét.

 

És ezt az idilli képet Zsombor megzavarja, felrúgja az asztalt, szó szerint, repül, borul minden, nem győzöm kapdosni, leginkább a gyertyát, de jogos a tornamutatvány: a zivatar zaját is felülmúló helikopter berregéssel egy legalább 15 centiméteres szarvasbogár landolt a nyakában. Nagy nehezen leveri a keményen kapaszkodó egyedet, ott forog a hátán a placcon (mármint a bogár) és ez a helyieknek is különlegesség lehet, mert rohannak a gyerekekért is, lássa mindenki, még egy alvó, két év körüli kislányt is felébresztenek rá. Tényleg jó nagy a dög. Amikor már mindenki kigyönyörködte magát kedvére, a bogarat kisöprik az udvarra, legyen sansza újra dobni, és még egyszer ránk hozni a szívbajt.

 

Befut egy 4 tagú francia csapat is, akik itt is alszanak majd, de a szokásos francia jómodor szerint még véletlenül sem pillantanak ránk, nehogy köszönni kelljen. Később egy újabb francia pár érkezik, de ezek csak kajálnak, aztán nagy savanyú képpel mennek ki az esőbe, a saját GH-juk felé. Lehet, hogy mennek a 3 doktorhoz? Szükségük is lesz rá, úgy szarrá fognak ázni. Mi is átrohanunk a szobánkba az esőverte, sáros udvaron és alszunk, mint a gép, egészen másnap fél hatig, amikor közvetlenül az ablakunk alól indul útnak egy kisteherautó, éktelen csapkodással, kiabálással, intézkedésekkel. A rajta levő felirat szerint WHO-s, akik éppen a szexuális felvilágosítás jegyében ügyködnek, és amikor morcosan kinézek az ablakon, hogy nem-e lehetne-e kurvára befogni a pofájukat esetleg, kapok ajándékba egy műanyag dobozba csomagolt óvszert. Ekkora nagyvonalúság után már nincs képen reklamálni a zajongás miatt, de a téma érdekessége miatt, meghogy mégiscsak tanárember vagyok és fűt a szakmai kíváncsiság, megérdeklődöm, hogy mi a munkamódszerük: sexual education vagy sexual trening, de csak kinyitják a szájukat és nem értik a lényeget. (Én meg elpakoltam valahová az ingyen óvszert a tetszetős dobozával együtt, azóta sem találom, tán csak nem felhasználtam útközben valahol? Vagy a Zsombor?)

  

Október 23. szombat

 

Az éjszaka még egy darabig esett az eső, de reggel, ahogy hat óra körül felkel, már süt is a nap szépen, persze dágvány, pocsolyák és sár mindenütt.  (Amúgy ettől kezdve esővel nem találkoztunk.) Az éjszaka hasznosan telt el, aludtunk és közben nem is tétlenkedtünk: begyűjtöttünk néhány szúnyogcsípést, mintegy emlékként, úgy látszik hiába húzogattuk magunkra az ázsia-szerte taroló agyoncsicsázott kínai gyártmányú plüss-szerű takarót: jelenleg jajvörös tulipánok kápráztatják a szemet, de ez senkit nem riaszt: mi éjszaka nem látjuk, a szúnyognak pedig mondhatni nulla az esztétikai érzéke. Elég szomorú.

 

A reggeli bőséges (és megjegyzem, mint ahogy a későbbiek során is mindig az):  most sárgadinnye, görögdinnye, banán, vaj, dzsem, többfajta cukrozott-aszalt gyümölcsdarabok, tükörtojás és kókuszos palacsinta… Csak csipegetünk, amíg mozdulni sem bírunk.

 

A turcsi, malacka profilú pincérlányka teljes díszben tündököl, a képe totál be van kenve ezzel a szépség-kencével A sárgás alapszínre még rápöttyözött kis színes meg fehér pöttyöket is, baromira megadta a módját, csak a Vigyázz! Frissen mázolva! felirat hiányzik róla. Csoszog a papucsában nagy elégedetten körülöttünk.

 

Zsombor tegnap este még panaszkodott, hogy kicsit érzékeny a füle; szerintem huzatot kaphatott a  kocsiban, de szerinte egy ezerlábú százlábú mászott bele, és ami ha megmozdul, akkor ő ijedtében azonnal meghal –ígérte meg nekem, letargikusan. Én belezseblámpáztam, hogy szembenézzek a támadóval, de nem volt semmi, és mára el is múlt a fülfájása –na ezt is túléltük, mehetünk tovább északra, egészen a kb. 250 km-re levő Kalaw-ig. Most 8 óra van, és Win úgy számolja, hogy kora délutánra leszünk ott. Ennek alapján továbbra sem kalkulálunk jó minőségű utakkal, és ezt igen bölcsen tesszük.

 

Egyelőre az eddig megszokott kinézetű vidéken haladunk: a sárga rizsföldek állati jól néznek ki ezekben a reggeli fényekben, bennük kisebb sztupák csillognak hófehér falaikkal, aranyló kupoláikkal. Magas pálmafák, zöld növényzet az út mentén, lábakon álló kunyhók az alattuk levő pocsolyás részek felett, fehér és barna tehenek álldogálnak bokáig vízben az árkokban és bámulják az autónkat. A nagyobb pocsolyákban, vagy az ismét elénk kerülő Sittoung folyóban –ez itt is sekély, a közepén sem ér a víz a tehén hasáig- gyerekek fürdetik, lötykölik, sikálják az állatokat. Temetési menet mellett haladunk el, elég szegényesek a körülmények: az élen négy ember viszi a lila lepellel letakart koporsót, mögöttük a gyászolók haladnak, kettesével, hármasával beszélgetve, maguk mellett tolják a biciklijüket.

 

Az úton szerzetesek is mezítlábalnak szép sorban a kolduló edénykéikkel, a nap ellen fejükre húzzák a köpenyüket és nem sokkal utánuk meglátjuk az első sárkánytáncot is, mihez hasonlót jobbára  a kínai nagy ünnepek alkalmával lehet látni: egy vagy két ember magára húz egy sárkány maszkot és komplett szerelést, nagy cintányérozás és egyéb csinnadratták kíséretében bonyolult tánclépésekben haladnak az úton, mögöttük a kísérő tömeg: ez is a szerzeteseknek való gyűjtögetés szertartásához –vagy marketing-fogásához- tartozik. Elénk állnak, táncol a sárkány a kocsi előtt, a kísérő pedig tartja a gyűjtögető edényt. Ha már így megdolgoztak érte, kapnak. Érdemes volt kocsival jönni, nem pedig repcsivel, mindig van valami érdekes, nem unjuk.

 

És íme, itt van a második mezőgazdasági gép, mit láttunk ezidáig: egy dízelmotoros, egyszerű szecskavágó, a rizs szárát dolgozzák fel vele, az út felett sűrűn lebeg finom, szállongó törmelékekből összeállt porfelhő, amin áttör a gépezetből feltörő, a kipufogó által koncentrált sűrű, fekete füst. A munkások szívják, teli tüdővel, jó büdös is, de ha felülemelkedünk eme hétköznapi megközelítésen megállapíthatjuk, hogy színösszetételben elég jól mutat:kék horizont a háttér, az előtérben aranmysárgha rizskalászok, a kettő között szélesen gomolygó szénfekete füst.

 

Egy rétesebb részen szarvasmarha vásárt tartanak. A tehenek békésen álldogálnak a fák árnyékában, és az eladók/vevők sem heveskedenek, hogy a rák egye ki a májam, ha vak ez a ló, nincsenek nagy parolázásokkal megkötött ügyletek, vagy azok már lezajlottak reggel: az emberek is nyugodtan gubbasztanak, guggolnak, tárgyalgatnak, és szívják a rettenetes cigarettájukat. Később mi is vettünk ilyen cigit meg szivart is és ajándéknak is hoztunk: komoly kicseszés volt a kedvezményezetteknek, mert udvariasságból egyet csak el kellett szívnia, de legalább ócsó volt. Amúgy: rémes.

 

Az út továbbra is borzasztó: alig tudok jegyzetelni úgy zötykölődünk, fényképezni pedig a leggyorsabb zársebességet választom –még szerencse, hogy erős a kinti fény, nem mozdulnak be a képek. Útjelző tábla szinte semmi, de minek is: van egy út északra és passz. Aki le akar térni, az biztos tudja, hova is miért. Ha mégis van valami eligazító tábla, az reklám is egyben, sőt elsődlegesen az és méghozzá sör habzik rajtuk gyönyörűségesen: Mandalay Beer, Tiger Beer vagy a Myanmar Beer szponzorálta hogy előre Mandalay, jobbra-balra pedig nem. 11 óra után a vidék némileg dombosabb lesz és előttünk magasabb hegyek zárják a horizontot a párás, melegtől remegő levegőben.

 

Újabb útépítés veri fel a port előttünk. Itt is kosarakban hordják az emberek a köveket, de van már gépesítés is egy úthenger képében: egy komolyabb szakasz van készülőben, nemcsak ilyen toldás-foldás.  A kézi munka ettől még változatlan.   

 

Megyünk még másfél órát, még Thazi előtt jobbra fordulunk és nekivágunk a felfele haladásnak. Win közli, hogy nem lesz könnyű az út: nem hiszünk neki, hogy ennél lehet rosszabb is –hát lett. Ez a távolság Kalaw-ig legfeljebb 60 km, de simán elnyerte életem legkatasztrofálisabb utazásának címét. Eleinte ez nem látszik, a gyanúnkat elaltatják. Az út persze itt is csak egysávos mint eddig volt, és talán még rosszabb: jó hosszú részeken  betonnak még a nyoma sincs, csak kőzúzalék ropog a kerekek alatt. De nem emelkedik durván, a vidék meg gyönyörű: jobbra sziklafalak omlanak le az útra (szó szerint: fél méter átmérőjű szikladarabokat kell kerülgetnünk), balra erdő, a völgyben patak, a patakban helyiek mosnak és vidáman integetnek. Szembe forgalom alig, annál több a lerohadt teherautó, autóbusz: kerekeik fadarabokkal kitámasztva, és az utazóközönség alatta meg a fák árnyékában várja a csodát ugyanis szerelésnek nyoma sincs. Kanyargunk, élvezzük, nem lesz itt gond, véljük.

 

Egy Yinmanbin nevű kis pöcs faluban Win javasolja, hogy kajáljunk. Mivel innen már csak legfeljebb 45 km lehet Kalaw, nem értjük igazából, miért nem megyünk tovább, de ha Win éhes, együnk, bár csak alig múlt el délután 1 óra, ezt a kis távot már csak lerendezzük gyorsan. (Mint kiderült, ez a gondolat nem bizonyult kifejezetten perspektivikus szemléletűnek.)

 

A szakadt kifőzde előtt néhány busz várakozik. Ezek is úgy néznek ki, mint egy 70’-es évekbeli NDK lakókocsi, csak jóval nagyobbak és jóval kevésbé formatervezettek. És jóval korábbi gyártásúak. A buszok teteje is tömve emberekkel, de ez valami különlegesen jó hely lehet, mert nem is szállnak le, ott falatoznak valamit tarisznyából.

 

A kifőzdében kivételesen nem a központi traktusban van a WC, hanem hátul az udvar végén, így odahaladtamban gyönyörködni tudok egy kibelezett traktorban –típusáról annyit lehet megállapítani, hogy Frédi és Béni biztos hiányolja-, valamint egy nagyon csinos, fiatal  lányban, aki egy beton kútgyűrűből mosakszik, ahogy ez itt szokás, talpig ruhában, de a rátapadt vékony selyemszerűség nem hagy kétséget alakjának legapróbb részleteiről sem.  Azannya –tanulmányozom tüzetesen a felhozatalt, de baromira feltűnésmentesen ám, mintha a rigókat nézegetném a fa tetején, bele is gyalogolok valami csúnyaságba  az udvar közepén, amit az a hülye csámborgó kandisznó pakolt le, de feltétlenül megérte még így is. Zsombort is ugrasztom aztán, ki ne maradjon a látványból és ez a fokozott fehérember-forgalom már soknak tűnik: a kiscsaj lelép, és mi kénytelen vagyunk a teltebb és idősb nővérének látványában gyönyörködni, ki is felszolgál. Ez sem rossz látvány, mivel hideg söröket is hoz nekünk a kaja mellé.

 

Mi a la carte módon rendelünk és így az étterem fedettebb részén, a hűvösben kapjuk meg, rendes evőeszközzel és tányérból pontosan ugyanazt a zöldséges rizst, amit kis kutyaetető műanyag edényekben, egységadagokban szórnak ki nagy mennyiségben a helyi átutazók buszosok számára egy hosszú asztalra, gondolom fillérekért. Mi gigászi összegeket hagyunk magunk után: hármunkra fizetünk vagy 4 dollárt sörrel, vízzel együtt. Van egy kis bódé is az étkezde mellett –mondom, komoly kereskedelmi átutazó centrummal van dolgunk- és Zsombor vesz még egy pár narancsot is, hogy majd út közben megeszegeti. Nos, nem ette meg –kapaszkodott, mindkét kezével, ahogy csak bírt és a száját evés helyett imádkozásra használta.

 

Ugyanis az út tényleg katasztrófálissá vált. Életem legrosszabb útját Kambodzsában tapasztaltam meg Siem Reap és a thai határ között, amiről a már említett könyvben, az Indokinában söröztem c. szépirodalmi remekemben kellő kegyelettel meg is emlékeztem, mert ott egyszerűen nem volt út, gödrök, puszta anyaföld és nulla haladási sebesség; a csatornákon, folyócskákon átvetett labilis pallókon és vaslapokon balanszírozott a buszunk, (azóta ott a helyzet lényegesen javult), de legalább sík volt a terep, és ott a gond csak az volt, hogy bennragadunk valami gödörben, vagy ha fel is borulunk, hát majd kimászunk alóla. Ez utóbbiara –mármint a felborult kocsi alól való kimászásra- itt kevés esély mutatkozott, ugyanis az út keskeny szerpentinként kanyargott a hegyoldalban, jobb esetben hézagosan volt kikövezve, néhol kőzúzalékos, de inkább egyenetlen, sáros, poros földút, rajta a hegyről legurult vagy az eső által lemosott szikladarabokkal, hatalmas kátyúkkal. És semmi védőkorlát, és alattunk a mélység. Ahol az út mellett erdő vagy bokros rész volt, ott legalább az embernek volt olyan érzése, hogyha megcsúszunk, csak megfognak a növények, de ez csak a látszat, mivel a hegyoldal szinte merőlegesen esik lefelé –nem fog itt meg semmi egy autót, ha egyszer leesésre szánja el magát.

 

De sok helyen még ez a látszat biztonsági növényzet sincs, egyszerűen semmi, csak a mélység. A kocsin a gumik állapotáról jobb nem is beszélni, úgyhogy a ezen a talajon minden kanyarodásnál –szemben ott a szakadék- a kocsi a lefékezett kerekek ellenére rendesen sodródott kifelé. És Win vezetési technikája pedig tényleg egyedinek volt mondható, de most már meg sem mertünk mukkanni még egymás között sem: csak túléljük! Ugyanis a pasi a kicsit is egyenesebb részeken felgyorsított és a kanyar –rendszerint jó éles kanyar- közepéig nyomta is a gázt keményen. Majd pedig satufék, miközben a kormányt teljes erőből eltekerte, ameddig csak bírta, koppanásig: a kocsi szinte akadály nélkül sodródik előre, közben úgy–ahogy kezd beállni a kanyar ívébe az eleje, a fara pedig valahol a meredek szélén billeg, majd újra padlógáz és nagy nehezen kijövünk a dologból. És 3 perc múlva ugyanez.

 

Le sem merek nagyon nézni, csak rettegek itt, a szakadék szélén és félek, hogy leesünk és egyáltalán nem merek nagynak lenni –hiába, az emberi lelket megnyomorító kommunizmusban cseperedtem. Mert belegondolva: mi is a hiba itt?

 

Hát az a hülye gravitáció, az! Mert az okozza például az impotenciát is –gondoljunk csak jobban bele! Hát akkor ezen kell változtatni bátran és határozottan, kedves barátaim, bátran és határozottan kedves barátaim, igen!, bátran és határozottan kedves barátaim, bátran és határozottan kedves barátaim –bocs elakadt a  lemez, kedves barátaim, de addig is míg oldalba vágom a tűt: bátran és határozottan! És ezek után meg is ígérem nektek, kedves barátaim, hogyha engemet és üzletfeleimet miniszterelnöknek megtetszenek megválasztani, én ezen változtatni is fogok. Szépen együtt meg fogjuk kérni a gravitációt, hogy magyar ember ne sújtson, lefelé ne vigyen, hanemha röpítsen égbe inkább. És ha mi szépen kérünk valamit, annak biztosan lesz foganatja, mert ha nem, majd adunk akkor a pofájára a gravitációnak, hogy arról kódul –ismerhettek.

 

No ha ezek után a gravitáció el is kusso, csendben, van más gond is, mert amikor éppen nem volt kanyar meg szakadék –ritkán volt ilyen-  akkor pedig ott voltak a jókora lukak az úton. A lukak előtt Win gyorsít, jól felpörgeti majd ezerrel fékez, de már túl későn ahhoz, hogy rá ne fusson erre az aknára: a kocsi durr!, bele a lukba, kap a felni, az alváz, mi pedig repkedünk felfelé az ülésről –van egyáltalán fékcső még?- merül fel mindannyiszor az emberben. És a tengely miből készült? Titánból? A helyzet komoly, nincs min mosolyogni, ilyen helyzetben még a Szekeres Imrének is kipottyanna az örökmosolyt csináló befőttesgumi a szájából, vagy lenyelné egy zökkenőnél.

 

Egy szerencsénk volt, hogy 30 – 40 km-es sebesség fölé a pocsék út és az emelkedő miatt  egyszerűen nem tudta, nem lehetett nyomni, így ezzel a technikával -ami különben tökéletesen ellentmondott a fizika törvényszerűségeinek- a kanyaroknál sem sodródtunk le. Este, amikor néhány bájos sör mellett megtárgyaltuk Zsomborral a nap eseményeit, azon gondolkoztunk, hogyha Win egyik diplomája fizikusi, mi lenne ha kis ábrákat rajzolnák neki a kocsira ható erővektorokkal, felbontva azokat cosinus és sinus összetevőire, az előre ható és a centrifugális (a kifinomultaknak: negatív centripetális) részeire, hogy meddig is kéne nyomni a gázt, meddig fékezni és mikor újból gázt adni, de abban maradtunk, hogy egyrészt a pasi teljesen meg van elégedve a vezetési stílusával (és tény: a puding próbája is megvolt, mert  eddig életben maradt), másrészt kizárt, hogy megértené szegénykém a süket fülével. Így hát maradt az ájtatos ima  a továbbiakra is.

 

A legrosszabb részek azok voltak, ahol már elkezdték ennek az útnak –ami amúgy a 4 számú, tehát frekventált főút, nem pedig egy zergebaszta csapás!!!- a felújítását. Ezeken a helyeken úgy-ahogy feltöltötték a gödröket, meg szélesítettek is, de továbbra is a szilárd burkolat hiányában kavicsos, földes, törmelékes az út, amin rémesen tud csúszkálni egy futófelület nélküli autó, plusz ráadásul a látszólagos biztonságot jelentő környező növényzetet is kiirtották, és korlát persze még sehol. Itt Win meg is eresztette volna jobban a sebességet, de ezt már nem hagytam: szicsász, szicsász, ütögetem a meg a fiú lábát, ne nyomassad már azt a gázat, rájaérünk!  Nyugodtan rá lehetne írni erre a kocsira azt a feliratot, amit kedvenc Tésa nevű falum fiataljai deklaráltak a helyi –többnyire közúton zajló és nem túlzottan hivatalos rallyversenyeik céljára vett leselejtezett rendőrségi Níva oldalára: „Száguldunk és félünk”.

 

Ez az út forgalmasnak volt mondható –helyi viszonyok között persze: 10 percenként egy-egy káposztát, meg hasonló zöldséget szállító teherautó, esetleg helyi busz-, az meg külön történet volt, amikor ezekkel szembe találkoztunk, félreállni valahová a sárba (a meredek hegyoldalakról lecsobogó patakok néhol teljesen eláztatták még azt is, amit útnak neveztünk ezidáig: tengelyig merülünk ilyenkor a sárba és csak nagy kerékpörgetések után tudunk kivergődni). Ha pedig előttünk mentek ezek a nagy kamionok, kénytelenek voltunk előzni, mivel nagy szuszogással legfeljebb 5 km-es sebességet bírtak elérni. Ilyenkor ment a nagy dudálás, meg az integetés, és jómagam továbbra is igen aktívan vettem ki a részemet: inkább itt hadonásszak, mint 50 méterrel lejjebb, a szakadék alján, egyáltalán ne hadonásszak. 

 

A személyszállítás létezik helyi és távolsági viszonylatokban. A távolságit a teherautók, néha rozoga buszok, gyakrabban pick-up-ok bonyolítják –az szépen emelkedő utakon nem hiszem, hogy verik az 5 km/órás sebességet-, a helyi járatokat pedig kis kerti traktorok: nálunk ilyenekkel néhány zsák krumplit, vagy egy rakat trágyát szokott szállítani a gazda –már amikor nem demonstrál a Hősök terén, mert akkor tajtrészeg demonstrálót, alkalmi fuvarként. (Tellik a nagyfröccsre az EU-s agrártámogatásból.)

 

Ja, a Hősök tere! Mert az ám a jó hely, főként amikor a Földmunkások Polgári Párttagozata ezer traktort parkoltatott a Budapesten, az aktivisták meg legurítottak a torkunkon naponta és fejenként  egy-egy  marmonkanna  Kiskunsági Tablettás Rettenetest aztán pedig hazapöfögtek hatalmas diadallal: addig sem kellett otthon keccsölniük. De amit ezek kaptak otthon az annyuktól, hogy három hétig helyettük dolgozhatott otthon! –hát nem könnyű manapság gazdának lenni, akárhogyis, főként pedig polgári parasztnak lenni igen nehéz, mármint a meghasonulás mián: kisüsti vegyestől állunk fejre vidékiesen, vagy pedig Bacardi Rumtól dobunk egy hátra szaltót, városiasan.

 

No, de itt nincsen Hősök tere, de ezek a kis kerti gépecskék itt is jókora utánfutót vonszolnak, amin nem csak néhány fő detox fér el, hanem –és nem viccelek, megszámoltam!: 3 sorban vagy 20 ülő emberrel, plussz a széleken kapaszkodó légtornászokkal. Hogy a kis utánfutók elbírják ezt a terhet, két kerék helyett egy tengelyre kétszer kettő van rájuk applikálva, valószínűleg házilag. Ezeknek a járgányoknak a sebességét még mérni sem lehet: gyalog ezerszer gyorsabb, bár így feltétlenül előkelőbb.

 

Ha már a közlekedést szóbahoztam, méghozzá ilyen drasztikusan, az út során arra jutottunk –nyugi, ez most nem egy korszakalkotó felfedezés lesz, csak információ-, hogy a városok közötti tömegközlekedés eléggé bizonytalan. A buszok ritkán mennek, és valóban illik rájuk  tömegközlekedés szó: tömeg, az van rajtuk. A „rajtuk” szó is stimmel, ugyanis a buszok tetején is annyian ülnek, ahányan csak felférnek, plusz a csomagok, amelyek jókorák, mert ha az ember errefelé utazásra szánja el magát, akkor legyen valami értelme, tehát visz magával valami hasznosat, vagy eladhatót, mindenesetre jókora mennyiségben, irgalmatlanul szakadt külalakban. A Magyarországon átvonuló török vendégmunkások autóinak csomagtartójára felpúpozott batyuhalmok meg sem közelítik ezt a látványt, de ízelítőt adhatnak. Stoppolás szóba sem kerülhet, mert személygépkocsi nincs,  teherautók és a buszok pedig eleve tele vannak, a pick-up-okra felférni sem a zsúfoltságuk miatt nem lehet, sem amiatt, hogy a hátizsákjainknak sem jutna hely. Az a véleményünk alakult ki, hogy persze mindent lehet, lehetne helyi buszozni is, de irgalmatlanul sok idő mennek el vele, mivel addig a busz el nem indul amíg nincs legalább duplán tele: ha csak szimplán lenne tele, akkor várnunk kellene, e fölötti létszámnál pedig már nem férnénk fel…

 

Win egyszer csak előre mutat: a szemben levő dombokon házikók tűnnek fel, megérkeztünk Kalawba. A 45 km-es út két és fél óráig tartott, 6000 km-nek megfelelő halálfélelemmel. Visszafelé csak nem erre jövünk majd –biztatgatjuk magunkat. Egyelőre csak az a lehetőségünk, hogy minden erőnket megfeszítve találgatásokba bocsátkozzunk e kérdést illetően.

 

De most már legalább értjük, amit eddig nem: mielőtt még elindultunk volna az ebéd után, Win összetett kézzel imát mormolt és nem értettük miért. Mert eddig ezt nem csinálta, csak mindig egyszer, reggel, induláskor, a későbbi megállóknál pedig már nem. De most igen! és mi jó alaposan meg is tudtuk, hogy miért. Azon melegében el is határozzuk, hogy a következő ország ahová megyünk, az csak síkságból állhat, melyet első osztályú autópályák hálóznak be keresztül kasul, és amelyeken a maximálisan megengedett 60 km/órás sebességet szigorú radar kontrollal ellenőrzik. (Ha valaki tud ilyet, szóljon.).  De azért az kétségtelen, hogy a Win ebben a saját vezetési stílusában teljesen otthon van és legalább olyan biztosan vezet, mint bármelyik párt a saját maga által finanszírozott közvélemény-kutatójának a felméréseiben –ami persze igen megnyugtató érzés egészen addig, míg ki nem derül a valóság. Mi nem szeretnénk hasonló élménnyel szembesülni.

 

De egyelőre Kalawban vagyunk végre. Megint Win-re bízzuk  szállást, de ahová először vezet, ott nincs hely: az ünnepről magyaráznak –full moon kezdődik a hétvégén, és ez a legfullabb moon az összes között, majd még Mandalay-ban belefutunk a javába, akkor írok róla-, de sebaj, két utcával arrébb egy hasonlóan normális kinézetű GH-ban 15 dollárért kapunk szállást: meleg víz, légkondi. A neve Eastern Paradise Motel a Thirimingalar utca 5-ben- amúgy az LP is írja. Kajálni itt nem lehet (csak reggelizni, ez benne van az árban és ezzel majd élünk is), de sört árulnak, a normál áron, hát kérünk is egyet-kettőt, de csak az íze miatt –ha értitek, mire gondolok. A szoba kényelmes, van légkondi amit nem kapcsolunk be, mert jobb a tiszta levegő és nincs akkora forróság itt fent a  hegyekben, meg van hideg-meleg víz is, tehát a hely jó.

Mivel holnap egy napos trekkinget tervezünk –aszongya az LP, hogy Kalawnál kellemes túrákat lehet tenni a környező hegyekben, a hegyi törzsekhez, egy vagy több naposakat is-, a GH-sok előkerítik az általuk favorizált, szimpatikus fiatal fiút vezetőnek. Az egy napos vezetésért 10 dollárért kettőnkre meg is alkuszunk, illetve nem is alkuszunk, ugyanis ennyit mond és ez alá menni már pofátlanság lenne részünkről. Elfogadjuk.

 

(Csak megjegyzem: lehetett volna lejjebb menni az árral, annyira rá vannak szorulva szegények erre a keresetre, csak pofa kell hozzá. Kambodzsában, Angkorban például eleve úgy nyitottak, hogy napi össz-vissz 6 dollárért rendelkezésre állt egy motoros a motorjával, a hajnali napfelkeltétől az esti naplementéig. Ilyenek errefelé az árak.) 

 

Mivel a holnapi nap rendben levőnek látszik, és sikerült némileg a szomjunkat is oltani, ráadásul az autókázás miatt kissé gubancossá vált idegvégződéseink is kezdenek kisimulni, mehetünk körülnézni. 

 

Kalaw 1320 méteres magasságon fekszik, helyes, kis hegyi falu, völgyekben, hegyekben házakkal, földes, köves utcákkal: csak az átvezető és néhány nagyobb út betonozott –már úgy, ahogy. Már a brit gyarmati időkben is közkedvelt, csendes pihenőhelyként tartották számon, és manapság is lehet még látni több jellegzetesen gyarmati stílusú kúriát, persze, eléggé leharcolt állapotban. Másnap az idegenvezető srác nagy büszkén mutogatott is néhányat, például az iskolaépületet, ahová ő is járt: kívülről még őrzött valamit a múltból, de bementünk –nyitva volt és egy lélek sem, vasárnap-, és belül már semmi. Ahogy ez szokásos: nálunk is TSZ istálló vagy jobb esetben laktanya, irodaépület lett a kastélyokból. A falu felett, magasabb helyen van persze egy paya, a Thein Taung Paya –este szépen lehet látni, ahogy ki van világítva-, de van paya a faluban is, nem is kicsi, plusz még egy muszlim mecset meg anglikán és baptista templom is. Ezek a payák nagyjából úgy néznek ki, mint a többi párezer Myanmarban, így csak kívülről nézegettük. Legtovább a faluban levő Myoma Kyaung Hsu Taung Pye Paya udvarára bámészkodtunk be elég sokáig: a szerzetesek nagy sürgés forgásban voltak, saját teherautóval készültek valahová, bámész gyereksereg érdeklődése közepette.

 

Egy pasi rohan utánunk, hogy álljunk meg, mi akarunk holnap trekkingre menni? Bevalljuk töredelmesen, tagadni nem látjuk értelmét. „Hát jó” –így az ipse, mert ő lesz az idegenvezetőnk –így kijelentő módban. Mi erős kételkedésünknek adunk hangot, lévén lezsíroztuk már a GH-s pasival, de ez nem hagyja magát, előadja, hogy a mi sofőrünk „az magas ember” legjobb barátja, és vele megbeszélte már. Mi persze ezt a dumát nem vesszük be, szándékosan félreértjük a szövegét és gratulálunk, hogy ez kiváló, menjen kirándulni a magas barátjával, majd találkozunk a hegyekben ahol mi is mott leszünk, amáde az általunk választott guiddal. A faszi felfogja, hogy ez nem jött be, már 3 dollárért is bevállalná, csak válasszuk őt, de hát persze nem. Sajnáljuk a pasit, úgy látszik nincs sok kirándulgató turista errefelé. És az is persze, hogy Win sofőrünk csak nevet, amikor később megkérdezzük erről a „barátjáról”, de az is biztos, hogy kevert egyet a fiú: hátha még nem alkudtunk meg valakivel, és akkor itt lett volna ez a csóka.

 

Amúgy, ha valamelyik helyi Win-ről beszél, mindig szóba hozza, hogy az a „magas ember”. Nekünk persze ez egyből nem tűnt fel, de helyi mértékkel tényleg az: nálunk alacsonyabb, de úgy 170 cm-es azért lehet. Itt egy ilyen ürge kimagaslik a 150- 160-as átlagból.

Lassan ránk esteledik, és ilyenkor kigyúlnak a fények, amelyek nagyon hangulatossá tudják tenni ezeket a településeket. Közvilágítás persze itt is nuku, de van elég bodé, mindenféle árucikkekkel, meg kis kifőzdék és egyebek, amelyekből jut fény az utcára is valamennyi –már amennyi éppen elég ahhoz, hogy ne lépjünk rá a porban vakaródzó kutyákra. Kellemes a meleg továbbra is, a páráság a magasság miatt igazán nem zavaró, a különféle főzőcske helyek pedig nemcsak fényt hanem némi kajaillatokat is prezentálnak, ígyhát ehetnénk is.

 

Benézünk néhány kisebb kifőzésbe –van indiai konyha is, indiai származású helyi vendégekkel, meg egy nagyon csinos indiai lányka felszolgálóval, de sajnos nincs sörük, csak tea. Talán majd a legközelebb. Ellenben a központban –ha egyáltalán van ilyen, de legyen- levő Golden Wing nevű restaurancia ámbár nem szerepel a LP által megnevezett helyek között, de csapolt a sör és nagyvidám a hangulat – e kettőnek lehetnek azért ok-okozati összefüggései. Minden esetre a vendégek széles mozdulatokkal invitálnak, a konyha/belső helyiség együttesben  tűzhelyen a kaják szépen gőzölögnek, füstölögnek a lábasokban, az utcára kitett asztalok mellett a vastűzhelyeken parázson sülögetnek csirkecombok, csirkeszárnyak, egyéb húsdarabkák, és nagyon jól festenek. És a csapolt sör pedig izibe, a szokásos gigászi 25 centes áron. Nem is tágítunk tehát. Elő a kocka és amíg a kaják felsorakoznak, bemutatjuk a fél kocsmának, hogyan is kell pókerezni. Itt is nagyon nézik a helyiek, mit művelünk: két fehér ember kockákat gurítgat, számokat írogat, és néha égre meredő szemekkel és karokkal egzotikus nyelven imádkozik a k.anyád és b.meg isteneikhez. Mondhatni, szinte kultúr missziót töltöttünk be kockapóker és a szép magyar beszéd ügyben.

 

Legnagyobb meglepetésünkre Win sofőrünk is feltűnik a színen -ő nem a mi GH-kban lakik, úgy látszik nálunk nincs sofőr szoba-, na de ahogy nézem, ő sem tétlenkedett, mert már erősen állapotos. Nagyvidám, és mintha jobban is hallana, minden esetre meghívjuk mi is egy sörre. Szabadkozik, de aztán csak legurítja a korsót és közben azt hajtogatja, hogy ő nem szokott, meg nincs is hozzá szokva; na, ebben lehet valami, mert totál elázik, és hazahúz: szerencsére holnap nincs autókázás, alhat amennyit akar.  Amúgy egyre jobban megkedvelem Win-t: tisztes kinézet, visszafogott stílus, udvarias, talpig úriember –az ilyenekről szokott kiderülni, hogy titokban a korbácsos szexért rajong-, de nekem minden esetre szimpatikus a pasi.

 

A kajákat illetően nem bírunk ellenállni a sülögető csirkeszárnynak, amit rizzsel és chillivel hoznak, de hát nem valami bőségtál, még így sem, mi legyen még. Az lesz, hogy én egy ártatlan mustáros szószos cuccot kérek, Zsombor meg gombás szószost. Míg a chillis csirke nem volt túl erős, ez a mustáros valami elképesztően erős: egyszerűen nem bírom megenni. Zsombor igényt tart rá, így aztán cserélünk, de hogy ő hogyan tudta bevágni, az előttem rejtély.   

 

Az ünnep alkalmából nagy petárdázás az utcán, előttünk hajigálják összevissza, de nálunk hideg a sör és a mértéktartó a hangulat. A nagy durrogásra egy kutya menekül be az asztalunk alá, de jól jár: csirkecsontokban részesítjük. A helyieken az esti idő hűvösre fordultával (22- 23 fok lehet) már dzsekik vannak, jól begombolva: mi az egy szál polóban is kellemesen érezzük magunkat –ki is érdemeljük  kocsma közönségének álmélkodó csodálatát: ezek aztán vasemeberek, ilyen hidegben, pólóban, azannya!

 

Az étkezde ugyan nem fukarkodik a csapolt sörrel, de nem teszi érdekeltté a tisztelt közönséget azirányban, hogy gyakran felkeresse a mellékhelyiséget, mondhatni ezt a cselekedetét csak úgy élvezetből ne gyakorolja. Az oda vezető út ugyanis felér egy kisebbfajta trekkinggel: először egy 40 cm széles folyosón kell végigaraszoni (az én széles vállaimmal!!), jobbról-balról nyirkos téglafalak között, a falak réseiben időző rovarcsaládok nyugalmát megbolygatván. Elérvén  végcélhoz megállapítható, hogy a vizelde látványilag jó, mármint hogy szemben levő GH ablakaiból kiváló látványt nyújt: gondolom azok is örülhetnek, akik ott laknak, ideális ilyesmire kitekinteni az ablakból. Némileg ki is van világítva a helyiség, úgyhogy az érdeklődők nemcsak nappal, hanem a sivár éjszakai óráikat is feldobhatják néhány pössentő pasi látványával, köztük egy megnyerő fehéremberrel, aki magát nem zavartatván él a funkcionálisan adódó lehetőséggel.

 Eddig ez még rendben is volna –okozzunk örömet felebarátainknak- de a kajálda hátsó helyiségei köztisztaságilag is romokban hevernek. Annyira azért talán nem, mint az Auchan áruház, ahol én is szívesen vásárolok miegymást, meg az ÁNTSZ is szívesen jár ki, hiszen hol máshol láthatna egy pajkos élőlény három élettani fázisát egy helyen: szaladgáló kiségér-fázis egérszarral csipkézve, táplálkozó kiségér-fázis egérméreggel tuningolva, elrohadt kisegér-fázis kakaós fánkba ropogósra sütögetve, fahéj szórattal. Itt csak élő patkányok vannak, azok meg szerteszét szaladnak, mielőtt még aláírathatnám velük az ellenőrzési jegyzőkönyvet. Ez persze semmit sem von le a dolgokból: a hely remek és lám, szórakoztató is.

 

Zsombor is kimegy és rettentő elégedetten jön vissza, mivel ügyes volt és nem csúszott be a deszkapallóról a klotyó körüli kétes összetételű sárba. „Gondoltad volna, hogy simán végigjövök a sötétben?” –kérdezi tőlem –„Nem” -feleltem én az igazságnak megfelelően, de nem hagyja elvenni a jókedvét.

 

Az idő közben hűvösebbre fordul: a nyirkos pára lecsapódik mindenhová. Ideje lenne haza menni. Hazafelé megint találkozunk azokkal a franszijákkal, akikről már írtam ennek az útleírásnak a bevezetőjében és akik isten tudja, hogy kerültek ide: tök rémülten keresnek valami olyasféle éttermet, amelyet megszoktak a franciahonban.

 

Errefelé európai mértékkel nevezhető éttermet feltételezni nagy marhaság –ahogy a parlamentben mondogatják egymásnak országunk nagyrabecsült eleji: tisztelt képviselőtársamnak előbbi kijelentése viszonylag kikristályosodott ismerethiányról tanúskodik. Mi mondjuk azt a restauranciát is, ahol ettünk, de ők csak beleborzonganak, de nem is baj, maradjanak csak éhesek, megérdemlik Trianonért. 

 

Ahogy hazaérünk, Zsombor végigdől az ágyon, és mint akit fejbevertek, már alszik is, kikészítette ez a mai autókázás szerpentineken: pár perc múlva szólnék hozzá valamit, de az elfizető jelenleg nem kapcsolható. A gyomra sincs jól, valószínűleg túl intenzív volt neki ez  mustáros kaja és mint már írtam, Szíria óta nem erős híve a köveken csúszkoráló autómobiloknak.

  

október 24. vasárnap

 

A helyi kutyák hajnali 5 órakor alaposan koncerteztek, de mi csak fél hétkor kelünk fel: ez a hajnali állati ébresztő vidéki élet velejárója: amikor pár éve Észak-Thaiföldön a hegyi törzseknél aludtunk, ott még rosszabb volt, mivel egy komplett baromfiudvar és disznócsalád is bekapcsolódott (az „Indokinában söröztem” könyvecskében írok erről), méghozzá gyakorlatilag a lábakon álló kunyhóink alól –tehát itt is csak nyugtázzuk a dolgot és maradunk félálomban. Itt is abbamarad a keltegetés néhány perc múlva, ők is, mi is visszanyugszunk: a kutyák megmutatták, hogy ők aztán éberek, mi pedig azt, hogy álmosak, és ez a dolgok rendje errefelé.

 

Az éjszaka a helyi mértékekhez képest hűvös volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy hideg van, de a hűvösebb, nyirkos pára lecsapódik, ami egyszerre okoz hidegérzést, meg izzadtságot is. Egy könnyű takaróval megoldható a dolog.

 

Sajnos Zsombor egészségileg nincs valami híresen. Valószínűleg a tegnap megevett, szokatlanul erős mustáros kaja tette be a kaput, -tárgyszerűen: nyitotta ki…-, de tény, hogy szükséges a Reasec, és nem jó a közérzete sem. Reggelizni azért átvonulunk a GH melletti, farostlemezekből összeütött kis épületbe, ahol egy konyha van, meg egy étkező helyiség. A reggeli jó kis zöld tea, meg papaya, narancs, banán meg piritós+vaj de ha kérünk, még kaphatunk tojást is bármilyen formában elkészítve; Zsombor gyomra nem erre van most beállítva én meg nem rizikózok, mert ha a tojás ha nincs jól megsütve akkor az gond, ha pedig jól megsütik, akkor pedig túl zsíros is lehet; ez persze nem elvi kérdés, csak nyifi-nyafizunk, jól lehet lakni a gyümölccsel is, annyit adnak.

 

Az étkező épületecske belsejében adnak a dizájnra is. Szépen ki van mázolva, és díszítésként nem sajnáltak valahonnan szerzett színes magazinokból kivagdosni és felragasztgatni mindenféle képeket, stílszerűen, a hely hangulatának megfelelően: aranyos, puszilkodó kisgyermekek látványa lágyítja a szívet, egy alpesi látkép, kemény hótakaróval (a Svájci Államvasutak falinaptárából), és egy filmszínésznő, fekete-fehérben, úgy a negyvenes évek stílusában,  talán Grace Kelly fiatalkorában, de a filmekben nem vagyok járatos, Zsombornak pedig fáj a gyomra, így egyáltalán nem érdekli a téma. Pedig megéri a szemlélődést a környezet, például teljesen szokatlan módon  nem egyszerű műanyag WC papír tartó van az asztalra téve az egyszerű WC papír szalvétának, mint általában errefelé szokásos, hanem ehhez képest egy technikai ugrás, egy ámbár szintén műanyagból készült macska. (A műanyag jó befektetés, örök darab, tart az idők végezetéig, illetve amíg el nem lopják szemfüles polgárok.) A macska dagadt, okkersárga és úgy mosolyog mint a Szíjjártó Péter –de kérem, micsoda ízléstelenség: hiszen itt emberek esznek!!!-, bár a Szíjjártónak a hátán nincs egy rés, amiből kikígyózhatna egy WC papír csík, szalvettának. Ennek a macskának pedig mindez megvan, tehát ím itt a segédlet, hogy bajszunkon ne billegjen morzsa. (Nem is billeg.)

 

A kiszolgálásra semmi panasz nem lehet, és miután telepakolta az asztalt még külön is odajön a felszolgáló kiscsaj, ránkpislog és azt mondja, hogy „enitííeee?”, amit különben úgy lehetne leírni hogy „anything else?”, de no thanks, hacsak te nem vagy benne a lehetőségekben (possibility). Ezen nagyot kacag és elpucol, többet nem is látjuk és ezután a szigorúképű anyja mászkál  körülöttünk továbbiakban –esküszöm pont olyan, mint egy fékezett habzású Áder János, bajusz nélkül. De ő már nem próbálkozik be a kérdéssel, mert ki tudja? Pedig innánk még teát de magunk nem merünk kérni, hátha mérget tesz bele, jól rácseszetünk a sompolygásra.

 

Kint az utcán a reggeli kéregető szerzetesek sorjáznak, idebentre pedig megérkezik három francia a helyi idegenvezetőjükkel, aztán befut még két spanyol kinézetű srác, markáns vonásokkal, meg egy szintén spanyol kinézetű csaj, sajnos még markánsabbakkal. A fiúk kinézetileg testvérek lehetnek de hogy melyikhez tartozhat  lány, azt a jelekből nehéz lenne eldönteni, de a lányt látva,  fel kell kötni a gatyájukat, az biztos. Nincs nála kecmec, ez egyértelmű. Miközben ezeken merengek, Zsombor elviharzik, hogy Reasec ide, Reasec oda, betámadja a klotyót, nincs jól a fiú. És ez bizony nem jó hír, lévén ma egész napos trekking a program.

 

Ellenben csak nekem lesz az. Ugyanis Zsombor ledől az ágyra és arra esedez, hogy számára egyenértékű, ha meghallgatja majd színes történetekkel élénkített élménybeszámolómat, valamint megtekinti a videót erről a mai kirándulásról, de nem mozdul, lévén sokat rontana a személyes presztizsén a helyiek előtt, ha menet közben hipsz-hopsz, leizélné a bokáját –amire jelenlegi helyzetében komoly esélyek mutatkoznak. Kis meditáció után helybenhagyom döntését –szerintem nem komoly a baj, nem rossz volt a kaja csak nagyon erős/fűszeres volt a tejbepapihoz szokott gyomrának. Otthon ugyanis az anyucija a kajákat illetően igen világhíres a Tesco kegyességéből szert tehető mélyhűtött nudli továbbfeldolgozásában, amely így cukrozott tejföllel leöntve képez visszataszító ragacsos halmazt a tányéron  (a gyerekek imádják, pedig még leírni is rémes, nemhogy látni, ahogy egy ilyen gagyi szart valaki a szájába vesz). Tehát ez a tegnapi kaja más iskolát követve készült el, és bár szerintem a dolog gyógyszeresen kezelhető, de inkább feküdje csak ki. Így aztán csak ketten indulunk útnak a guide-vel.

 

Felhős az idő, csak néha látszik ki az ég kékje, de ez inkább a reggeli párásság miatt van, mert már most is jó nagy a meleg és a nap szemmel láthatóan hamarosan úrrá lesz a dolgon. A környező hegyek nem látszanak túl magasnak, se meredeknek ezért úgy gondolom, nem lesz megerőltető a túra. A falu határában neki is vágunk az első emelkedőnek, ami nem cicózik, hanem emelkedik és a meleg meg a párásság miatt laposan meg is izzaszt, mire felérünk. Ráadásul a guide megy elől és elég jó tempót diktál, én meg, hogy kifújjam magam, látszatilag megállok néha videózni -elsősorban lihegni: mögöttem a vöröses színű földes út, alattam a kisváros, a kisházakkal. Ezekkel a szünetekkel aztán bele is jövök dologba, és végeredményben egy jó kis séta alakul ki, dombon, völgyön keresztül. Egyelőre bokros, bozótos, sőt apró tujákkal, fenyőkkel borított a táj –meleg égöv alatt ugyan, de itt már elég magasan vagyunk az ilyen növények megjelenéséhez. Az útnak nevezhető hegyi ösvényen nincs egy sima rész: keresztül-kasul szabdalják viszonylag mély vízátfolyások, a monszun időszak emlékei. A távolban totálisan kék színben emelkednek a horizontot lezáró helyláncok.    

 

Rajtunk kívül csak egy háromtagú francia társaság van kint, meg két francia csaj –mondja a guide, akit szintén Win-nek hívnak, mint  sofőrünket; névjegye szerint Thet Win Naung, és foglalkozására nézve licensed trekking guide, a bázisa pedig a mi GH-ban, az Eastern Paradise Motel-ben van. Azért is írom le egyből a nevét, mert nagyon szimpatikus volt a srác, korrekt a vezetésben és később még írok emberi magatartásáról is, szóval: ajánlom.

 

Visszatérve a túrázókra: nem mintha lenne valami nyilvántartás azügyben, ki hol kóvályog a hegyekben, de nem túl nagy a falu ahhoz, hogy ne tudjanak egymásról és vendégeikről a vezetők. A francia csajok is a mi GH-nkban vannak, de ők kétnapos útra mennek, és kint alszanak valahol egy törzsnél –amikor mi még reggeliztünk, ők már elindultak. Amúgy nem vagyok értük oda, mert tegnap, az érkezésünkkor ott üldögéltek a bejárat mellett, a köszönésünket sem fogadták csak bámultak ránk a hülye tehenek, mert annyira szépek talán nem vagyunk, hogy elakadjon a lélegzetük. Bár…  A másik francia csoport is előttünk indult, de hamar beértük, mert nekik mégiscsak nehéz volt a terep: 40 –50 évesek voltak és mikor előttünk jártak, már akkor lehetett látni, hogy gyakran megálltak szuszogni. Mivel én is ebbe a korcsoportba tartozom, nagyon meg voltam magammal elégedve, amikor vidáman hallózva –lássák csak, hogy még erre is van szufla- elfüstöltünk mellettük. Ki is érdemeltem a guide nyíltszíni elismerést –mondom, nagyon szimpi a srác, helyes ítélőképességgel. 

 

A kezdeti két-ember szélességű út egy keskeny csapássá változik. Térdig-mellig érő a növényzet –de még ki lehet belőle látni, szépen- jobbról, balról beborul az amúgy is keskeny ösvényre, de az ember lába megtalálja az utat, ami csak néha villan ki az erősen vöröses színével. A guide megy elől, ő alacsonyabb nálam, de a feje kilóg a gizgazból, lehet követni, ott billeg előttem, én meg caplatok utána nagyvidáman: most már viszonylag egyenesen megyünk, a hegyoldalban, az meg nekem nagyon megy, csak az emelkedőknél kéne el néha a lélegeztetőgép. Előttünk és felettünk a hegyvonulatok nagy összevisszaságban keresztezik egymást,  a csuda tudná, ha előre akarunk jutni, jobbfelé érdemes kerüni, vagy balfele; netán egyenesen nekivágni toronyirányt –de torony nincs-, de úgy sem lenne sanszos, mert   mindenhol erdő borítja, szépen, zölden.

 

Alattunk a völgyet teljesen másfajta, tipikusan trópusi növényzet uralja, méghozzá dús vegetációban (buján -hogy szépen fejezzem ki magam): banánfák, hatalmas levelű zöldségek és egyéb itteni növények. A falusiak termőföldjei ezek, fel is hallatszik ide, ahogy beszélgetnek, ügyködnek, de olyan magas körülöttük a növényzet, hogy egyszerűen nem is látszanak bennük, csak néha tűnik elő káposztafélékkel teleültetett ágyas, amit nem takar el a fölé boruló hatalmas pálmalevél, lombkorona. 

 

Továbbmenve egyre több helyen szakítja meg az egybefüggő erdőt egy–egy megművelt parcella. Szántóföldnek nem nevezhető ez a dzsungelből kihasított kis téglalap, de valami termelés folyik rajta. Vizük is van; jópofa kis patak keresztezi az utunkat, de leküzdjük a maga egy méter szélességével. Látszik, hogy errefelé a helyiek is gyakran járkálhatnak erre, ez nem egy elhagyatott táj. A sárosabb részeken kivágott fákon lehet átegyensúlyozni, a pár méter széles hasadékokon keresztül szintén ezekből összeeszkábált átkelők vezetnek: én az ilyen lukakba általában jó eséllyel beleesek, de most annyira dús a  növényzet körülöttük, hogy mire feleszmélek, hogy most egy mélységen átmentem, hogy akkorra már mögöttem is van az egész. Az a baj, hogy gyerekkoromban valaki elhitette velem, hogy szédülős vagyok, és azóta én szigorúan tartom magamat ehhez, már kegyeletből is. Sajnos, csak lassan múlik a dolog, főként állandóan ráerősítenek ezek a politikusok olyan dumákkal, hogy az ember állandóan szédül (és a vele együtt járó hányigere van) és igazából nem is tudja miért. Itt van például a gazdasági csoda, ami nálunk bizony többször is felütötte a fejét, jó hogy bele nem rokkantunk: a fidesz  időszak alatt is az egyik csoda a másikat érte csak győztük kapkodni a fejünket, például a mi cseresznyéinket majszolgatta egész Dél-Amerika, de azt követően a szocik is megtették a maguk gazdasági csodáját de aztán úgy ám, hogy minket irigyelt Svájctól Burkina Faso-ig mindenki. Én feltétlen híve vagyok a csodáknak, mondhatnám elkötelezet csodaváró vagyok, de ezekkel a csodákkal is jobb óvatosan bánni, gazdaságilag pedig mindenképpen.

 

Kedvenc történetem erre Jézus csodatétele az ördögtől megszállott férfivel. Történt ez a Biblia szerint Geraza-ban (ez a mai Jerash, Jordániában Ammantól északra, ami akkor egy jelentős település volt és római kori romjai ma is látványosak). Itt Jézus tisztátalan lélektől, magyarul ördögöktől megszállott emberrel találkozott. Az ördögök megijedtek Jézustól és alkudozásba kezdtek, hogyha már ki kell menniük ebből az emberből, akkor ugyan hagy ne kelljen már hazamenni a pokolba (Lukács 8.32.) sőt a szóvivőjük arra kérte Jézust, hogy még erről a vidékről se zavarja el őket (Márk.5.10). Ahogy egy korrekt tárgyaláson az üzleti felek között szokásos, a döntést megkönnyítendő, az ördögök tettek egy áthidaló javaslatot is. Ott turkált ugyanis a hegyoldalban a helyiek „mintegy kétezer sertésből álló” kondája és az ördögök azt kérték, hogy az emberből kilakoltatván, ugyan hagy menjenek már ezekbe disznókba bele. Jézus valószínűleg nemigen szívelhette a malackákat, mert megengedte az ördögöknek az átkötözést: „Erre a konda vadul nekirohant a lejtőnek, le a tóba, és odapusztult”. A történetet elbeszélő evangélisták a disznóikat elveszített helyiek reakciójáról meglehetős szűkszavúsággal csupán annyit írnak: „Arra kérték Jézust, hogy hagyja el a határukat.”, ami elég világos beszéd, de szerintem a vasvilla is előkerülhetett. A történet mostani olvasata nálam a következő: csinálnak itt a nagyokosok csodákat, egyvalaki baromi jól is jár vele, de hogy mi szívunk, az biztos. Mi lenne, ha inkább a nagy csodacsinálók „elhagynák a határainkat”?

 

De sasszézzunk csak vissza az itteni rögvalósághoz. Itt kondát ugyan nem látok, de a mezőgazdasági termelés nem lehet egyszerű errefelé, ezeken a dimbes dombos területeken, ugyanis a dimb-domb egyáltalán nem valami lankás, hanem meredek, rendesen. És mégis, van itt az erdőtől megtisztítva legalább 50 fokos meredekségű hegyoldal is megművelve: aki ezt szántja, az megdolgozik rendesen. Itt bizony nem lehetne elsütni az a rizsát, hogy például azért lehet mégis olcsóbban autósztrádát építeni a horvátországi hegyek között, a több kilométeres gyönyörű viaduktokkal és a mégtöbb kilométeres alagutakkal (de milyenekkel!!), mint a magyar sík vidéken, mert a sziklára könnyebb alapozni és könyebb is haladni, mert nem is ugrál ott a kecskebéka meg a hungarikumnak minősülő lápi póc, és nem kell kerülgetni a buzernyást sem, amiben a környezetileg duplánvédett csettegő szöszmösz fészkel meg a kedvenc tápláléka, a vaskos csabak. Jó, jó, de a hegyet csak ki kell fúrni? Meg hidazni is kell rajta? A békát meg a melós rosszkedvében úgyis arrébb rúgja, jókedvében pedig rája lép, mert nagyon viccesen szól amikor kidurran és úgy megyen szépen a munka, ha víg a kétkezi. Szóval nem emiatt drága nálunk az útépítkezés, maradjunk ennyiben.

 

A fel- és lekanyargó ösvényen helyiek is közlekednek, nagy zsákokkal, vagy kapával: a kapa természetesen itt is teljesen fa, ahogy eddig is láttunk. Egy kisebb csoport asszony is jön velünk szemben, a guide megállítja őket hogy fényképezzek nyugodtan, és közben elmagyarázza a népviseletüket, és hogy honnan látszik, ki férjezett, ki nem, meg egyebek. Annyi biztos, hogy a palaung nők színpompás kék és piros összeállítású ruhákban járnak. Egyiken van piros színű, összecsavart turbánszerű fejfedő, a másikon semmi ilyesmi. A longyik is különbözőek, és egyiküknek-másikuknak a derekán övként kendők vannak felcsavarva. Nem olyan egyszerű a képlet, mint volt Észak-Thaiföldön a karen törzsnél, ahol körülbelül az volt  a felállás, hogy aki színes ruhás az férjezett volt, aki pedig fehér ruhás, az nem, passz. Ami egységes: a hátukon  fonott kosár, ami egy jókora szőlőputtonynak is elmenne valamint a lábbeli: gumipapucs, mint errefelé az emberek zömének. Bevallom, nem jegyeztem meg a különféle nyakláncok és madzagok színes rendjét és ezek korrelációját a családi állapothoz; ha ez a téma fontos lesz valamiért, legfeljebb megkérdezem az illetőt, hogy széna vagy szalma.

 

Az asszonyok tehát a palaung törzshöz tartoztak: ők élnek errefelé, és több falujukat is meg fogjuk nézni –ígéri a guide. Vannak errefelé más törzsek is, az LP a kalaw-i terkking fejezetben vagy tizet is felsorol, de az azonos törzsek laknak közel egymáshoz, így  többit csak több napos trekkingen lehetne meglátogatni.

 

Felérünk egy magasabb részre, körülnézünk az alattunk elterülő dombokra, ahol a különféle növényekkel bevetett parcellák sárga, piros, zöld színeikkel nagyon kellemes, tarkabarka  látványt nyújtanak. Hiába süt már a nap ezerrel -és persze egyben döglesztő meleg is van, amit idefönn a szél némileg enyhít- a sok pára miatt nem élesek a kontúrok így nem sikerült túlzottan karakteres képeket készíteni.  Keleti irányban, ahonnan tegnap ide érkeztünk Kalawba, a látóhatárt egy valamivel magasabb domb/hegyvonulat zárja, és magas fákkal borított, egybefüggő zöld az egész. Teakfaerdők vannak arrafelé, mondja a guide, és ott olyan szúnyogok élnek, amelyek a maláriát terjesztik. De itt nincs ilyen –nyugtat meg. Nem izgulok különösképpen, egyrészt amikor átjöttünk azon a területen, az napközben volt, és ekkor pedig a szúnyogok kussolnak a nagy melegben (napnyugta után érdemes vigyázni, meg felöltözni hosszú cuccokba, akár maláriás a vidék, akár nem), másrészt szedjük a Lariamot, meg esténként itt kenegetjük magunkat szúnyogriasztó stifttel (akit érdekel: Autan a neve, még otthonról hoztuk és úgy találtuk, hogy a többi hasonlóhoz képest ebben a legtöbb -20 %- a Picaridine nevű hatóanyag. Azt mondják, hogy a szúnyogok ezt nem csípik –mármint azt nem csípik, akin ilyen van.) 

 

Közvetlenül alattunk, egy teaültetvényben egy disznó család éli mozgalmas életét: ezek az ázsiai disznók nem olyan nyugisak, mint a mieink: kismalacok és anyucijuk egyaránt összevissza rohangálnak, egy–egy zörrenésre már pattannak is odébb, és egy ígéretesebb kitúrható valamiért komolyan egymásnak is esnek, nagy visítozás közepette. Ilyenkor jobb félreállni, mivel a menekülésre kényszerített egyed nem néz semmit, úgy rohan fejvesztetten, a másik meg uccú, utána: engem is majd elkaszáltak egy torzsalkodást követően. (Látható: kaland, kaland hátán!)

 

Az első faluba (a neve: Yar Thit, de szerintem nincs rajta a világatlaszon) fölülről, a hegy felől ereszkedünk le egy keskeny, meredek ösvényen nagy ügyesen, mint a Winnetou: közben ág nem volt ropp, levél nem volt zizz, lomb nem volt suss, bogár nem volt csere. A falu nem több, mint 15 –20 ház, de ezek is eléggé le vannak egymástól szeparálva, ahogy a hegyoldalban kialakított teraszokon állnak, másfél-két méter magas cölöpökre építve. A ház alatt van a háziállatok bázisa: itt hűsölnek a disznók, csirkék, kutyák. A házak mellett mintha jó hosszú asztalok lennének, de ezek nem asztalok, hanem lábakra helyezett jókora táblák, pálmalevélből fonva és ezek szárítják a leszedett tealeveleket. Elrágunk belőlük több fajtát is, érzékeltetvén a gyengébb és ízletesebb kisebb levelek és az erőteljesebb ízű nagyobbak közötti különbséget, és érzékelhető is a különbség: zöld tea ízű, de a nagyobbak inkább már dohányra emlékeztetően keserűek, mint amikor egy zöld teát csinálsz és többet pakolsz a csuporba a teafűből, mint kéne. (Már írtam, hogy itt az étkezdékben minden asztalon ott áll a zöldteás kancsó. Amiben nemigen cserélik a teafüvet, csak újra öntenek rá forró vizet, ha elfogyott, és hiába áll és oldódik naphosszat a tea, nincs annyira erős íze, mintha otthon én túlméretezem a teafű adagot. Valószínűleg már a sokadik forrázás után iszogattam ezekből a teákból,  de nagyon lágy és kellemes ízű.)

 

A cölöpökön álló házak bejárathoz felvezető pallókat, mint egy függőhidat, fel lehet húzni és ezt éjszakánként még ma is megteszik, bár eredetileg az esetleg erre tévedő állatok, ragadozók miatt, bár ezek már eléggé kevesen vannak –mondja a guide. Régebben még gyakran járt erre cibetmacska, mongúz, tapír sőt még leopárd is, de manapság ezek inkább az érintetlenebb erdős részeken tűnnek fel, nem pedig itt, a faluk mellett. Ahol kevesebb az ember, még medvék is vannak.

 

A faluban szinte senki sincs itthon, még gyerek is alig –néhány lufit azért felfújok és el is el tudok osztogatni: a kiskölykök állnak, fogják a lufit és néznek zsebóra szemekkel: nagyobb élmény vagyok én nekik, testi valóságomban, mint a léggömb.   

 

Ez a falu nagyon szegény –mondja a guide. Finoman céloz rá, hogy ennek oka elsősorban – és a többiekhez képest, akik szintén szegények, de nem ennyire- abban keresendő, hogy isznak, mint a gép, míg a domb túloldalán, a szemben levő falu már gazdagnak mondható, mivel ott már nem isznak úgy, mint a  gép: egyszerű a képlet. Végül az egyik házban otthon vannak, a házigazda be is invitál. Cipő le, aztán belépek a kunyhóba. Egy jó idő kell ahhoz, hogy a szemem hozzászokjon a benti sötéthez, mivel a téglalap alapú, 10 – 15 méter hosszú, 3 méter széles kunyhó megvilágítását csak néhány kifejezetten kicsi ablak biztosítja és azon sem tud annyira bejönni a fény, mivel ott megy ki a füst. Már ami nem marad bent. Mert a kunyhóban ugyanis eléggé rossz a levegő: az egyik végében tűzhely füstöl, mellette négyen-öten -idős férfiak és nők- pipáznak a tűzhely nem lebecsülendő füstképző képességével versenyre kelve. Maga a tűz is a fapadlón van megrakva és hogy ne gyulladjon ki a ház, egy nagyobb négyzetes részre homokot hordanak, és azon rakják meg. A főzés közben nem használnak sok fát, éppen hogy csak lobog a láng, így aztán persze, hogy füstöl. Jelenleg nincs is semmi kaja feltéve főni, de tüzet nem oltják el, üldögélnek körülötte. Hogy ilyenkor beszélgetnek-e vagy csak üldögélnek azt nem sikerült kiderítenem, mert amíg ott voltam, egy kapa hangot nem szóltak, csak bámultak engem meg a pipafüstöt.

 

A fal mellett a bambuszpadlón gyékények hevernek, úgy 20 centiméteres kihagyásokkal egymás mellett: itt alszanak a családtagok, szépen sorjában. Bútor semmi. A tűz mellett állványon néhány nagyobb fazék –közösen kajálnak-, pár hosszabb főző és merőkanál lóg a falra akasztva, fölötte polc, néhány tányérral. Valami ruhadarabok, szőttesek vannak egy halomban az egyik sarokban: valószínűleg az ott a szekrény mértani helye a térben.

 

Egy elkülönített zugból beteges krákogás, köhögés hallatszik, oda én már nem megyek be, de a guide igen. Amikor kijön, nagyon tárgyalnak a házigazda öregemberrel, aztán a guide kivesz a hátizsákjából egy levél gyógyszert, pár tablettát kipattint és átadja neki. Kicsit még nézelődünk –ők néznek engem és pipáznak, én nézem őket és nem pipázok és senki sem szól egy szót sem. Aztán távozunk, kijövünk a fényre, a jó levegőre, lebalanszírozunk a felvonható deszkákon, kikerüljük az ott kíváncsiskodó sertést –ez már olyan hazai fajta, nem is ugrál el-, és igyekszünk kikerülni tyúkokat meg a sáros pocsolyákat amiben csipegetnek, meg persze a tömeges tyúkszart is, ámde csak részsikerrel.

 

Ahogy tovább megyünk, a guide valami olyasmit motyog félhangosan, szinte magában –nem azért, mintha valaki értene errefelé angolul, hanem mert nem lett túlzottan vidám a beteglátogatás után-, hogy nagyon sajnálja ezeket az embereket, ahogy mondta, az ő népét, akik nagyon szegények és betegek: ahányszor csak kijön ide, ezekkel a pár szem gyógyszerekkel segíti őket, mert erre sincs pénzük, aztán meg orvos sincs itt és ha lenne is, azt sem tudnák megfizetni. Nagyon meghat a dolog, mert látom az arcán, hogy őszintén gondolta, nem játszik a fiú az érzelmeimre, de el is határozom, hogy a túra végén külön adok neki pénzt arra, hogy tudjon máskor is gyógyszereket ide hozni.

 

És megint csak az jut eszembe, amit már asszem írtam: aki Myanmarban járt, mind azt mondja, hogy rémes a szegénység és ez nem közhely, hanem tényleg így van. De rémes a szegénység Kambodzsa vagy Laosz idegenforgalmilag nem felkapott helyein, és rémes a szegénység egyes helyeken Thaiföldön is, vagy Vietnámban, és még számos helyen errefelé Ázsiában, de míg máshol inkább csak egyes területekre korlátozódnak, itt ez a szegénység általános, országos. Gazdagabbnak tűnő helyekkel alig találkoztunk, beleértve a nagyvárosokat is. Még a szintén nyomorgó Kambodzsa fővárosában, vagy a huszonvalahány éve tartó polgárháború által sújtott Sri Lankán is jóval több nívósabb autót láttunk, mint itt Yangonban, de később Mandalayban sem volt jobb a helyzet. És az, hogy itt az országutakon egyszerűen nulla a személygépkocsik száma, és ami kocsi van, az meg úgy néz ki, ahogy: ez csak a felszín, de azért ez is árulkodó jel. Hogy van-e éhezés, és milyen szinten van, azt így kívülről megítélni nem lehet, de ez a falu eléggé nyomorúságosnak tűnt, pedig errefelé azért járkálnak turisták, így csurran-cseppen valami az eladott szuvenírekből, vagy az itt eltöltött éjszakáikból, például.

 

Kérdés, persze, hogy a szegénység miatt mennyire szenvednek az emberek. Ebben a faluban sok embert ugyan nem láttam, de jókedvű bizony egy sem volt, sőt inkább apatikusan komor. Ez pedig nem jellemző, mert ami a Myanmar-i emberek hangulatát illeti mi azt vettük inkább észre, hogy bármennyire is nyomorban él ez az ország, meg elnyomás is van, az emberek nem szenvednek, vagy legalább is nyilvánosan nem: integetnek, kiabálnak, mosolyognak. Látszatra tehát itt szerencsésebb a helyzet, mint Magyarországon, ahol a Vezér (és a Kudlika Julika, akit sikerült elcsábítani gazdasági főokosnak a „Gazdit keresünk”-ből) egyhangúlag megállapította, hogy az ország egy szenvedő ország, és az emberek szenvednek. Konkrétan ugyan csak egy név lett említve aki szenved: hát a szegény Gyurcsány szenved, aki pedig attól szenved, hogy „nem lehet egyszerre kint is, meg bent is egeret fogni.” Ezt én a saját füleimmel hallottam és egyáltalán nem szenvedtem sőt igen jól szórakoztam de hangosan nevetni udvariatlanság lett volna, meg különben is nagyon sok szenvedő fogott körülöttem zúzós zászlórudakat.

 

Pedig az ország tényleg szenved. Az egyik fele a külső-belső egérhiányos Fletótól szenved, a másik fele pedig a Vityótól szenved, aki pedig attól szenved hogy miért nem úgy van a demokráciában előírva, hogy örökké ő fújhassa errefelé a passzátszelet -ezt persze csak rosszindulatú rágalom. Mert valójában ezért szenvedünk, mert szenvedni jó –ha lesz egy kis időm én is beállok egy kicsit szenvedni, de egyelőre tovább kell menni itt a hegyen, de nem felejtem, maybe tomorrow sort kerítünk rá. Ha meg mégse, majd leszenvedi helyettem a következő népgyűlés, épp elegen vannak ott szenvedni, még ha nem is hoztak magukkal még egy szenvedőt.

 

(És csak annyit bátorkodnék/nák megjegyezni a nagygyűlés-függők számára, amit Teleki László (az 1848-as) írt, miután meghallgatta Kossuth valamelyik lánglelkű beszédét: „Nagyra tudom becsülni mások eszét, de soha olyan nagyra nem, hogy a magamét ez okon feleslegesnek tarthatnám.”  És ezt lécci olvasd el mégegyszer! Lécci, lécci…)

 

A falu a hegyoldalba épült, ereszkedünk lefelé és a guide még benéz másokhoz is. Én is bedugom a fejemet az ajtókon, de bemenni nem akarok, mivel amit lehet látni azt az ajtóból is lehet, és a belépéshez le kéne megint venni a bakancsomat, amihez így többször már lusta vagyok. Nincs különbség a belső látványban: ahogy a házak kívülről így nagyjából egyformán néznek ki, belül sincs nagy változatosság. Lassan el is hagyjuk ezt a falut és a völgyben futó patakhoz próbálunk leevickélni a völgy alja felé kanyargó meredek ösvényen. Errefelé dúsabb a növényzet, jóval nedvesebb környezet és ezért már sáros is minden és eléggé csúszik is, de kivételesen nem ülök seggre, máig sem értem, miért nem.

 

A túloldalon az egész hegyoldalt teaültetvény borít, fehér és színes pontok mozognak benne: ezen a szomszéd faluhoz tartozó ültetvényen teát szüretelnek és ezek a pontok az emberek. Ez a másik falu a hegy túloldalán van, így miután átkecmergünk a patakon, fel kell kapaszkodnunk megint a hegyre és újból leereszkedni. Hegymászásból ma kijut. A patak körül teljesen esőerdős a növényzet és többszöröse a pára a korábbinak, alig lehet levegőt kapni. Átugrálunk a köveken és már kapaszkodunk is fel a túloldalon, a „gazdag” faluhoz (a neve: Tar Yaw). Jó kiérni a nedves bozótból. Elmegyünk a mellett a teaültetvény mellett, amit már az imént is láttunk. A szüretelő emberek felnéznek, integetnek. Itt a faluban is folyik a munka. Mi az egyik háznál állunk meg, ami előtt a már látott jókora asztalokon már válogatják a napon száradó tealeveleket. Itt is elrágunk néhányat. Jól esik, és így, forrázás nélkül is érezhetően élénkít.

 

Itt iskola is működik, szerzetesekkel és szerzetes tanuló gyerekekkel. Nincs nagy különbség a viselkedésükben: amikor még nem látták meg az érkezésünket, egy idősebb szerzetes-ruhás fiú „mindjárt lekeverek egy nagy maflást” mozdulatokkal zavart el egy nála jóval kisebbet. A fejlemények csak azért akadtak meg ezen a stádiumon, mert észrevettek, hogy jövünk.

 

Ebben a faluban a helyiek (a korábbi faluval ellentétben) nem külön házakban laknak, hanem egy úgynevezett  „hosszú ház”-ban. Az egyik előtt le is veszük a cipőt és bemegyünk. Legalább 10 család él egy légtérben a kb. 40 méter hosszan elnyúló házban. Minden családnak, szépen sorban egymás mellett, megvan a maga része, ahol él, alszik, főz, gyereket ringat, dohányzik, köpköd vagy rajcsúrozik. Ezek nincsenek falakkal elválasztva, csak egy jelképes paravánszerűség jelzi, meddig is tart egy-egy család birodalma, amelynek a középpontja a tűzhely: és minden családnak külön tűzhelye van, ami persze állandóan üzemel: vagy ég, vagy csak úgy simán füstölög.

 

Leülünk az egyik mellé, kapunk egy teát, a gyerekek pedig mindenfélét próbálnak eladni: kis szütyőt, terítőt, bármit. Bár ez a hosszú ház a több ablakával jóval világosabb és levegősebb, mint az előző volt,  a sok tűzhelyen rotyogó rizsektől és egyéb ételektől van gőz és kajaszag rendesen,  és ráadásul  erős a füstszag is. Ahogy körbenézek, látom, hogy a szokásos öregembereken és a körénk telepedett gyerekeken kívül pár hónapos csecsemő is ring egy fűggőágyszerűen felakasztott nagy kendőben és egy az egyben telibe kapja egy kihunyófélben levő házitűzhely erős füstjét pedig kisgyerek ez, nem pedig fokhagymás kolbász.

 

A guide észreveszi a tekintetemet és megerősít: nagyon egészségtelenek ezek a házak: a gyerekek kiskoruktól fogva ebben a füstben élnek, a betegek sincsenek elkülönítve és ráadásul minden kaját nagyon sokáig főznek, így az ásványok és a vitaminok teljesen kimennek belőlük. Szóba hozza, és szinte a fertőzések elleni varázsszerként emlegeti a C vitamint, ami persze szintén nagyon hiányzik itt. Kicsit mesélek neki Szent-Györgyi Albertről, a Nobel díjról, meg a C vitamin előállításáról –úgy látom, ha valami megmarad nála Magyarországról, hát ez lesz az, mert nagyon érdekli. Amúgy a srác huszonvalahány éves, van barátnője is, de hiába keres az itteni átlagnál sokkal többet, egyelőre nem gondol nősülésre. Túl becsületes az arca ahhoz, hogy megkérdezzem a házság előtti nemi élet kérdéséről, meg hátha sértésnek is venné, a barátnőjét illetően. Annyit korábbi utazásaimból tudok, hogy néhány délkelet-ázsiai törzsnél  -ezek most nem feltétlenül burmaiak-  elég laza az erkölcs, de hogy ez a hagyományoktól eltérően élő, iskolázottabb embereknél hogy működik, azt nem tudom.

 

Prostitúcióval amúgy egész myanmari utazásunk alatt nem nagyon találkoztunk -az igazat szólva, nem is kerestük-, de kizárt, hogy pont ebben az országban ne legyen és az LP is az AIDS növekedéséről ír. Valószínűleg a csekély számú turista miatt elsősorban a helyi igények kielégítésére rendezkedett be ez a szép kézműipar. A nagyobb városokban; Mandalay-ban például a szállásunktól néhány lépésre volt egy bár, amin éjszaka nagy, piros neonszívek világítottak és ez valószínűleg nem a helyi bridzs-kör hivatalos helyisége lehetett, de mivel a bárokat itthon sem csípem, ott meg légkondi sem volt csak marha meleg, így egyből sarkon is fordultunk, mielőtt kialakulhatott volna valami konkrétum. 

 

A falu után az egész környék legmagasabb pontjára másztunk fel (nem volt akkora mászás: kényelmes emelkedő), hol két étkező hely is rendelkezésre állt. A guide szerint az egyikben helyi, másikban inkább indiai jellegű kajákat lehet enni: a helyit választottam. Jó is volt,  szokásos zöldséges rizs, máshol is ilyenszerűt ettem volna. (Azért nem lehet megunni ezt a kaját, mivel ahány hely, annyiféleképpen fűszerezik, illetve olyan zöldségből készítik, ami éppen ott nő a kezük ügyében.) Az étterem nem egyéb, mint egy kicsi bambuszviskó mint konyha, előtte egy bambuszlevelekből fonott árnyékoló, ami alatt egy asztal és pad, és ez képzi magát az éttermet. És a kilátás remek.

 

Kolompolás hallatszik: két bús tehén, nyakukban kolomppal húz két bús kétkerekű kordét, rajtuk egyáltalán nem bús helyekkel, meg totál közömbös fahasábokkal. Megpróbálok megfelelő fotóstellungokat felvenni, mivel bús tehenes kordés fényképből még alig van a raktáron ráadásul ez itt van közel, és sikerül is, mivel megállnak –nem mintha eddig szélvészként robogtak volna. De miért álltak meg? Hát azért, mert most indulnak lefelé a lejtőn és ehhez ki kell alakítani a fékező berendezést, nehogy a kordé megindulván lesöpörje a lábáról a bús tehén erőforrást. Ennek jegyében egy jókora dorongot illesztenek be a kordé (alváz) és a kerék (futómű) közé,  dorong másik végére kötél erősítődik és amikor el kezd lejteni az út és meglódulna a szerkezet, az elöl üldögélő driver maga felé húzza a madzagot, mire a dorong hozzászorul a kerékhez, és fékez.

 

(Jómagam, bár géperejű jármű vezetése közben, egyszer alkalmaztam madzagot, amikor is Wartburg személygépkocsim (két ütem –nagy tolóerő!) ablaktörlője felmondta a szolgálatot egy kellemesen tocsogós, sáros, februári éjszakán, mögöttem a mohácsi búsójárás alkalmából pocsolyarészeg évfolyamtársaimmal. De a kreativitás szerencsére nem hunyt ki az alkohol mulasztásából véletlenül ki nem pusztult agysejtekben: letekertük a két első ablakot -odakinn nagyjából plusz egy fok volt a celziusz, de legalább józanodunk-, a két ablaktörlő lapátra madzag erősítődött, melyeknek másik végét jobbról és balról behúztuk az ablakon és rögzítettük az alkoholista tagozat kezeiben. E technikai előkészület után csupán annyi volt a feladat, hogy a hátsó ülésen amúgy is jobbra-balra dülöngélők szinkronizálják a mozgásukat a magnó zenéjére: Trink, trink, Brüderlein, trink! Lasse dir Sorge zu Haus! Vidám utazás vette kezdetét, de működött a dolog. És például a mai technikákhoz hozzápuhult ifjuság nem is tudná talán elképzelni, hogy végső szorultságban a Wartburg járművezető teszemazt csak azért rángassa le hölgy útitársa harisnyanadrágját, hogy azt kellően összecsavarva és megkötve egy dinamónak nevezett áramforrás meghatására alkalmas ékszíjat pótoljon vele…)

A guide is felkerekedik és megyünk tovább. Elmegyünk a másik étterem mellett –na, ez már éttermesebb kinézetű, tetszetős vályogfalú, a vályogon mésszel felmázolt felirat: Coca Cola, Spirte-, több asztala is van és egyiknél itt piheg a két francia csaj a GH-ból. Totál ki vannak készülve –mondja az ő vezetőjük az enyémnek. Hú, de sportos vagyok –veregetem meg a saját vállamat.

 

Ismét jönnek szemben helyiek, nyakukban jó nagy zsákokkal. Fotogén  téma, de a guide hirtelen megfogja karomat, hogy ezeket ne: valami illegális akció lehet, valószínűleg szívható gabonaféle a  téma, mert erősen nézegetnek ők is rám, de én egyértelműen úgy teszek, mintha nem látnék senkit és a fényképező cuccok is csak nehezéknek fityegnének rajtam. Nem is kerül sor tettlegessé fajuló izmozásra.

 

A hegytetőről lefelé vezet az út, be az erdőbe. Vegyes növényzet: néhol egészen sűrű, esőerdős, másutt  kesze-kusza dzsungel, vagy ritkás, ligetes. Különösen nem kell szenvedni  haladással, mivel az ösvény többnyire elég széles, de azért nem volt hülyeség hosszú nadrágban jönni, mert esetenként az ágak, indák teljesen eltakarják az utat. A guide mutogatja, szagoltatja a növényeket: citrom, menta, gyömbérfélék, eukaliptusz, mimóza és persze a gyönyörű orchideák. A fák koronáin, valahol huszon-harminc méter magasan felettünk élénk madárzsivaly szűrődik le, de idelenn nagy a csend. Hirtelen valami könnyű zaj: a guide szerint valószínűleg kígyó siklik mellettünk az út melletti sűrűben, de a kígyó nem hülye kimászni, és mi sem vagyunk hülyék, bemászni. A guide elég közömbös a kérdésben: ő persze otthon van és otthon én sem félek sem a (torok)gyíkoktól sem éjszakánként az avarban rémesen neszező vérsündisznóktól.

 

Tetszik a vidék még akkor is, amikor egy kifejezetten nyirkos, párás, sáros rész következik. A  növények szinte összeérnek előttünk, a pár lépéssel előttem menő guide világos színű ingje sem üt át  zöld növényfüggönyön, vízátfolyásokba, mocsaras részekbe süppedünk, szúnyogok támadnak, mindenféle rovarokat verünk fel, hosszúlábú pókok iparkodnak el az utunkból és sosem tudom, hogy amikor valami a nyakamat súrolja, az egy visszacsapódó ág, egy rovar, vagy egy fejjel lefelé himbálódzó kígyó -mindegyikre megvan az esély.

 

Megyünk, törjük itt az utat az ingoványban, ha nem is olyan sikeresen, mint a Rácz Péter mozgalmár, a Magyar Úttörők Szövetségének –ha a Vágó felteszi az 5 millió forintos kérdést, hogy van-e még Magyarországon egy Úttörőszövetség nevű borzalom, simán elbukom a választ- ügyvezető elnöke törte az ő privát kerülőútját a Csillebércen  aki 97 millió forint helyett csupán 15 gurigáért, tehát éppenhogycsak a gyűszűnyi 82 millió forinttal kevesebbért adta  el az unokatesójának a szövetség házát. De meg is kapta érte a méltó büntetését, a kereken ötszázezer forint bírságot, meg egy felfüggesztett szabadságvesztést! A jogban kevésbé pallérozottak számára kötelességem megvilágítani, hogy ez utóbbi azt jelenti, hogy egy rendőrt simán szembe vizelhet, egy vak asszonyt lelökhet a járdáról, a munkásosztály veres zászlajának lobogtatása közben pirospaprikát is keverhet a nullás lisztbe a Tescoban, de hogyha mégegyszer el mer adni rokonnyak egy köztulajdont pofátlanul alacsony áron, akkor aztán nagyon-nagyon-nagyon súlyos dorgálásban lesz része, talán még az ellenőrzőjébe is beírnak, de hogy büntiből nem viselheti a piros nyakkendőt április 4-én, az faktum. Hacsak nem fellebbez, mert jogrend is van ám a világon!

 

Mi kiérünk egy tó partjára. Bár kinézetileg teljesen beleilleszkedik tájba, ez egy mesterséges létesítmény, a kalawi víztározó, ami még az angolok idején készült. Ez nem halastó és bár bizonyára vannak benne halak, de a horgászást vagy a halászást a kormány nem engedi –innen nyerik az ivóvízet, de a guide akkor is elég bánatos miatta-, piknikezni pedig a helyiek nem szoktak: hétközben dolgoznak, vasárnap pedig rendbe rakják a háztartást, mosnak és ilyesmik. Ahol ekkora a nyomor, a hétvégi hervere nem ismeretes fogalom. Így aztán rajtunk kívül nincs itt senki.

 

A tó felső részén a vízszintet egy betonfal tartja, rajta zubog lefelé a víz a 3 métere lejjebb levő, alsó medencébe. A betonfal tetején az átömlő vízben gázolva végig lehet egyensúlyozni és ha az ember nem csúszik el a megtelepedett moszatokon a pár centis vízben araszolgatva, szépen át is lehet menni a túloldalra. Mi is ezt tesszük: guide rutinosan, én kissé feszengve, mert csúszik ám, piszkosul és nem lenne jó ötlet egy fürdőt venni a fotócuccokkal a nyakamba. De nem. Ez a nap az én napom –tán kötéltánccal is megpróbálkozhatnék ezek után.

 

A túra befejező részében átvágunk néhány mélyzöld rizsültetvényen –az ember mellkasáig érnek már a növények, az átvezető keskeny csapást inkább érzi az ember lába, mintsem hogy látni lehessen-, megmászunk még néhány dombot fel és le, és amikor a völgyes részekben kigyúlnak a tüzek a földeken és a nehezen begyulladó fa füstje lassan terjedve betölti a párás levegőt –ezt az alkonyati füstöket nagyon szeretem- lassan visszaérkezünk Kalaw-ba és végszóra az eső is cseperegni kezd. (Eső nem lesz belőle csak cseper.)

 

Kikerülünk egy szarvasmarha bikát, aki éppen az út közepén készül intenzív szexet lebonyolítani szíveválasztotta bamba tehenével –kinézetileg igen jámbornak látszanak mindketten, de amikor kezdem nem komolyan venni az aktust és el akarok mellettük slisszolni a guide és még vagy három szemlélődő kapja el egyszerre a karomat, hogy jobb a békeség, menjek csak alaposan oldalra és úgy kerüljem ki őket.

 

Nem sokkal a GH előtt kiszalad az egyik udvarból egy kislány és egy apró virágocskát nyújt át, pusztán vendégszeretetből, mert amikor viszonzásként előkotrok egy lufit, alig akarja elfogadni, de a komolyan felajánlott kézfogásom láthatólag nagy megtiszteltetésként éli meg, mert azonnal elrohan, újságolni. A családja is kiszalad erre a ház elé és nagy integetésekben bonyolódunk.

 

Fél 5-re érünk vissza. Kifizetem a guide-t –természetesen megadom neki a két főre járó 10 dollárt plusz még adok neki egy köteg kyat-ot is, vegyen belőle gyógyszert a falusiaknak. Láthatólag jól esik neki, ahogy ezeket mondom; nem vagyok lírai alkat, de tényleg ez volt a helyzet. A gyógyszerezésre nálunk is szükség van, mivel Zsombor a WC-ből szól vissza a köszönésemre; mint elmesélte, egész nap aludt és amikor nem, akkor e kis helyiségben időzött és bizony egyáltalán nem feleslegesen, de azért most már kezd éhes lenni, mi jó jel. Nyertes csapaton ne változtass: mi is a tegnap jól bevált  étterembe megyünk megfogadva hogy semmi erőset nem rendelünk, sőt Zsombor még a csapolt sörtől is tartózkodni kíván, ugyan erről megpróbálom lebeszélni: én is azt ittam és nem volt belőle baj, nem vizezhették fel túlzottan. Amúgy a sör neve Dragon és egyáltalán nem rossz, ha nem is egy Staroparmen. Minőségre ugyan nagyjából olyan, mint otthon borban az „Ipolydamásdi Rögtön-Döntő” –van ilyen, esküszöm!-, amelyen büszke felirat hirdeti a minőségi kategóriát: „A váci borversenyen indult”.

 

De Zsombor tartózkodó, kólát iszik, és még whisky-t sem kér -se bele se simán. Tényleg szar lehet a gyomra, de most nincs pardon: a whisky jelen esetben nem élvezet, hanem gyógyszer. Nagy keservesen le is gyűri, de a szemén látom, hogy magában az én jó édesanyám feltételezett foglakozását vélelmezi de nem mondja ki hangosan, mert mégiscsak az ő nagymamája is egyben. Pozícióelőnyhöz jutok ezáltal. 

 

Az utcán továbbra is nagy az élet a full moon kapcsán: a nemlévő közvilágítás helyett házi készítésű kis röppentyűk villannak fel és gyakran durrognak a petárdák is. Egy flegmatikus kutya már tegnap is odatelepedett az asztalunk mellé, ma ismét megérkezik, rámnéz –jelzi hogy helló, megjöttem, majd nagyot ásít és eldől a lábam alatt és tesz az egész körülöttünk levő haccáréra. Imádom a blazírt ázsiai kutyákat; ha van reinkarnáció, lehetne kérni, hogy egy ilyanbe, esetleg?

 

Este Zsombor lázat mér: 37,2 C, és én is mérek, de csak úgy élvezetből: 35,7 C. Mi ebből a következtetés: ő halálosan beteg, de én már nem is élek. A fiú kap még két whisky-colát lefekvés előtt, amit nagyon nem akar, de atyai hatalmammal orvossá nevezem ki magamat és pofa be, különben hívom a Mikolát, aki aztán nyírja demokratákat, meg a szingliket, aztán Zsombor mindkét témában erősen érintett. (Különben most én sem ismerek kegyelmet, mert tegnap óta folyamatosan ver a kockában és ezt egyre nehezebben tűröm.) Lefekszik, az anyjáért rimánkodik, de hiába. És lám, mit tesz a szakértelem: egészségesebb ugyan nem lesz, de a sok whiskytől remek lesz a hangulata. A foglalkozás elérte a célját. Meglátjuk holnap reggel, mi lesz a helyzet.

 

Az éjszaka mintha valami motozna az ágy alatt. Vajon mi lehet? Gekkó? Egér? Vagy tán csak nem a kis Donatellácska?

  

október 25 hétfő

 

Az éjszaka csendesen telik, leszámítva, hogy a vékony falakon keresztül elég sok minden áthallatszik a szomszéd szobákból, de sajnos semmi érdekes, hacsak a helyeik által nagy közkedveltségnek örvendő harákolást, krákogást és tüsszögést nem számítjuk. A kutyák csak röviden szólóznak 5 óra tájban, aztán meg 6 körül amikor még alig világosodik egy nő árul valamit az utcán, nagy óbégatva.  Mi fél hétkor kelünk. A tervek szerint ma este már az Inle tónál alszunk, előtte pedig megnézzük a barlangokat Pindaya-ban.

 

Zsombor már lényegesen jobban van, de még nem makk az egészsége, elég nehezen ébred. Miután egyszer már teljesen úgy tett mintha fent lenne, de újra csak lecsukja a szemét és megint szuszog, hát felkeltem újból és nem reagálok abbéli hivatkozására, hogy eredetileg csak pislogni akart, de közben meggondolta magát. Jelenleg az a fontos hogy végre cselekvőképes és élhet állampolgári jogaival illetve kötelességeivel. A kötelezettségeket haladéktalanul megejtjük: csomagolhat, mert indulunk tovább, a jogokkal való élést pedig otthonra halasztjuk: joga lesz panaszkodni majd az anyjának, ha hazaértünk és ha még mindig akar. De nem ajánlom.

 

Az GH étteremében csak nem bírtam ki, rákérdeztem a falon levő színésznő nevére, azt mondja a pincnök kiscsaj, hogy „sszellivííí”; na, párszor el is mondattuk vele és abban maradtunk, hogy mától a nő neve falon: Shelley Winters –asszem volt ilyen színésznő, de ahogy már eldicsekedtem, a filmiparban sem vagyok otthonos. Ha pedig nem volt ilyen, az se baj, mától kezdve van ha máshol nem, akkor legalább ott a falon, nem kell ezen fennakadni. (Lám, a Kukorica Jancsi is hiába mondta, hogy kicsit parasztos a neve de ő nem szégyelli, mert a franszia király sem sokat cicózott hanem eldöntötte a kérdést, miszerint neved mától fogva János Vitéz legyen, én derék vitézem -és amúgy pofa be erről a továbbiakban, különben deresre húzlak, büdös paraszt.)

 

Az ifjúság az utcákon szerte sárkányt ereget –már eddig is láttunk ilyesmiket, és az LP is említi, hogy ez a foglalatosság nagyon népszerű Kalawban. Hát tényleg, ezennel megerősítem, az.

 

Reggel 8-kor indulunk tovább. Win barátunk is megjelenik és nagyon szorgoskodik körülöttünk, érdeklődik, hogyan és miként, és nyitogatja előttünk ki a kocsiajtót, hiába rimánkodunk, hogy ezt nem kéne –csak mosolyog két okból is: egyrészt nem hallja mit mondunk, másrészt tényleg egy tündérien kedves fickó. 

 

A városból kiérve az út a szokásos alig egy sávos –nem oda 1 és vissza is 1, hanem odavissza: 1, megstuccolva az út szélén iskolába igyekvő egyenruhás gyerekekkel, akiket jó volna nem elgázolni. Szerencsére a forgalom alig semmi, lehet haladni valamelyest, csak kissé előzni nehéz ha mégiscsak elénk kerül egy-egy hatalmas rönköket szállító teherautó, mert a kanyargós út miatt ezeknek a szerelvényeknek eleje már kanyarodik balra, amikor a vége kilóg még jobbra –na, most előzz. A széleken persze hely nincs –túlzás volna padkának nevezni ezt a gödör a gödör hátán valamit ami az útnak nevezett izé mellett van -, attól kifele meg már a szakadék következik, de már korántsem olyan rémesen sztresszes a helyzet, mint tegnap volt. Egészen kibírható, vagy pedig már szokjuk. Pár kilométer múlva elértük Augban falut, hol erről szép főútról le kell térni északra, Pindaya felé, ami innen kb. 20 km.

 

Amikor otthon még helyi közlekedéssel terveztem az utat, akkor az volt az elképzelésem, hogy Kalaw-ból eljövünk valami menetrendszerinti (menetrend: ha-ha ha!!!), szóval valami helyi tömegközlekedéssel eddig, és Augban-ban biztos lesz valami szállító alkalmatosság, amivel ezt  a pár kilométert meg tudjuk tenni Pindaya-ig. Ezekkel a gondolatokkal bámulok kifelé az ablakon, ahogy átmegyünk Augban-on: hát, nem lett volna egyszerű eset. A falucska teljesen kihalt, embernek sincs nyoma, nemhogy még gépjárműnek. A helyiek valószínűleg már kint keccsölnek a földeken és kisebb dolguk is nagyobb annál, hogy Pindayába tekeregjenek. És aztán tényleg így van: a Pindaya-ba vezető úton csak egy-két turistabuszt látunk, meg szintén két-három személykocsit, amelyekben hasonló fehéremberek üldögéltek, mint mi. Továbbra is megnyugvással vesszük tudomásul, hogy ezek közül az autók közül egyik sincs olyan szakadt állapotban, mint a miénk: biztosan ezek az utazási irodás kocsik, a dupla pénzért. Valamit valamiért. (De akkor is, nekünk van a legjobb, legkedvesebb sofőrünk –ez nem is képezheti vita tárgyát!) 

 

Amúgy Augban fontos kereskedelmi állomás –mármint helyi szinten-, itt fordulnak délre a szállítmányok Loikaw, illetve északra, Pindaya felé. A városka szélén raktárépületek mutatnak erre a funkciójára, de nagy sürgés-forgás itt sincs: nekem –ahogy már írtam- kifejezetten kihaltnak tűnt dolog, de hát nem egyforma a mérték egy európai kereskedelmi elosztó állomás, és az itteni között. Ha itt elmegy óránként 10 teherautó, az már forgalom. Az LP szerint a helyi teherautósofőrök között Augban hírhedt a kuplerájairól is, de mi nem élünk  a tapasztalás élményével, tán majd akkor élünk, ha majd egyszer teherautósofőrök leszünk errefelé. És ahogy más helyen is Myanmarban, az AIDS-esek szám itt is szépen nő –jegyzi meg az LP, minden különösebb célzás nélkül. Ilyet mi ide nem hoztunk, talán ne is vigyünk haza magunkkal, a család örömére.

 

Ahogy haladunk észak felé Pindaya-ba, egyre gyakrabban találkozunk tömegközlekedéssel is: a már eddig is látott kis kerti traktorok -nevezzük inkább szép magyar szóval: csettegők- vonszolnak itt is jókora utánfutókat, rajtuk emberekkel és zsákok éktelen halmazával. A vidék itt inkább dimbes-dombos, nem olyan szeszélyesen meredek, úgyhogy most nem kell annyira erőlködni ezeknek a masináknak. Színpompásak a földek ameddig el lehet látni, hogy az egyik parcellán piros virágú növények nőnek, a másikon sárga, a harmadik pedig még zöld. Kellemes. Az út persze pocsék, gödör gödör hátán. Kerülgetjük, belemegyünk, de szinte nincs forgalom itt sem, így Win ki tud bontakozni, mint szlalom-sofőr –már amennyiben észreveszi a soron következő kátyút. Néha az út széle jóval simább, mint maga a közlekedő rész, és ezt ki is használjuk, döfünk rajta előre éktelen porfelhőt hagyva magunk után.  

 

Folyik a káposzta szüret. Nem csináltam statisztikát, de amióta még tegnapelőtt lefordultunk a Yangon-Mandalay útvonalról kelet felé, a szembe jövő hatalmas teherautókon gyakorlatilag  vagy farönkök voltak, vagy pedig káposzta, de úgy megrakva, hogy még  plató alatt, az üzemagyag tartályok közötti helyeket is kitömték velük: annak lehet klassz bukéja, mire a célállomásra érkezik. Tehát itt most szüretelnek, persze szigorúan kézi erővel, mint nálunk a dinnyét, adják kézről kézre, hajigálják fel a teherautók platójára, vagy pedig a tehénvontatta kordékra. A kisgyerekek az út melletti pocsolyákban vigadoznak, mellettük bivalyok végeznek balneológiai passziót. Jöttünkre mindenki nagy integetésbe kezd és csak néha kiabálják a máni-máni-t. Balról a hegyvonulaton fehér sztupák tömege tűnik fel: ez már Pindaya.

 

Pindaya-nak persze története is van. Valamikor régen, úgy 1000 évvel ezelőtt, hét hercegnő fürdött a helyi tóban és a ruháikat pedig a barlangba tették. Ámde jött egy hatalmas pók és beszőtte hálójával a bejáratot, a nudista hercegnők pedig úgy álltak ott, ahogy az ember szívesen elnézegeti a női nemet: meztelen bőrükön vízcseppek, klitoriszukban diszkrét pirszing csillog (ahogy ez jobb helyeken szokásos) és visítoznak, hogy jaj, pók! Na, és ezért nem tudnak bemenni a barlangba.

 

Hogy, hogy nem, épp arra jött a király –ezek a királyok mindig jó érzékkel tudják, mikor és hol kell lenniük- és lenyilazta a pókot. Amúgy ennek a póknak nem volt szerencséje ezzel a királlyal már korábban sem, mivel az előző életében –mármint a póknak- garuda madár volt és pont ez a király nyilazta le, amikor megtámadott egy szerencsétlen sárkányt, akinek a megmentésére foganatosította a király azt a nyilazós intézkedést. Tehát a király most már mint pókot is lenyilazta a garudát, de ha már ott volt a meztelen hajadonokkal, az egyik – a legkisebb, persze: vonzódunk a tinikhez, mi?- meg is tetszett neki: szokott az ember így lenni, ha meztelen csajok álldogálnak az orra előtt –amúgy Pin-Gu-Ya volt a neve, ha valakit érdekel. (Ha nem, akkor is ez volt, de innen van a barlang neve.)  Szó ami szó,  király aszonta, hogy adda tested bébi, és hogy haza is viszi, ha az fiút szül neki. Ezügyben valószínűleg már ott a helyszínen azonnali behatékony intézkedést is foganatosítottak, méghozzá sikeresen, mert fiú lett az akcióból és a  király tényleg elvette a lányt feleségül.

 

Így teljesedett be a pók bosszúja (ha-ha-ha), de ez csak az én véleményem, ugyanis a helyiek másként gondolkodnak erről, és azóta csak hordják és hordják ide a Buddha szobrokat. Azt ugyan nem értem, hogy ha valaki elintéz egy pókot, aztán pedig egy jót prütyköl, miért kell utána Buddha szobrok ezreit a tetthelyre szállítani, de magyarázzuk ezt az én európai racionalitásommal -bár a feleségem azon a véleményen van, hogy mindennek az oka abban keresendő, hogy az én érzéketlen természetem teljességgel nélkülözi a csipkés romantikát. Na jó, ezt sem kétlem, de a szkeptikus szemlélő számára az is kissé furcsa lehet, hogy a tó kb. 2 – 3 kilométerre van a barlangtól, ráadásul a barlang a hegy közepe felé van, a tó pedig lent az alján, tehát hogyha a csajok tényleg csak fürödni akartak és ráadásul ruha nélkül, akkor ugyan miért hurcolászták a ruháikat ilyen mesze fel a hegyre, és aztán miért sétafikáltak oda és vissza kilométereket meztelenül -hacsak nem azért hogy valaki -jó esetben egy király, rossz esetben egy arra kukázó homeless- lenyomja őket, nagysietve. De ezt a gondolatomat nem osztottam meg Win-nel, aki nagyon komolyan vette az egész barlangozást és már a bejáratnál levő Buddha szobroknál leborult egy kis imádkozásra. (Belépő díj: 6 dollár/fő)

 

A barlang amúgy nagyon mutatós. Már a bejárata is impozáns, az esztétikumot egy másfél méteres gipszbe fájdított pók képviseli, majd a szépen kicifrázott, aranyozott tornyokkal díszített kapun lehet bemenni, aztán meg lépcsők hosszú sora következik: aki kényelmes, annak van lift is.

 

Belül félhomály, füstölők, gyertyák, csöpögő karsztvíz, mészkő sziklák és cseppkövek és egy túlzsúfolt raktár jelleggel sok ezer Buddha szobor, egymás hegyén-hátán, kicsik és nagyok, újak és régiek, csillogóak és feketére színeződtek, alabástromból, tikfából, márványból és persze, ronda, festett cementből is jócskán: több mint 8.000. Azért ez nem semmi egy mennyiség. Itt is divat az aranyfüst ragasztgatás: ki-ki választhat magának egyet a szobrok közül, aztán ragasztgathatja a magáét, bár a szobrok természetesen alapvetőleg aranyozva vannak, de akad néhány kivétel. Egy teljesen fekete –nem akarom megfogni, de valószínűleg festett fa- Buddhát nézegetek, alatta egy évszám: hát ez bizony 700 éves.

 

Lejjebb ereszkedünk, befelé a barlangba. A gyertyákon kívül csak néhány, esetlegesen felfüggesztett kb. 25 wattos villanyégő szolgáltat némi világítást. Az LP óv is attól, nehogy valami sötétebb sarokba beverd a fejedet és javasolja, hogy hozzál magaddal zseblámpát. Mi odafigyeltünk, hoztunk is magunkkal zseblámpát, méghozzá kettőt, hogy legyen, benne is van mindkettő a kishátizsákban, a kishátizsák pedig a Win kocsijában, ahol hagytuk, hogy csípje meg a kakas. De el lehet boldogulni zseblámpa nélkül is: a sötét sarkokban vigyázni kell, és ha most itt nekilátnánk reflektorozni, sok értelme nem is volna: egyrészt ezt a jó kis félhomályos hangulatot csesznénk el, másrészt a 8000 darabot egyenként sem lehetne összehasonlító elemzésnek alávetni. És az ember szeme lassan hozzá is szokik ehhez a sötétséghez. Ugyan a 8000 darabot egyenként nem nézzük meg, de az feltűnik, hogy a Buddhák között néhány kifejezetten kidolgozott, művészi kivitelű (egy alabástromból és kőből –tiszta moha már- készült elmélkedő Buddha különösen bejött, de vannak szinte aranyozás nélküli fekete-fehér színű alkotások is). Valahogy úgy érdemes nézni, hogy az ember csak az éppen megszemlélendő szobrot nézegesse, hogy közben és próbálja kiszakítani a körülötte levő Buddha-tömegből, akkor láthat szép dolgokat, bár többségében a mennyiség szempontok kerekedtek felül. Nem számít, milyen a minősége, csak sok legyen belőle: odahaza a pártok is így vannak az embereikkel, de ezt csak egy párt ismerte be eddig és az sem szándékosan, mert csak valahogy kitudódott: egy politikus irogatott még valamikor a 90’-es évek elején a saját „borzasztó tagságuk”-ról. Azóta a politikus sehol sincs már, de a „borzasztó tagság” még mindig közveszélyez az utcákon.

 

A barlang mélyebb részein már nem akkora a zsúfoltság –de csak idő kérdése, mikor telik ez a rész is meg. Lent vagyunk már, jó mélyen (ennél már csak egy lehet lejjebb, amikor Anettka és Kiszel Tünde egymástól tanul), és szerencsére nincs sok látogató; turista csoport meg egy sem, csak néhány helyi hívő. Van egy oszlop, amin szépen folyik lefelé a karsztvíz, és ezzel a vízzel kell megmosni az arcot, hajat, kart, bármit, mert az nagyon hasznos, pont olyan hasznos, mint egy kijelölt területen körbe-körbe menni jópárszor: sajnos Win épp nincs velünk, hogy megmondja, miért hasznos, de a helyiek lelkesen csinálják, mossák magukat, köröznek kitartóan, tehát  valamire csak jó. Mi az, hogy lelkesen! Miközben mi illemtudóan, szépen csendben vagyunk, ha szólunk is egymáshoz azt is halkan, respektálva a hely szellemét, de úgy látszik mi értelmezzük a dolgokat félre és egyáltalán nem ez a hely szellemének megfelelő viselkedés. Mert még a bejáratnál, ahol Win lemaradt imádkozni, ott még csend volt, de itt lejjebb, ha időközönként érkezik valami helyi társaság, jó nagy zajt csapnak, hangosan diskurálva jönnek-mennek, fotózgatják egymást. Ez már feltűnt a templomoknál is: ott is csak az kussol, aki éppen imádkozik, a többi éli a maga életét. Errefelé ezek mennek.

Amikor kibarlangoztuk magunkat –jó volt!- kiérve a felszínre és a vakító napsütésbe, természetesen van egy paya is, meg remek kilátás a vidékre: előttünk, alattunk a tó, a hegy oldalában pedig hosszan kígyóznak a sztupák, illetve az azokat összekötő, fehérre festett lépcsők, zöld tetővel fedve. Nagyon jól mutatnak innen felülről, de ha végig akarnánk menni az egészen, talán egy napba is bele tellene, vagy még többe is. Ahogy lenézek, vannak olyan részei a hegynek, amelyet tökéletesen lefednek a szorosan egymás mellett álló sztupák, a felfelé meredező tornyaikkal.

 

Fél 11 körül indulunk tovább. Elmegyünk a tó partján is, ahol most is nagyban folyik a fürdőzés, de sajnos a régi szokások kimentek a divatból: ruhában vannak a nők, ahogy errefelé most már szokás. (Szokásnak szokás, de rossz szokás –ezekből se lesz király-felség.)

 

Először vissza, dél felé haladunk -a forgalom továbbra is alig, a káposztát még mindig rakodják, szembe csak néhány turistás busz és taxi jön –talán 2 –3 összesen. Aungban-nál keletre fordulva az Inle tó irányába, visszatérünk a 4-es főútra. Az út minősége továbbra is pocsék, és Win sem csiszolt sokat huszáros vezetési stílusán: gáz, fék, gödör, bumm! Ez megy percenként –hogy szét nem esik ez a kocsi, szinte hihetetlen! Az is igaz, hogy Winnek sok lehetősége nemigen van, mivel a kátyúkat kikerülni nem nagyon lehet, mivel az agyonrepedezett  aszfaltcsík szélei élesen vannak letöredezve és az út széle úgy 10 - 15 cm-re van alatta. Ha erre az éles szegélyre nagyon ráhajt, talán még a gumit is felhasíthatja -akkor inkább a kátyúk, mivel azoknak a széleit a többi közlekedő is tompítja, minden esetre úgy dobál a kocsi, hogy szinte jegyzetelni sem lehet, csak néha egy-egy szót írok le, de azt is külön művészet elolvasni –valószínűleg úgy alakult ki a rovásírás is a hajdani magyaroknál, hogy baromira rázott a ló, miközben írogattak. Az út szélén közlekedő helyiek slattyognak a gumi papucsaikban vagy mezítláb, vállunkon átvetett bambuszrúdon kétoldalt kosarakat, vödröket, rőzsenyalábokat egyensúlyoznak, érdeklődve nézik  kocsit és a Win szlalomozó  mutatványát. Mi is.

 

Heho –ez nem egy kiabálás, hanem egy nagyobbacska település, de amúgy pont olyan, mint az eddigi kisebbek, egyszintes, roskatag házak, csak hosszabban tart tovább- előtte váratlanul szélesebb lesz az út, majd Swenyaungnál dél felé fordulunk. Nem sok idő múlva egy meglehetősen lápos terület mellé kerülünk. Míg mi az úton haladunk,  az út mellett nyikorgó ökrös szekér elõl kacsahad csámpázik rémülten a nádas felé, a dágványokban vízibivalyok csillogó szõrû hátán gyerkõcök hancúroznak –úgy üldögélnek, álldogállnak, ugrálnak rajtuk, mint mi annak idején a tornaszőnyegen (már aki, mert én nem! tornából felmentve, népitáncórák látogatása kötelező; a kereszt-rida még most is megy), a susnyákosokban pedig hófehér madarak és színes lótuszvirágok színesítik a sok zöldet. Jó kis látvány –valami tószerűségnek kell most már itt lenni. Így van, el is elérjük az Inle tó bevezető főfaluját, Nyaungsshwe-t. Itt lesz a szállásunk is.

 

Délután 1.30 van, tehát sikerült a Pindayatól számított kb. 70 km-t megtenni röpke három óra alatt. Amúgy várakozáson felül roboghattunk, mert amikor még korábban megkérdeztük a Wint, hogy mikorra érhetünk ide, szó szerint ezt mondta: otití, tutití, titití és közben hozzá nyitogatta kifelé az ujjacskáit sorban. Mi a furulya?? –kérdeztük mi erre, abban a hiszemben, hogy az elkövetkező településeket sorolja, de ilyen nevűek nincsenek errefelé. Erre többször is megismételte, míg rá nem jöttünk, mit is akar mondani. Mert ha valaki esetleg azt hinné, hogy ez burmaiul van mondva, hát nem, hanem angolul. És ha valaki ezek után úgy érezné, nem tud angolul, leírom, mikor aszonta hogy: otití, tutití, titití, az azt jelentette hogy one-thirty, two-thirty, three-thirty, tehát egy-harminc, kettő-harminc, három-harminc: na ekkorra kellett volna megérkeznünk, de úgy látszik, nagyon belehúztunk. Csak otití van, és lám, itt vagyunk, de jó. Amúgy Win nagyjából érthetően beszél angolul, de ez a számolás jópofa volt.

 

A szervezett turisták közül sokan még tovább mennek, és magán az Inle tavon a vízbe, cölöpökre épített hotelekben alszanak, de nekünk tökéletes ez a hely, legalább látunk valamit az itteni életből is. Win első szállásajánlata egy 35 dolláros GH volt egy normális légkondis, fürdős cuccért, de mondtuk a szállodásnak, hogy sok. Na erre mutatott valahol a hátsó udvar táján egy jól leszakadt sufnit, hogy ez 25 dollár, de mi már tudtuk a frankót, nagy feltűnően elő az LP-t és már mondtuk is Win-nek, hogy gyerünk egy általunk megjelöltbe –a nevére most már nem emlékszem, melyiket mondtuk. Erre persze a GH-s pasi is rohant, hogy 25 –ért megkaphatjuk a normális szobát is, de mi úgy véltük, hogy ezt az ajánlatát már elbukta –és mivel pofákat vágott, kapott tőlünk is gyorsan két ajánlatot: Zsombor félhangosan azt javasolta, hogy húzzon el a francba és miközben én lelkesen felkaroltam Zsombor ötletét annyiban egészítettem ki, hogy vélekedésem szerint a szállodás inkább a kedves saját nővérét kapja meg 25 dollárért. Na ezeket szépen magyarul megmondtuk neki, és ha megértette hátha meg is fogadja, ha pedig nem, akkor úgy kell neki, és elfüstöltünk.

 

Út közben Win úgy tett, mint aki nem hallotta meg, melyik hotelt is mondtuk, és nagyban azt bizonygatta, hogy ez az előző GH-s egy nagy rabló, de most oda megyünk, amit ő ajánl –mintha ebbe nem ő vitt volna. Mondtuk neki, te Win, ne szórakázz ám, mondtuk, hogy milyen legyen, erre ő, hogy persze, persze, máris szomszéd, ott leszünk. És valóban, egy LP által nem írt GH-ba vitt, ami vagyon a függetlenségi emlékművel szemben, a Phaugdawpyan (nem csak átfutni rajta, tessék csak kiejteni szépen, hangosan!) utcában, pár perc sétára a tóhoz vezető csatornától, tehát tök jó helyen, név szerint Gold Star Hotel. Itt egy nagyon barátságos személyzettel, 15 dollárért szépen kimarkoltunk egy klassz kis szobát, légkondival, melegvízzel, hogy dukál ezért az árért –bár itt is bepróbálkoztak egy 25 dolláros árral, de gyorsan alábbadták, s hogy mentsék az arcukat, arra jutottak, hogy ők ezt a 25 dolláros árat a földszinti szobára értették, az emeleti az persze, hogy olcsóbb, mi sem természetesebb!, így lett 15 dollár a vége meg egy remek kilátás, mivel emeletes épület se közel, se távol. Be lehet látni az ablakból az egész települést, a sztúpák kimagasló tornyaival, és a könnyű szélben ingadozó pálmafákkal; csak azért nem írtam, hogy bólogató pálmafák, mert az eperfa lombja, az bólogat, amikor az éjibogár nagyot koppan és elhallgat.

 

Ráadásul még internet is van. Win itt biztos kevesebb jutalékot kapott, mint kapott volna a 35 dolcsis rabolónál, de úgy tett, mintha nála boldogabb ember nem is lenne, bemutatta legjobb helyi barátját, a Hotel Managert, aki kinézetileg ugyan erősen segélyszemélyzetnek festett, és napi időtöltését illetően a GH kertjének utcai bejáratánál ülésével töltötte, látszólag al-al-al-portásként, de az igazat szólva nem vagyok járatos a burmai Hotel Managerek felismerésében, tehát visszavonom. Különben is a faszi rém rendes volt: elárulta például, hogy most 66 éves és eredetileg angol tanár volt –ez elég sokat megmagyaráz az itteniek kiejtését illetően-, de amikor Zsombor kérdezett tőle valamit angolul, nagyon sajnálkozott, hogy sajnos magyarul nem ért, de ha lefordítanám angolra mit is mondott a gyerek, nagyon megköszönné, mert ellenben én remekül (veli gríít) beszélek. Én itt lokálisan dicsőséget aratok, mert kimintveti, de Zsombor szerint az ürge komplett fasz és gőze sincs az igazi angol kiejtésről. (Ezzel én nem szálltam vitába, -bár ha olyanom van, belekötök én még a betonba is-, ráadásul Zsombor tényleg elég jó beszél angolul én pedig sehogysem, de a kommunikáció célja –általában véve- az, hogy a másik megértse az embert, és ha itt nem az oxfordi akcentust értik meg, hanem a nyócadik kerületit, akkor úgy kell beszélni, punktum. Win-nél is így működik a dolog.)

 

Holnap csónaktúrára megyünk, körben a tavon. Az LP 10 dollárt ír az egész napos kirándulásért, és nagy meglepetésemre ezért az árért kettőnket is elvisznek. Tehát egy motoros csónak, kapitánnyal, egész napra, kettőnkre 10 dollár! Ennyit kért a guide is az egy napos kirándulásért Kalawban –és ezek az idegenforgalmi emberek remekül keresnek a többiekhez képest. Ebből persze leadnak valamit GH-nak, az üzletért.

 

Indulás holnap hajnalban mert nagy mázlinkra, néhány tavi templom ünnepe lesz holnap, amit korán reggel kezdenek és addigra már kint kell lenni az innen 3 – 5 km-re levő tavon. Nagy haccáré ígérkezik. Ez az ünnepelgetés amúgy a 3 hétig tartó Phaung Daw U fesztivál része, ami errefelé a legszentebb ünnep. A központi témája az az öt Buddha szobrocska, ami a környék legszentebb templomában, a Phaung Daw U pagodában van elhelyezve. A fesztivál alatt négyet körbecsónakáztatnak falvakról falvakra, csak a legkisebb marad a helyén. Ezeknek a történetéről még írok.  

 Ismereteink szerint van errefelé egy hosszúnyakú törzs is, a palaungok. Kérdezzük Wint is, el tudnánk hozzájuk menni –bízunk benne, hogy itt talán eredetibb környezetben élnek, mint a thai turistaiparban –eredetileg ez a törzs Észak Thaiföldön él. Biztos már mindenki látott ilyet fényképen vagy filmen: a nők nyakára sárgaréz gyűrűket tesznek, az elsőt 5 éves korukban,  a többit kétévente. Nem a nyakukat nyújtják, hanem a vállukat nyomják lefele –ha leszednék róluk, akkor az  életük hátralévő részét ágyban kell tölteniük, vagy mindig fel kell támasztania a fejüket, különben megfulladnak a nyakizomzat elsorvadása, a csigolyák deformálódása miatt, (legalább is ezt mondják az okosok, bár nemrég olvastam, hogy ez komplett marhaság). Széleskörűen elterjedt nézet szerint ez a karika levétel a hűtlen asszonyok büntetése, de hát ez is, meg a karikázás is kezd kimenni a divatból. Nem is értem, miért?  Talán, hogy jöjjön helyette a csador? Bár az is egy értelmes viselet és azt is le lehet valakiről hámozni, főként ha az embernek eltökélt szándéka, hogy egy handzsárral vágassa el a torkát. (Amúgy egy muzulmán országba szakadt magyar kozmetikusnő mesélte, hogy a csador alatt a nők nagyon adnak a testükre –gondolom, aki eljár kozmetikushoz, az ad. Aki nem, arról nincs felmérése a kozmetikusnak.)   

Win azt mondja, hogy mehetünk hosszúnyakú hegyitörzset nézegetni, amikor csak akarunk, legfeljebb 10 perc innen. „Csak 10 percre van innen egy tutti hegyi törzs?”- csodálkozunk, mivel maguk a hegyek ha nem is túl messzire, de hogy nem tíz perce vannak, az biztos, de hát nézzük. Kocsiba vágjuk magunkat, kicsit csalinkázunk az utcákon, majd megállunk a Hu Pin Hotel hátsó udvaránál. (A Hu Pin névvel elég sokszor találkoztunk a tó környékén: csónakjaik is vannak nemcsak hoteljeik, mivel ez egy nagyobb idegenforgalommal foglakozó cég.) Jól van, itt a hotel, de hol van a hegyi törzs?, mert itt aztán a városka közepén egy deka hegy sincs. Hát a törzs az bizony itt van, a Hu Pin Hotel hátsó traktusában. Az élelmes –és a gagyi turistacsoportok igényeit kiválóan felismerő Hu Pin- egyszerűen lehozott három-négy zsiráfnyakú nőt meg kislányt a hegyekből, kijelölt nekik a Hu Pin hotel hátsó részén egy fa barakkot, mint hegyi törzsi szállást és most mutogatja őket, mint az állatkertben szokás a cerkófmajmot. Fénykép nélkül 2 dollár az élvezet, ha  fotózni is akarjuk, akkor 5 dollár, fejenként. Először nem is hiszünk a szemünknek ahogy a szépen beállnak fotózásra, de aztán rémülten elmenekülünk: azt hittük, hogy legalább egy falut látunk a hegyekben, normális falusiakkal  de ettől a gusztustalan cirkusztól majd elhányjuk magunkat. Mivel ez a program szerepel a szervezett utak kínálatában a nők nem is értik a viszolygásunkat, de szépen visszaballagnak a vackaikba. Win látja a feldúlt képünket és láthatólag szimpatikus neki a hozzáállásunk: neki sem fér bele az ízlésébe a dolog, csóválja is a fejét és nem nyilatkozik Hu Pin-ékről nagyfokú elismeréssel. Oké, de azért arról mégsem a Hu Pin tehet, hogy ilyen színvonalú a turisták igénye. 

 

Win hazaviszi a kocsit, mi pedig bejárjuk a városkát. Szerencsére ez a program már jóval jobb, mint ezek a szerencsétlen nők nézegetése és turistákkal sem találkozunk –azok a zsiráfnyakú nők élménydús megtekintése után elégedetten visszabuszoznak a szállodáikba, hogy most aztán autentikus élményben részesültek meg aztán jól bele is merültek a valóságba –olvastam ilyen útleírást is. De a séta nagyon kellemes és látványos is mivel a városka kereskedelmileg lényeges szerepet tölt be és ide érkezik az a sok csónak is, ami a tóról és környékéről hozza a termékeket, halakat.

 

A tó és a település között pár kilométer hosszú, legfeljebb 20 – 30 méter széles „fő” csatorna vezet, és erről ágazik le az a jóval szűkebb csatorna, ami lényegében az úszó piac szerepét tölti be itt a településen. Küllemében olyan, mint a meglehetősen közismert úszó piac, Bangkok mellett: csatorna, rajta szinte egymásba érnek a hosszú csónakok, de ez igazi, nem turistás.

 

Most délután van, tehát a reggeli csúcsforgalom már régen lezajlott –ennek mértékére másnap lehet következtetni, amikor mentünk kifelé a csónakkal a tóra, és tömegével jöttek szembe a púposan megrakott, a vízbe peremig lesüllyedt áruszállító csónakok-, de még így sem lehet mozdulni a sok csónak miatt: rajtuk átlépdelve szinte az egyik parttól a másikig át lehet menni, annyian vannak. Árú –zöldség, banán, paradicsom- már csak alig van rajtuk, de a zöldségekkel, gyümölcsökkel megrakott kosarakat cipelő rakodók még most is hordják a piac-csatorna partján álló házak udvaraira a cuccot, legfőképpen paradicsomot látok pirosodni ezekben a jókora szakajtókban: a nagyobbak akkorák, hogy csak két ember bírja el, vállukra vetett bambuszrúdon (mármint a szakajtót, tele paradicsommal, nem az egy szem paradicsomot). A bambuszrúd alaposan meg van hajolva, de bírja a strapát. Nincsenek nagy udvarok, sok háznak szinte egyáltalán nincs, pontosabban van, de pocsolya, lápvilág az egész és a ház is oszlopokon áll a vizek közepén. Bemenni úgy lehet, hogy deszkák vannak valahogy ledobálva a kiemelkedő részekre, aztán azon lehet egyensúlyozni.

 

A csatorna partján nagy az élet, felvásárlók kiabálnak, intézkednek, méricskélnek, alkudoznak, közöttük a fejükön széles fonott gyékénytálcákat egyensúlyozó árusok kínálatnak mindenféle kajákat, a csónakokban egész családok élik az életüket: esznek, alszanak, a gyerekek rohangálnak, kutyák csóválják a farkukat erre a nagy zsibvásárra. Szóval, jópofa a dolog. Mi sem okozunk nagyobb feltűnést: mindenki el van foglalva maga dolgával, nem állnak le bambulni fehérembert.

 

Észak felől szépen kezd beborulni és sötétkékre váltani a látóhatár: ebből itt nagy idő lesz, így haza felé fordulunk. Mivel a GH nincs mesze a fő csatornán levő fő csónakkikötőtől, arra felé kevergünk. Hiszünk abban, hogy kikötő nincs csapszék nélkül: nos vajon ki lesz hiszékenységünk vámszedője? Hát éppen pont a sok kikötött csónak mellett egy remek kocsmát látunk, vízre, cölöpökre  építve. Ezt ki kell próbálni –hogy úgy mondjam, ennek az alternatívának nincs alternatívája.

 

Belül igazi szakadt halászkocsma a jellege, recseg a deszkapadló a lábunk alatt, a réseiken át ott lötyög a csatorna piszkos vize, a klotyó egy légtérben az ivóval és csak egy térdmagasságig leérő függönnyel van elválasztva. Ám az enyhén italos közönség nagy örömmel és bíztató bekiabálásokkal fogad minket: nagyon úgy tűnik, hogy itt mi nem leszünk megbicskázva, ezért söröket rendelünk. Míg iszogatunk nézzük a csatorna forgalmas vízi életét. Tíz méter körüli hosszúságú, de alig egy méter széles karcsú csónakok robognak fel és alá, a csónak végére erősített valamikori teherautó motor éktelenül hangosan berreg, több méter magasra fröcsköli fel a vizet, de repeszt is a csónak, mint a parancsolat. A kocsmát tartó stég mellett szorosan egymás mellé kikötve több tucat áll ezekből, élénk piros, zöld, kék színekben pompázva. A legénység szorgalmasan mosakszik a csatorna vizében és nézi, minként úszik el a dinnyehéj meg a szar. Szemben velünk, a túloldalon végig házak állnak cölöpökön, és ott is folyik a mindennapi élet: mosnak, mosogatnak, hajat mosnak, a kisgyerekek lubickolnak, mellettük kacsák ringatóznak a csónakok által felvert hullámokon. Ahogy nézegetünk kifelé a kocsma ablakon, hát a viharfelhők is eltűnnek: nem lett belőle zuhé. Mellettünk a csatorna vizében közben szépen elmossák a vendéglői tányérokat, poharakat, lám, adnak a higiéniára, sőt annyira, hogy amikor nekünk kihozzák a poharakat, egy WC papír darabbal –ez errefelé a szalvetta, tudjuk- külön ki is törlik. Hát ha erre sem szaladnak világgá a bacilusok, akkor semmitől, de mi juszt is pohárból iszunk, nem üvegből, mert ha már beoltattuk magunkat a tífusz meg a Hepatitis A, B ellen, teszteljük csak dolgot –utólag kijelenthetem: rendben. Ez a hely pedig nagyon bejött, ide este is visszajövünk.

 

Kijőve a kocsmából megállapítjuk, hogy a horizonton továbbra is ott állomásoznak a fekete felhők, csak éppen átkerültek arra az oldalra, amit nem láthattunk  kocsmából, de nem is kerültek közelebb, csak átrendeződtek, míg mi a helyi folklórban merítkeztünk odabenn. Lehet tehát tovább sétálgatni, nem fogunk megázni.  Így aztán még jó egy órát mászkálunk összevissza, megnézzük a rendes piacot is –itt inkább a nem ehető cikkeket árusítják, mondhatnám, műszaki cikkeket, de kissé túlzás megnevezés lenne ezekre a kezdetlegesen összeállított, kanyargósan összehegesztett kannák, lábasokra, konyhai eszközökre és az elmaradhatatlan kínai műanyagvackokra. Láthatjuk a helyi mozit is, ami egy kb, 4x4 méteres alapterületű, sátorponyvával fedett kaliba, benne egy TV készülékkel és a hozzá kapcsolt videóval: húszan, ha beférnek, a közönség többi 50 tagja ágaskodva próbál valamit kivenni a dologból: belépődíj valószínűleg nincs, legalább is senki nem szól érte, amikor magasra tartva a kamerámat a gyülekezet feje fölött örökítek meg kedves jeleneteket a műalkotásból, de gőzöm sincs, hogy igazából mit is. De ők biztosan tudják, mert nézik. A mozi mellett két lány üldögél a földön és tetvészkednek egymás hajában; a lányok nincsenek se jobban, se rosszabbul öltözve, mint itteni átlag, nem látszanak piszkosabbnak se, és a hosszú,  csillogóan fekete hajuk is megmosottnak tűnik: tetveket annak ellenére találnak, szépen. Megpróbálom videóra venni a dolgot, de sajnos abbahagyják az akciót de nem azért, mintha szégyellnék ezt a teljesen hétköznapi foglalatosságot, hanem hogy kirángassák a kisöccsüket a „moziból”, és beálljanak szépen csoportképre. A piac mögött egy jókora területen elhelyezkedő sztupa-együttes van, jól is néz ki, megfelelően kopottas is az én ízlésemhez, de mivel egyből az épületeket körülvevő kert kapujában le kéne venni a cipőt és ehhez már lusták vagyunk, inkább csak kívülről nézegetjük.  

 

És Zsombor is már úgy érzi, hogy az egészsége tökéletes, aminek jeleként újabb két sör kerül foganatosításra: ez a kocsma is egy jó kis hely, dülöngélő asztalok, megroggyant fatető és korhadt fákból összeszegelt oldalfalak, de a hűtő szépen üzemel, a kilátás pedig remek: ahogy kezd lenyugodni a nap, pont előttünk vonul hazafelé a falu tehéncsordája, valamint egy csomó iskolás gyerek, akik számára nagy élményt jelentünk, amint kegyesen kiintegetünk. A tehenek lassan ballagnak, egy-egy kupac szeméthalomnál megállnak, kicsemegéznek ezt-azt  finomságok közül: rohadt zöldséglevelet, lekaszált füvet, műanyag zacskót.

 

Hazafelé Zsombor igen jó hangulatban, fütyörészve csoszog végig az utca porában a helybéli leányzók nagy-nagy gyönyörűségére.  

 

Itt lehet e-mailozni, élünk a lehetőséggel. Ez úgy működik, hogy a GH egy kis sufnijában van egy számítógép, hol megírhatod az üzenetedet, aztán jön az „informatikai menedzser” hölgy és először összedrótoz valami vezetékeket az asztal alatt –most csatlakozunk a hálózatra és ez azért van így, nehogy valaki illegálisan használja az internetet-, aztán pedig postai vonalon tárcsáz, és várunk, nemkis ideig. De nem veszik kárba  drága idő, mert addig is élvezhetjük az előtérből a TV-t, ahol karaokéra alkalmas, szöveg-aláírásos számok mennek, de szerencsére senkiben nem ébred fel az elfojtott művészi ösztön. Végül nagy nehezen elmegy az e-mail, majd vonalbontás (az informatikai menedzser csaj újra eltűnik az asztal alatt és a drótok újra szétrángatódnak), általunk egy űrlap kitöltése, kinek küldtük és kb. 1 dollár befizetésével zárul az ügylet. Oda kell ám figyelni, mert az ilyen e-mailozás alapjaiban képes megrengetni a politikai strukturát. A honlapokra való fellépés pedig totálisan tiltott, ahogy ez el is várható egy ilyen rendszertől.

 

Én úgy vélem, jelen esetben a szabályokat mi teljes mértékben betartottuk az internethasználat terén, kihágást nem követtünk el így nincs okunk hogy aggódjunk a rendőrség miatt, és ha mégis foganatosítani akarnak valamit, keressenek csak: ahogy magunkat ismerem, hamarosan italozó életmódot fogunk folytatni és előzetes szóváltást követően helyi szórakozóhelyeken és azok környékén fogunk felbukkanni, várhatóan.

 

De először is lemegy a nap, a pagodákból elkezdik kántálni a szerzetesek a szövegeket, mi pedig heverészünk az ágyon, pakolgatunk a holnapi kirándulásra: sok cucc persze nem kell, legyen elég film, feltöltött akku, meg esőköpeny és összecsukható esernyő is, ha esetleg csak szemerkél az eső, ne kelljen belebújni az esőköpenyekbe, mert eső ide, eső oda, meleg van és párásság, és baromira bele lehet izzadni. Zsombor egy kellemes meleg fürdő reményében tekergeti a zuhanycsapot, de hiába, mert meleg víz nincs (bár minek is: a hidegnek nevezett víz is langyos). A fiú egy darabig még áztatja magát a szebb jövő reményében, aztán befejezetnek minősíti a tisztálkodást. Van törölköző is, ráadásul elegáns bézs színű: ezt úgy lehet elérni, hogy egy valamikor még fehér törölközőt sosem mosnak ki rendesen. 

 

Amikor teljesen besötétedik akkor aztán tényleg besötétedik, ugyanis kitör az áramszünet. Most is remek a kilátás az ablakból: sötét a városka, csak a régebben lement nap világítja meg alulról fantasztikus színekkel a horizontot, de előtte minden sötét sziluetteben látszik. No de sebaj, van nekünk zseblámpánk és nagy szerencsére kettő is, de az egyik úgy látszik valahogy bekapcsolódott utazás közben és lemerült, mert egy nyik energia sincs benne. Legközelebb hozunk magunkkal elemtöltőt is.  Nem először lehet áramszünet errefelé, mert a szobában van gyertya is, de mivel tűzlépcső nincs és az épület jó része fából van, itt az ideje elmenni hazulról, mert van más lakó is, és ha valahol felborul egy gyertya, égünk, mint a szél. Amúgy kár, hogy nincs villany, mert még délután feltűnt nekem az egyik falilámpa búrája: bájos leányka hintázik, fekete haja csak úgy száll a szélben, körötte pillangók repkednek, fülébe madarak csicseregnek és olyan álmatagon mosolyog, hogy kezdem érteni a pedofilokat.

 

Amúgy éppen itt az ideje visszamenni  kocsmába pótolni  folyadék veszteséget, meg majd vacsizni is kéne valahol. (Hogy enni is? Ezen most mit kell csodálkozni? Odahaza olyan kispolgári körökkel vagyunk érintkezésben, akik mondhatni, naponta étkeznek.) A prioritás persze a kikötői kocsmát hozza ki első helyre, gyerünk, a kaja pedig megvár, nem szalad el: sosem láttam még futva távolodó rizst –bár mozgó pálpusztai sajtot már igen, de azt sem hagytam elmenekülni.  

 

A kikötő felé útközben kinézzük a vacsorázó helyet is, egy kellemes terasz, bambusz tetővel és  úgy hívják, hogy Mr Cook restauranciája. Jelenleg egy szem ember sincs Mr. Cook-nál, de még korán van, ha sötét is. A kikötői kocsma bezzeg nem kong az ürességtől! Zsombor a bejárattól vissza akar fordulni akkor a hangzavar és a kiabálás meg a kavirty a gyertyákkal éppen hogy csak megvilágított helyiségen, és bár az ablakok nyitva vannak ajtaja pedig nincs, de füstöt vágni lehet, meg semmi huzat sincs, csak meleg, meg pára, meg a cigifüst keveredése a gyertyáéval. No, de nem olyan fából vagyok én faragva (Zsombor szerint csak a fejem, de az aztán komolyan fa), így nem is hagyom a fiút menekülni és tényleg:  a pincér ismerősként üdvözöl, az italozó törzsközönség pedig újból kiabál felénk mindenféle vicceset –ők legalább is jót nevetnek minden beszóláson, mi pedig jóságosan integetünk, hogy anyátok! Majd némi összeültetéssel egy önálló asztal azonnal jut nekünk.

 

Világítás nincs, csak az asztalokon a gyertya –ha kigyullad a viskó, majd eloltjuk: alattunk a víz-, és mindenki úgy kucorog a székén, hogy a lábát maga alá húzza. Ez délután nem tűnt fel. Leülünk, és már hozzák is a szúnyogriasztó füstölőket az asztalra, illetve az asztal alá, de hiába: ahogy leülünk a következő pillanatban úgy ezer szúnyog csípi meg a bokánk alatt a lábunkat: a füst ugyanis a padló fölött kb. 10 cm magasság alá nem száll, és a padló repedésein, a lécek közötti centis réseken csak úgy ömlenek be a szúnyogok és a gecik egyből lábra mentek, mint focisták a meccsen. Bár a fogadtatásunkra sem lehetett panasz, személyünkben a korcsma közönsége pillanatokon belül szívébe fogadta ezt a két nagy nevettetőt, kik felváltva kapdossák a lábukat és ütögetik rajta a szúnyogokat, kiverve rajtuk komoly véradásnyi mennyiséget. Félhomályosan sötét van ugyan, de a gyertyák fény-árnyék játékában remekül kiadja magát, ahogy a két magyar vitéz szilajul veri a bokáját, ülve járja a Széki Bokázót és Csújjogatót és közben ismeretlen nyelveken szól, igen fennen, mondhatni: dinamikusan. A helyi halácok-matrócok nagy elismeréssel nyugtázzák ezt a folklór műsort.

 

Ráadásul a helyi garcon még rá is fejelt az élményekre, mert érezvén, hogy nem akármilyen vendégei érkeztek, gyorsan terítővel borítja be az asztalt, jómagam pedig azonnal gyertyaviasszal a terítőt, lévén mikor egy szúnyog után csaptam a levegőbe sajnálatos véletlen kapcsán az égő gyertyát vágtam pofán, márpedig alaposan. Isten különös kegyelméből páratlanul gyors felfogóképességemnek (ég az abrosz, vazze!) és kapcsolódó   macskaügyességemnek (fog má meg! fog má meg!) köszönhetően a tűzesetet lokalizáltam, sőt a felborult gyertyát minden segítség nélkül, saját kezűleg csöpögtetem vissza arra Colás dobozba, amely még a megérkezésünk előtti, mondhatnám a hajdani békeidőkben, ráragasztódott csaposilag, úgyis mint gyertyatartó. Úgy vélem, profi munkát végeztem e téren. (Az akció közben Zsombor megalapozatlan bizalmatlansága kissé bántott ugyan: „Ne babráld, megint levered, te béna”, de én már megszoktam az irigy kortársak éretlen élceit.Lám Giordano Brunót sem értették meg a kortársai, Eisteint sem, Gyurcsány Ferencről pedig ne is beszéljünk, ő is hiába hajtogatja egy arczsába sújtotta plébános arckifejezésével, hogy osztozni jó –jó a fenét! a szociknál sem voltak otthon, amikor ezt a baromságot kitalálták.

 

A szúnyogtámadás amúgy nem volt egy perc sem, mert mi is azonnal felkaptuk a lábunkat a székre, mint a helyiek: innen gyökeredzik lám, e felettébb praktikus népszokás. És visszatérve a csípésekre, nem vicc, mikor harmadnapra olyan szintre lohadt le a bokám, hogy az összefüggő vörösség között már el tudtam különíteni egymástól a csípéseket, 50 db után már nem számoltam: ez persze csak az egyik bokám volt, (annak is csak az egyik fele) és ebből nekem kettő szokott lenni. (Lariam, tudd, mi a dolgod!) Érdekes módon, a csípéskor nem fájt annyira mint egy balatoni szúnyognál (nincs is jobb, mint egy jó kis hazai), és inkább bizsergett –az első pillanatban még azt hittem, hogy valami ártalmatlan muslicahad lepett el - és ahhoz képest, mi mennyiséget kaptunk, nem is viszketett később sem annyira, de elég csúnyán nézett ki. Zsomborral eredményhirdetést is tervezünk: vajh, kit csípett meg több szúnyog? A mi versenyünkben ez a rövid táv, ami –mint azt tapasztaljuk-, nem feltétlenül a befutó: például ugyan mi pontosan tudjuk magunkról, hogy mi vagyunk a népszerűbbek, meg legokosabbak, meg a legjobbak az országnak -hanemha az egész világnak-, mégis azok a népárulók alakítanak kormányt. Ide vonatkoztatva: nálunk hosszú távon az veszít, aki a Lariam ellenére mégis elmurdel maláriában. Posztumusz.

 

Azóta kiderült, szerencsére maláriás nem volt közöttük, mert bár szedtük a Lariamot, egy komoly mennyiségű, intenzív fertőzésre nem tudom, hogyan reagál. Ily módon, elviekben, rövid távon és távlatokban is rendezve a szúnyogkérdést Zsombor is megbarátkozott a hellyel mert tényleg fantasztikusan jó a hangulata. Zsombor amúgy is mázlista: ő eleve hosszú nadrágban jött, nem úgy, mint jómagam, gyakorlott Ázsia-járó. Lesz még egy ilyen ügyes húzásom a későbbiekben –hát akkor nem rajtam múlt, hogy nem az utolsó is egyben, de ne vágjunk a dolgok elejébe, illetve hagy ne öltsem egyik szavamat a másikba.

Hazafelé betértünk a korábban már kinézett Mr. Cook-hoz, vacsorázni. Rajtunk kívül továbbra sincs senki, de Mr. Cook, -aki, mint kiderült, egy helyi illetőségű ürge- és családja pillanatokon belül ott sürgött-forgott körülöttünk. Levesezünk, Mr Cook pizzát is javasol, hát az is lesz, és elég jó is. Mr Cook részéről mi vagyunk az első magyarok –megnyugtatjuk, Magyarországon sem gyakoriak a myanmari turisták, ne feszélyezze magát emiatt. Itt is vannak szúnyogok, pedig elméletileg ilyen késő este –kilenc körül járunk az időben- ezeknek már nem kéne lenniük, de vannak, bár megközelítőleg sem olyan sokan, mint a kikötőben. Mr. Cook is hoz szúnyogriasztó füstölőket, így egyáltalán nem zavaró a dolog. Nem sokkal később teljesen el is tűnnek.

 

Amúgy ez a hely is remek: még mindig nincs a városban áram, az asztalon ott a gyertya, felettünk a holdfényben egy pálma koronájának sziluettje, a pára és a meleg már remekül elviselhető, a csöndben csak a kocka kopog az asztalon ahogy pókerezünk, a ház falán meg a gekkó kiáltoz, a háttérből pedig egy szerzetes zsolozsmázik monotonon. Na, erről van szól, ezért érdemes Kelet-Ázsiába mászkálni.

 

A GH-ban még néhány szó a hotel managerrel, aki jelenleg éjszakai portás, átlépünk a lépcső alján gubbasztó, szundikáló takarító kiscsajon, lefekszünk. A szerzetes továbbra is nyomja, a dallam rém egyszerű, meg is jegyzem és amikor kissé halkabban szól, én kezdem dudorászni, de Zsombornak semmi érzéke sincs a spirituális dolgok iránt, sajnos és megpróbál rábírni arra, hogy fejezzem be, ha lehet, haladéktalanul.

 

Éjszaka a hőmérséklet kellemes hűvösre vált: a légkondit be se kapcsoljuk, az ablak nyitva (van szúnyogháló), egy lepedővel takaródzva nekem épp, hogy jó. Zsombor fázósabb, ezért a plüss kínai pokrócot is alkalmazza, a sok gyönyörű virággal. Kár, hogy a sötétben nem látszanak: netán fluoreszkáló festékkel kellett volna megfösteni, de ezt csak félve írom le, mert valami kínai elolvassa és tényleg megcsinálják, amilyenek.

    

Okt. 26. Kedd

 

Hajnalban kell kelnünk a tavi templomi ceremóniák megtekintése mián. 5.00-kor szólal meg az órám, de én már korábban fent vagyok és figyelem hogy kint még tök a sötét és hogyan cirip a sok tücsök. A reggeli (omlett, tea, juice, péksütemények, banán, narancs) közben megint elmegy a villany de már dereng, és rutinos reggeliző félhomályban is beletalál a szájába a villával, ha nem is mindíg és nem is elsőre. Csak mi reggelizünk, tehát más nem megy ki a tóra, vagy legalább is nem ilyen korán. De ébredni mások is felébrednek, és ha nem is mennek ki a tóra, találnak maguknak más foglalatosságot, mert a reggeli végeztével, amikor már a szobánkban szöszölünk, valamelyik szomszédos lakónál igencsak ritmusosan kopog valami: ott most vagy szöget vernek be a falba, vagy valami egészen mást egészen máshová és ennek következtében az ágy verődik a falhoz, de nem kitartó a pasi, mert igen rövid a menet. (Ha mégis szög, akkor pedig az volt a rövid és gyorsan be is ment -de ezt csak az irigység mondatja velünk.) 

 

6.10-kor futunk ki a kikötőből: a hajónk az itt szokásos hosszú, keskeny csónak, a végén egy baromi nagy motorral, meg a mélynövésű kapitánnyal. Win velünk jön hajókázni, de az a barátja is kikísér minket a kikötőbe, ki is nyugállományú angol specialista és hotel menedzser, momentán: ez utóbbi körülményt Win újból az értésünkre adja, mi pedig nem győzünk álmélkodni, hogy nahát, méghogy? Valóban? A hotel eme managere jelen esetben sem hivalkodik az úri divattal: sötét, meglehetősen használt jellegű longyijához alkalomhoz illő zebra csíkos felöltőt választott alkalmi garderobjából: a Győzikének van ilyen, meg a raboknak, Vácon. Fején egy pomponos kötött sapkát fitogtat és nagyon jeleskedik a csónakba való beszállásunk elősegítésében, szóval, rendes a pasi. A csónak üléseire mentőmellények vannak téve –később látunk csoportos turistákkal megrakott csónakokat, ahol mindenkin előírásszerűen rajta is volt. Nálunk ez szóba se kerül –ím belekacagunk a halál torkába.

Jó svungosan lendülünk neki a csónakkal a víznek, és így meglehetősen hűvösnek tűnik a dolog, és rajtam csak egy szál póló, meg rövidnadrág –a helyieken persze sapka-kabát. Még Zsombor jelzi is hogy fázik, pedig jobban fel van öltözve, mert rajta két póló is van, rövid ujjú persze, de én más lehetőség híján inkább szuggerálom magamat, hogy nincs is hideg, meg hát a természetes testzsír –biztatgat Zsombor is. De nem hatásos a ráolvasás.

 

Egy ideig még a falut és a tavat összekötő csatornában haladunk. A csatorna fogalma nálunk általában pár méter szélességű izét jelent, de ez itt abszolúte nem keskeny és ha nem állna benne a víz, mondhatnánk folyónak is. A parton cölöpökön házak, keskenyebb csatorna leágazások, szintén házakkal: egy vízi falu,  a lakók reggeli tisztálkodásaikat végzik a vízben  Aztán egyre kijjebb érünk, egyre tóvá szélesedik a vízi út, most már önállóan is álldogálnak cölöpökön házak, házcsoportok a vízben és már kinn is vagyunk a tavon. A közelebb eső partot lehet látni, a távolabbi még valahol a párafüggöny takarásában van: jókora egy tó. Hullámok nincsenek, csak amit mi verünk fel és szél sincs, csak mit mi kapunk a képünkbe a sebesség miatt. De az is elég.

 

A tó vizében, a cölöpjein magányosan álló ház, vagy néhány házak körül úgy, mint a szárazföldön egy kerítésszerű sövény a kertek körül, valamilyen növényi kultúra (ez most egy szakkifejezés volt azokra a giz-gazokra) van telepítve, de hogy konkrétan micsodák, gőzöm sincs: valami zöldség, talán paradicsom –és később látom is, hogy valóban. De valami értelme csak van azon kívül, hogy védi a házat azoktól a hullámoktól, amiket a csónakok felvernek, meg talán jeleznek valami jelképes birtokhatárt is.

A nap sincs még sehol, az égbolt szürke, a víz még szürkébb, az itt-ott álló nádas is szürke, és a párás levegő miatt semmiféle kontúr nincs de egyből színt kap és megélénkül minden, amikor balkézfelől, a tavat szegélyező hegyvonulat mögül jó fél óra múlva kiemelkedik a nap. Az egyenletes szürkéből szétválnak a színek, kék lesz a víz egy nagyon lágy narancsos színnel a fodrozódások tetején –piszkosul jól néz ki-, fekete a hegyvonulat, közöttük félúton egy fehéres párafátyol húzódik. Hát… az ember elnézelődik. És máris jó az idő, és már nem is fázunk.

 

Hozzánk hasonló csónakok verik a vizet kifelé, helyeikkel és turistákkal megrakva. Szembe áruval dugig megrakott csónakok húznak, zöldségek, paradicsomok látszanak ki a nagy, fonott kosarakból, közöttük alaposan beöltözött helyiek dideregnek. Elhúzunk a tóra épített szállodák mellett –ezek stégekkel összekötött, elég egyszerűen kialakított bungalók a víz felett- nincs mozgás, láthatóan egy lélek sincs bennük (Goverment Rest House –így a térkép). Hiába viszonylag felkapott úti cél az Inle tó, az október még nem a szezon, és Myanmar amúgy sem bővelkedik turistákban.

 

Kicsit kijjebb kanyarodunk a part felé és egy komplett, vízre épített település mellett húzunk el. A cölöpökön bambuszvázakra épített, pálmalevekből font falakkal és tetővel ellátott kunyhók sorakoznak, szépen sorban, oszlopban: közöttük, mint Velencében a lagúnák, mint utcák, csakhogy itt nincs egy szem szárazföld sem. A családok már ébredeznek, a kisgyerekek ott tolonganak a kunyhók ablakaiban vagy üldögélnek a vízbe vezető lépcsőkön és nagy lelkesedéssel integetnek. A házak többnyire egyformák, de itt is van egy-kettő, ami kiemelkedik: egyrészt van egy emelete is, másrészt a falai is fából vannak, nem fonott levélből: lehet, hogy iskola, vagy egy gazdagabb család lakhelye. Mindkettő elképzelhető: a vízen vagy azt körülvevő vizes, nádas részen is van néhány falu, amelyeknek neve is van, pl. Pebin Inywa, Thale Oo, Pwezagona, Shyanyawa. A neveket a GH-ban kapott kis fénymásolatos térképről olvasom le, amelynek egyik oldalán a környékbeli piacok előfordulása van leírva. Minden nap máshol van a „hetipiac”, és 5 naponta kerül újra ugyanarra a helyre a sor. A lap másik oldalán pedig van a tó térképe, valamint egy általam szétnyomott szúnyog teteme, jó sok vérrel körítve: örök emlék, hogy errefelé vannak szúnyogok, bár a jelek szerint már eggyel kevesebben.

 

Ezekről a helyekről nem feltétlenül olvastunk a földrajz órákon. De erről a  tóról sem nagyon, pedig nem egy kicsi darab. De egyáltalán, mi is ez a tó?

 Az Inle Lake az inthák tava. Az intha az egy törzs, és a XIV. században kezdtek felfelé szivárogni a Tenasserim (jelenlegi nevén: Taintharyi) tengerpartvidéke felõl. (Ha már megemlítettem: ez a Tanintharyi divízió Myanmarnak a legdélibb része, ami hosszan és keskenyen nyúlik dél felé, nyugatról az Andaman tengerrel, keletről és délről a Thaifölddel határolva. Turisták errefelé nemigen mennek, bár nem kifejezetten tiltott az turizmus számára, de elég nehézkes a megközelítése és az ott mozgás is, ráadásul a legdélibb része lehet úgy 600 km-re Yangontól. Jelentőségét az mutatja, hogy ez az egész divízió összesen kapott 9 oldalt az amúgy 450 oldalas LP-ben, pedig biztos van arrafelé mit megnézni, ha más nem,  hegyekben a gerillákat. Az LP szerint itt tevékenykednek a mynmari kormány elleni harcoló All Burma Students Democratic Front emberei –aki akarja, nézegesse őket, bár ezektől a demokratikus frontoktól én megpróbálok távol maradni az egészségem megőrzése érdekében. Az LP amúgy „bandits”-nak írja ezeket a frontdemokratákat, mi arra utal, hogy arrafelé  sem biztos hogy az a demokrata, aki magát annak mondja, vagy az újságját annak nevezi, például –szóval, például.  Visszatérve az inthákra, hogy azok mi módon keveredtek oda ahonnan felszivárogtak ide és hogy ide miért szivárogtak, miért nem maradtak nyugton a fenekükön ott a klassz kis tenger mellett, azt nem sikerült kiderítenem, bár nem is törtem magamat annyira. De most itt vannak, és eleinte, a XVIII. századig csak az Inle-tó sekélyebb részein építették fel cölöplábakon álló házaikat, mára már mindenfelé laknak, úgy hetvenezren. 

Az Inle tónak mint most, általában is csendes, nyugodt a vize. Hegyekkel övezve, 875 méter magasan fekszik a tengerszinttől,  22 km hosszú és legszélesebb része 11 km. Ahogy az Myanmarban általános, itt az inthák sem spóroltak, hogy templomot, sztupát építsenek Buddha tiszteletére: 100 körül van kolostorok, 1000 körül a sztupák száma. A férfinépek halászgatnak errefelé, meg a tóból összegyűjtött hínárból, sásból, vízinövényekből termőföldet készítenek a tó vizén: cölöpök közé gyékényt eresztenek le a vízbe, ezeket feltöltik a kihalászott növényekkel és máris kész a talaj, amiben a nők virágot, zöldséget meg paradicsomot termesztenek: innen származik Myanmar paradicsomtermésének 75 %-a. (Ez persze semmit sem jelent: a csuda tudja, mennyi paradicsomot esznek ezek a burmaiak, de az tény, hogy elég sok „úszó” paradicsomföldet lehet itt látni.) A paradicsomföldek és a cölöpökre épült házak között jópofa lagunákon közlekedik csónakjával a helyi népség. A tó jelentős részén nincs tiszta, egybefüggő vízterület, majdnem a fele dágványos, vízinövényekkel borított, itt-ott benne csónakközlekedésre kitisztított lagunákkal. 

 

A helyiek foglakoznak itt még szivarkészítéssel, csinálnak itt szőttest és egyéb textíliát, meg a turisták kedvéért mindenféle marhaságot: majd írok róluk. Meg van egy kis úszópiac is mindenféle gagyival a turistáknak. Mert az Inle tó szerepel szinte az összes szervezett turista körutazáson. (Nagy mázli, hogy ezekkel a csoportokkal eggyel sem találkoztunk Nyaungshwe-ben, mivel ezek a városkán kívül levő jobb szállodákban, vagy –ahogy már írtam- a vízen levőkben laknak. Hagy csípje őket a sok szúnyog, a pénzükért!)

 

A helyi halászok egyedi stílusban evezgetnek: az Ázsiában általános, hogy nem háttal ülve húzzák az evezőt, hanem a menetiránynak megfelelően szemben ülnek vagy állnak  csónakban és tolják az evezőt, sőt nem egy helyen kényelmesen ülve/hátradőlve, csak a két lábukat használják az evező forgatására, de itt másfajta a módi: nem ülnek, hanem állnak és az egyik lábukat az evező köré csavarva evezgetnek, így a két kezük szabadon marad a háló kidobásához, behúzásához. (Ha valaki számolta az eddig felsorolt végtagokat egy darab láb még nem került említésre: hát azon áll a majszter.) Ja, és hogy még így se legyen túl egyszerű:  a keskeny halászcsónak végén levő kicsi peremen (maga csónak csak fele olyan hosszú  mint a minket szállító tehercsónak, és ráadásul nagyon billegősnek néz ki) álldogál az ürge a féllábán: én valószínűleg, ha két lábon állnék, meg kapaszkodnék is, és netán még ki lennék pányvázva mint Odüsszeusz az árbochoz (árboc itt amúgy nincs, de nem baj, mert Odüsszeusz sincs), akkor is belesnék a vízbe erről a bizonytalan vacakról –ezt bizony most önkritikusan bevallom tinektek, Kedves Olvasó Elvtársak, egyszerű, de kérlelhetetlen proletár őszinteséggel.

 

Most még csak ritkán látunk ilyen balanszírozó halászokat, a csónakjuk végére feltett, jellegzetes, hosszúkás, elnyújtott kúp alakúra megfont vessző-varsáikkal, mert aki él és mozog, az a ceremóniára siet és egyre inkább sűrűsödnek az egy irányba tartó csónakok. A mi csónakunk is lelassított már, betérünk egy vízililiomokkal borított csendes kis leágazásba, és várunk. Körülöttünk növényzet olyan magas, hogy még a csónakban felállva sem lehet semmit sem látni a környékből, csak a jóval messzebb, a napfényben a fehér falával és az arany kupolájával csillogó, a sok zöld közül kiemelkedő valamelyik helyi templom nagyon  aprócska képét.

 

Egyre több csónak érkezik, már több sorban és oszlopban zsúfolódunk. Számolgatom, legalább 50 – 70 ilyen hosszú csónak érkezett ide, döntő többségében helyiekkel, komplett családokkal, külön hajók szerzetesekkel, szerzetesnőkkel, kis szerzetesgyerekekkel  –a srácok érdeklődve nyújtogatják a nyakukat, és elég izgatottnak tűnnek-, amikor is 7 órakor petárdák durrogásával megindul az ünneplés.    

 

Egy másik csatornából –eddig a magasra nőtt nád, sás és más vízinövények takarták el előlünk- kibukkan egy élénk színűre festett evezős csónak –jóval hosszabb az itteni normál csónakoknál, de annyira hosszú, hogy egymás mellett, párban állva darabonként vagy ötven- nyolcvan (!!) evezős is elfér rajta. Az evezősök persze, ahogy ez itten szokásos, a lábukkal eveznek. Az egyiken, a csónak közepe felé meg egy dobos veri a nagy tamtam-ot, egy cintányéros csépeli a cint kegyetlenül, füttyögetés, kiabálás, egy emelvényen pedig két táncos pasi ad elő kábé olyan figurákat, mint amikor az ember a kocsmából hazafelé igyekezvén még nem döntötte el, hogy az árokba esik-e, vagy a bukszus tövében éjszakázik. De végül, amikor már az ember biztos benne, hogy addig csűrik-csavarják  a lábukat, hogy végül csak belefejelnek a vízbe, ügyesen igazítanak a súlypontjukon és mégse.

 

És ilyen fajta hajóból vagy 14 darab érkezik, egymás után felfűzve kötélen, hogy szépen egy oszlopban maradjanak, majd pedig a sor végén 3 jóval nagyobb, sárkányos hajó, amit az előbbiek vontatnak.

 

A felvonuló hajókon levő evezősök egyforma öltözetben vannak: narancssárga longyi, fehér ing és az evezős párok között, végig a csónak hosszában jókora hófehér napernyő-szerűségek, a szélein bojtokkal, díszítésekkel kicifrázva szépen. Néha egy-egy pálmafát is felügyeskedtek a hajókra, amik állati jól néznek ki: zöld pálmalevelek ringanak, ahogy halad a hajó, alatta pedig egy színpompás evezős sereg, napernyők. Megadják a módját. Érdekes módon a csónakokból bambuló nézőközönség ruházata teljesen hétköznapi, semmi dísz, semmi ünneplő.

 

Az evezős hajók is díszesek, de az adu ászok ezek a nagy, vontatott hajók amik inkább már uszályoknak mondhatók, rajtuk egy pagoda-szerű tornyos építménnyel. Aranyszínű persze minden, az építmény sarkain sárkányok állnak, a hajó elején legalább hat méter magas, és amúgy is elég terebélyes griffmadár, ami leginkább egy kotlóstyúkra emlékeztet, de az vesse rá az első követ, aki látott életében valaha is griffmadarat. Az is lehet, hogy ilyen, tyúkszerű. Ezeken a fő-hajókon már nők is vannak, legalább is egy-egy asszonykórus, ami totál más ritmusban nyomja mint az evezősöknek ütemet verő csónakban levő dobos. Jó nagy a káosz, de valószínűleg ez is a cél. Win nem zavartatja magát, többször is összekulcsolja a kezét és erőre hajolva imát mond magában.

 

Elvonul az ünnepi hajóhad, a nézők is begyújtják a motorokat. Hát amikor a háborús dokumentumfilmekben lehet látni a II. világháborús japán-amerikai tengeri ütközetekről, amikor a sok ágyú, meg a lövöldöző vagy éppen süllyedő cirkálók fekete füstje teljesen elborítja a vízfelszínt, hát ez a mostani is olyan. Egyszerre gyújtanak be egy flottányi dízelmotort –és itt ám a dízel, az dízel!, és olyan fekete füstöt nyom, hogy szinte nem lehet látni a vízen a hajókat. Szerencsére szétszéledünk, minden hajó megy a dolgára így kitisztul és megint szép, napfényes az idő. A hajók többsége visszafordul a falu felé –mennek a dolgukra, páran a felvonulók nyomába erednek. Ők még a templomnál is megnézik a ceremóniát, de a tavi templomok csak egy kicsi szárazföldre épültek, sok ember nem fér el, és sok hívő már eleve ott várja a körmenetet  Mi úgy döntünk, hogy a templomokat majd akkor nézzük meg, ha elvonult a nagy ceremónia, addig pedig végignézzük, milyen faluk vannak itt a tavon, miféle dolgokkal foglalkoznak az emberek.

 

Mi is előrelendülünk a vízen, lehagyjuk a templomok felé beforduló szent vízi menetet ahol a korábbinál is nagyobb a hangzavar,  dobosok és a síposok most aztán beladnak apait-anyait, mivel a végcélként szereplő sztúpa fehér fala, arany kupolája már kilátszik az elég magas, zöld vízi növényzet mögül.

 

Előttünk az egyik vízre épült falu cölöpökre épült, pálmalevélből font oldalú házai állnak szépen, utcák szerint sorban. Az itteni építmények jellegre közelsem például a Maldiv szigeteken a Laguna Royal Beach Resort-ra hajaznak, de lakhatóak, sőt néha egészen takarosak. A házak alatti fél-másfél méteres részen kacsák serénykednek, élelem után kutatnak a felhalmozódott hínárban. A csónakos lelassít a házak közé érve, valószínűleg nem lenne ildomos itt a házak között bőgetni a motort és felverni a hullámokat: a házak szintje néhol alig valamivel van csak a víz felett. Ez a lassabb menet nekünk is szólhat, hogy kedvünkre tudjunk nézelődni, de találkozunk kizárólag helyeiket szállító csónakkal is, amelyek szintén szépen, lassan mennek. Velencében sem szabad krosszolni ezerrel a szűk lagúnákban, de arra ott sebességkorlátozást mutató tábla is van, míg itt a normális együttélés szabálya is elegendő.

  

Valahol lehet szárazföld is a házak alatt vagy között –már amennyire ezt a mocsaras dolgot lehet szárazföldnek nevezni-, mert néhol facsoportokat is lehet látni és minduntalan előtűnnek a tavi sztúpák tornyai is, márpedig azt a téglaépítményt ezekre a bambuszokra fel nem építik. És van itt sztúpa, nem is egy. A nagyobbakhoz mi is elmegyünk, akkor írok majd róluk, de magányosan álldogáló, néhány méter magas, erősen lekopott festésű kisebb tornyocskák elég gyakran előbukkannak: nem egy közülük teljesen a vízben áll, valószínűleg megsüllyedt alattuk a talaj, pedig  a monszun időszak alatt a vízszint biztos nem magasabb. De nemcsak a sztúpák küzdenek a vízzel: több valamikori ház mellett is elcsónakázunk, amelyek kidőlt oszloppal, féloldalasan lógnak a vízbe.

 

Elmegyünk a tavi emberek „szántóföldjei” mellett –ezekről már írtam, és később még külön is járkálunk errefelé és akkor majd még fogok is. De az most is látszik, hogy mintha a vízen ringana, hullámozna szép komótosan az egész föld, márpedig föld, mert ott lépdel benne a polgár, hajolgat, szedeget, márpedig vízen járni Jézus Krisztus óta viszonylag kevesen tudnak, kivéve persze a kivévét, de róla (bocs: Róla!) is csak titkon sejtjük hogy még erre is képes, csak még nem mutatta meg ezt az Ő híveinek. Talán, majd ha egy népgyűlés lesz és nem a Hősök terén tartják hanem a Duna jegén, nyáron, no, akkor fog aztán igazából álmélkodni a sok hitetlenkedő liberál buziszakállas bolsi, amikor Ő ott majd csak megyen-megyen a habokon rajta, amit ottan majdan megyen. Mi ekkor persze majd csak mosolyogunk őrajtuk titkon, merthogy mi ebben nem kételkedtünk soha. Ebben sem.

 

A tó középső részein szép tiszta a víz, de errefelé elég sok a hínár, és nemcsak a hínár, hanem a hínárok között a fantasztikusan élénk színű vízinövények, lótuszok. Jókora leveleikkel úsznak a vízen, bíbor, fehér, rózsaszín, lila virágjaik remekül néznek ki a zöld levelek, kék víz közül kiemelkedve. A vízben egyszerre csak egy oszlopon kopott, rozsdás fémtábla tűnik fel, rajta rámázolva: In Paw Khon. Ez egy vízi falu neve, és a tavon itt kezdődik. Ez a falu határa, mintha nálunk az lenne kiírva a Mélyvíz tábla helyett a Velencei tó közepén: itt kezdődik a Gárdony.

 

Becsónakázunk a vízi falu vízi utcáiba, gyerekek integetnek az ablakokból, kis csónakokban vihogó lányok mutogatnak ránk. A házak lépcsőin folyik az élet: mosogatás, mosás, mosdás, főzéshez vízvételezés. A sorrend nem számít.

 

A tavon levő falucskák mindegyikében valami speciális dolgot csinálnak, itt például selymet szőnek. Ahogy az üzemnek helyet adó házikó mellé befarol a csónakunk, halljuk, ahogy csattognak is a szövőszékek –mintha lendületesen közlekedő kisvasút zakatolna; Csaba-Zita fogalmazott így. Ez az első kézműves üzem amit megnézünk. Amúgy nem rajongok az ilyen dolgokért, de ha már úgyis itt vagyunk, nézzük. Hát, semmi különös. Néhány kézi szövőgép, rajta szép lassan készül a selyem-longyi anyaga, Zsombornak gyorsan el is szavalom a vonatkozó versikét, az 50-es évek Top 10-éből:

 Sződd a selymet elvtárs elvtárs,            Selyemből lobogót! E vezesse harcra           A magyar dolgozót. Kényszer volt egykor a munka,            Ma hősi tett. Sződd a selymet elvtárs,           Védd az életed!

(Bazd - meg!!!)

–ez utóbbi már csak népköltészeti része e tartalmas eposznak.

 

Miközben a helyi hősök a munka frontján harcolnak selyem-ügyben, persze vásárolni is lehet valami jó húzós áron, de hát erről szól az egész üzemlátogatás. Legutoljára olyan üzemben, ahol nem kellett vennem, sőt még ingyen kaptam ráadásul annyit, amennyit a helyszínen el bírtam fogyasztani: az általános iskolás koromban, egy csokigyár volt, de akkor még a Kádár rendszer volt, miénk volt a gyár, magunkat loptuk szét. Itt meg akkora a raktár és olyan széles szortiment, hogy ezen a pár gépen száz év alatt sem szövik meg. Tipikus dolog: szövőszék a pár szövőnővel a körítés, aztán ide hozzák valahonnan a textíliát, mert olyan drágán sehol sem lehetnek eladni a cuccot, mint egy autentikus üzemben. Ennek ellenére végigszaladok a polcok mellett, mert terítőt szívesen vennék ha nem is itt, de legalább látom, máshol milyet keressek, de sajnos elég keskeny a szélessége az anyagnak, terítőnek nem jó, pedig annak ajándékként való hozatalára otthon igen komoly elvárások fogalmazódtak meg. Az üzem legjobb része a konyha, ahol éktelenül füstöl meg gőzölög valami kaja, több horpadt vajlingban (vailig? valyling? valylyng? –mindenképpen aláhúzza a Windows helyesírás ellenőrző: ez egy olyan fazék szerű dolog, ami a Nagymaminak is volt), és lógnak összevissza mindenféle rozzant lábasok a bekormozódott bambuszlevél falakról –remek látvány. Láthatóan csodálkoznak is a helyiek, miért ezt fényképezgetem és miért nem a sok feltekert textíliát.

 

A másik nagyházban fémfeldolgozó meg ezüstüzem működik. Ez azt jelenti, hogy itt készítenek ezüstből mindenfele csecsebecsét de nemcsak ezüstből, hanem mindenből, ami fém és ezáltal olvasztható. Például bronz, mert annak az olvadáspontja úgy 1000 celziusz körül van, kicsivel kevesebb, mint az ezüstté. De van itt vas csecsebecse is, míg a vas olvadáspontja jó másfélszerese, 1550 celziusz feletti, ehhez pedig erre alkalmas kohó nincs, mégis tele vannak öntöttvasból készült szobrocskákkal is polcok.

 

Amíg ezen töprengek, addig beindítják az olvasztóműhely eszközeit: jó ötvenes évekbeli kovácsoltvas üzem, vagy patkókészítő: egy fiatal gyerek fújtatóval szítja a tüzet, majd három kovácslegény egy izzó vasdarabot ver agyon nagy kalapácsokkal. A látvány remek,  izzik a vas, szikrázik a tűz, a három legény hosszú nyelű kalapácsaikkal ritmusban veri szépen ütemre, de mi a franc lesz ebből? Hát semmi, mert hogy kilapítgatták az egyik oldalára, megfordítják és ütik a másikat: ebből legfeljebb vasból készült fogpiszkáló lesz egy hét múlva, de azok a fémből öntött szobrocskák, dísztárgyak, amikkel teli van a helyiség, soha  büdös életben. Tudjuk be turista attrakciónak. Amúgy a dolog sikeres: csoport érkezik és szemük könnybe lábad a legények megfeszített fizikai munkájától, veszik a mütyűröket, zsákszám.

 

Tovább megyünk, most már a csoporttal a finom kézművesség színhelyére, az ezüstékszer készítő üzembe. Megyünk szépen sorban, szobácskáról szobácskára. Az egyikben kalapálnak, a másikban reszelgetnek, a harmadikban fényesítgetnek, szóval a megfeszített munka látszata keltődik. Igazából nem izgulok nagyon a látványra, láttam már reszelőt meg kalapácsot eleget, de tudom, hogy Win kap valami jattot ha eltöltünk itt egy kis időt, hát legyen. Végül az egyik teremben semmi célszerszám nincs, csak egy ürge, aki egy kockás füzetbe (a precízek kedvéért: négyzethálós) rajzolgat köröket, négyzeteket, élére állított rombuszt (ezt a mértani alakzatot puncinak hívják nem hivatalosan), és kábé olyanokat, mint amikor még a Zsombor kiscsoportos óvodába járt és amúgy is durcás napja volt (és nyakon is vágta érte az Irénke néni és nekem meg azt mondta: Apuka!!, az az átok fijjja már megint rajzolt a falra egy izé-micsodát! –mire én: ugyan kitől tanulta ezt a büdös kölök, csaknem netán az annyától?).

 

A vezető eddig is magyarázta, kinek mi a feladata (a kalapáló kalapál, a reszelő reszel, a csiszoló csiszol, az egyengető egyenget, a fényesítő subickol –legalább is biztosan ezeket mondta angolul, mert a hozzánk csapódott turista csoport tagja helyeslően bólintottak (angolok), de én nem esküszöm meg rá, mert ezek a szavak még odébb vannak az angol nyelvtanulásom kálváriájának megmászásában (egyelőre a Where are you from?-on és változatain rugózok, mert ismétlés a tudás anyja -a vizsgaismétlés pedig a kurva annya –ez Ahmet barátom találmánya). De azt már megértem, amikor a guide rámutat erre a firkálóra és aszongya, hogy ő a dizájner, így mondja hogy dizájner, de erre már nem bírjuk ki röhögés nélkül: dizájner, a puncival.

 

Részünkről –komolytalanság okán- így abbamarad az üzemlátogatás, visszafelé húzunk az előírt menteirány szerint ellenkezőleg az előző szobákba, ahonnan jöttünk, hogy kimeneküljünk. De itt is jön a meglepetés: az előbb a jelenlétünkben szorgosan kopácsolók nyugodtan cigiznek, dumálnak: láthatólag csak addig szakadtak meg a termelésben, amíg a hülye turista ott volt. A kovácsműhelyben pedig már egy lélek sem, kint verik a (azt) jólesően a gangon, akarom mondani a stégen, de szerencsétlenek kénytelenek abbahagyni (és eldobni a cigit), mivel újabb turistás csónak tűnik fel a kanyarban és mire ide érnek, addigra a fújtatónak fújtatni, a kalapálónak kalapálni (a dizájnernek pedig dizájnolni) kell.

 Tárgyszerűen: az itt látott ékszereket, tárgyakat is láttuk árulni a későbbiek során csomó helyen ami azt jelenti, hogy valahol nagyüzemben gyártják csontra egyformára valamennyit, de hogy nem itt, az biztos. Turistahülyítés az egész. Amúgy ezek a kézműves termékek, ékszerek nem valami szépen, finoman kidolgozottak és ráadásul elég egyszerűek is, de a textil állatkák, faragások, szobrok sem tanúskodnak nagy készítői gondosságról. Ennek ellenére sikerült a későbbiekben szereznem pár bronz oroszlánt, egészen tetszetőseket, meg valami textíliákat is és egyéb baromságokat, de egyáltalán nem ilyen „faktoli”-ban. És nem ennyiért. Be a csónakba. Win elégedett, a jatt megvan, mi is elégedettek vagyunk, mert jól szórakoztunk, meg jó a környék is de inkább hangulatilag, mint fotóban: körülnézek, a nap már jó magasan fent van, de a környező hegyek még mindig párában vannak, kontúrjaik csak homályosan látszanak. Fényképezni ezeket nincs sok értelme. De alattunk locsog a víz, itt vannak a vízivirágok, bambuszházak, lelkes helyiek –előbb-utóbb sör is akad, bár csak délelőtt 10 órára járhat, így annak még nincs itt az ideje. (Ez most nagy butaság volt: mikor nincs itt annak az ideje? Vissza is szívom. Lehet?) Az úszó piac felé kanyarodunk. Egy elég szűk kis csatorna-leágazásban van, és tele van csónakokkal: a néhány turistás hajóra töménytelen helyi várakozik. Mielőtt még ráfordulnánk ennek a csatornának az ívére, elmegyünk egy pagoda együttes mellett: nem túl nagy, kb. 5 – 7 méter magas, karcsú sztúpák állnak egymás mellett szorosan, vannak vagy tizen-huszan, de mindegyik a vízben. Középen, közöttük vannak nagyobbak is, ezek már meghaladják a 15 métert is, mindegyik fehér, semmi aranyozás: ez már igen! Közéjük menni egy ekkora csónakkal nem lehet, mert nem lehet hol megfordulgatni, meg talán nem is túl mély a víz, de remekül néznek ki: a festék kopott, de még jól mutat még a mélyzöld színű vízben vissza tükröződve is, mohák rajtuk, meg szürkés-fekete csíkok, ahogy az eső végigcsorog… szóval, remek, na. De az úszó piacra kár időt vesztegetni. Kizárólag turistagagyik: egy szűkebb, nem is túl hosszú csatornarészben parkolnak a helyiek a csónakjaikkal, a turistacsónakok elladikáznak előttük, és ezalatt az idő alatt a szerencsétlen árusok megpróbálják rásózni a dolgaikat az idegenekre. Hogy az eléggé közismert példát hozzam, Bangkokban is baromi turistás az úszó piac, de ott legalább van valami helyi jellege, mert legalább vannak gyümölcsök meg ilyesmik, de itt ennek még a jele sincs. Láttam már igazi úszó piacot is (Dél Vietnám, Mekong delta pl.), és valami hasonlót vártam. Felejtsük el. (De ez vesse rá az első követ, akinek nincs otthon kilós áron vett rozsdamentes láboskészlete, arany pitykegombokkal, shopping center akcióból.) Kavargunk egyet a falu lagunáin, nézzük a falusiak mindennapi életét. Szerencsénkre a csónakos továbbra is mérsékelten pöfögteti a motort, így van lehetőség nézelődni. Egy kanyar után ott emelkedik a következő úti cél, a Phaung Daw U pagoda, a mai fesztivál névadója . Ez a pagoda egy nagyobb szárazföldes részen fekszik és maga  pagoda is szép nagy, emeletes, fel is lehet menni a lépcsőn, meg ilyesmi. A nagy tömeg javarészt már elment a dolgára, de azért vannak még helyiek rendesen. 

Ahogy kilépünk a csónakból, lányok sietnek oda, Buddha szövegeket árulnak kis fólia tokokban, de nem veszünk szent szövegeket, pedig nem ártana tudni a tutti frankót itt is. (Otthon mindig tudom, mivel a feleségem tévedhetetlenül értésemre adja, de ő most nincs velünk és mi rettentően érezzük is a hiányát a bölcs iránymutatásainak.) De a templom itt van, a templomban pedig ott van az öt híres Buddha szobor, a történetük pedig képregényszerűen, festményeken ábrázolva ott van a templom belső falán. A jelenleg is zajló 20 napos Phaung Daw U fesztiválon, így mai ünneplésben is, ők is az egyik központi szereplők.

 

A történet ugyanis a XII. században kezdődik amikor az aktuális bagani király (Alaungsithu a neve és valóságos alak: élt 1113-tól 1167-ig) a varázserejével meggyógyított egy már halálán levő kisgyereket, és ezért egy óriástól (most mit csináljak? így szól a történet) egy szent fadarabot kapott, amiből a király aztán Buddha szobrokat faragtatott amelyeket ebben a templomban helyeztek el. És ezeket a népek felkeresték és ünnepelgették.

 

Történt szerint –ha jól vettem ki-, egy ilyen ünnepléskor, amikor az volt a szokás, hogy a szobrokat körbe szok csónakáztatni a tavon, hagy lássa mindenki, egyszer vihar tört ki és a szobrok a vízbe estek, 8 kilométerre ettől a templomtól. Nagy kutatás, keresés után sikerült négyet megtalálni, de egynek teljesen nyoma veszett és hiába keresték, nem találták meg és a vihar is tovább tombolt, ezért vissza kellett fordulniuk. Amikor nagy bánatosan visszaérkeztek a templomba a szobrokkal, nagy meglepetésükre nemcsak az idő javult meg, hanem ez az ötödik szobrocska már ott volt a helyén. Azóta ezeken a körmeneteken (körcsónakázásokon) ezt a szobrot nem is viszik magukkal: ez lett a templom védője, ahol pedig a szobrok a vízbe estek és megtalálódtak, ott egy kiemelkedő gúlaszerű tornyot építettek a vízbe, a tetején arany díszítéssel.

 

A szobrok amúgy nem nagyok, pár tíz centimétersekként indultak, de eredeti formájukat sem igen lehet látni, mivel a hívek aranyfüstlemezekkel teleragasztgatták úgyhogy most már a formájukat illetően úgy néznek ki, mint egy jókora sütőtök és emiatt jól meg is híztak, kezdik elérni a fél méteres nagyságpot. A templomban van egy fotó rólunk, ha jól emlékszem még az 1930-as évekből, hát csak azóta vagy a duplájára nőttek. A szobrocskák a főoltáron vannak, hová lépcsők vezetnek fel: oda nőknek tilos, ők nem is ragasztgathatnak aranylapocskákat, de így is tolonganak jópáran odafent, fiúk, férfiak.

 

Mialatt én a pagodát és a Buddha szobrok szent történetét tanulmányoztam nagy átéléssel, Zsombort magára hagyván, ő léha kalandokba bocsátkozott. Félrehúzódott ugyanis a templom főbejáratától egy cigit elszívni (hogy nem frekventált ez a rész az onnan látszik, hogy a föld össze-vissza van köpködve bétellel, bár ez sem feltétlen irányadó), de hiába vonult félre, nem kerülte el egy harmincvalahány éves helybeli anyucinak a figyelmét, aki arra kérte, hogy álljon már be vele egy fotóra. Ez nem szokatlan dolog, így Zsombor be is állt, de arra nem számított, hogy a bájos édesanya a fényképezkedés végeztével alaposan belecsípjen a fenekébe (!), a vele levő többi nő és a szépszámú kiskorú gyermek féktelen élvezetére. Én pont akkor léptem ki a templomból, mikor kitört a nagy visítozás, nézek oda, hát ott áll Zsombor elképedve –mert ha el van képedve, az nagggyon tud látszani rajta-, körötte tombol a nép és én el nem tudtam képzelni, mi a csuda történhetett. (Tán csak nem itt látható a nagyhírű bűvész: a  lábával karikázik, a kezével citerázik, az orrával orgonázik, a fülével figurázik, a szemével gurgulázik, a szájával vacsorázik?) Hát nem, de amikor oda értem, Zsombor még mindig csak hápog, hogy basszus, belecsípett az a nő a seggembe!, de a huncut tettes és csónaktársasága már sietve kiiszkolt a vízre és onnan kiabáltak nagy lelkesen, gondolom olyat, hogy micsoda élmény, micsoda csípés, micsoda tátva maradt száj és micsoda segg! Szerintem azóta is van valahol egy helyi kredencen a főhelyen egy fotó, ahol a 190 cm-es Zsombor éppen seggbe van csípve egy 150 cm-es anyuci által, akinek lehajolni sem kellett az akcióhoz, lévén neki éppen szemmagasság a mi nekünk úgy deréktája, hogy más ne jusson az eszembe, mire vetemedhetett volna még ez a parázna nőszemély. (Sajnos a címe hátrahagyása nélkül távozott.)

 

Újra vízre szállunk és irány a következő üzem, hála Istenek, ez már az utolsó, ahol pedig dohány készül: kiscigi, közepes szivarka és emberes nagy szivar is. Igen, és ráadásul olyan elképesztő olcsó áron, hogy amikor kicseszésből –mert baromi rossz ám, nagyjából arra emlékeztet, amikor kisgyerekkorunkba újságpapírba csomagoltunk mindenféle gizgazt és füvet (nem a mai értelemben vett füvet) és azt szívtuk, csak az gyengébb volt, de egy cseppet sem rosszabb ennél- szóval veszek belőle otthoni barátaimnak a legnagyobból, és  elég sokat is. Mert teszik ám a markomba folyvást, ebből is egy kupac, abból is egy kupac, elég lesz már, hé!, erre zacskóba ömlesztik de még a kisebb fajtából is még egy marék, na jól van már, ennyi ellenségem nincs otthon!  Fizessünk hát ezért a gigászi mennyiségért, mondják is az árát kyat-ban, de nem értem tisztán, talán 5 dollárnak megfelelő kyatt a teljes garmada, nyálazom is elő a megfelelő bankjegyet, erre kukucskálnak bele a pénztárcámba és adják vissza az általam odaadottat és vesznek ki egy kisebb címletű bankjegyet, ugyanis nem 5 dollárnak megfelelő kyat-ba kerül, hanem egy tizedessel arrébb van az ára: csak fél dollár az egész. És biztos még le is levettek, marhára.

 

Ha már így bevásároltunk, kapunk egy kis teát a stégen (teraszon?), meg mindenféle magvakat ropogtatni hát nekilátunk ketten egy kisebb szivart elszívni. Nézegetjük is miközben kínlódunk a szívásával: elméletileg csak a belseje dohány, a külseje valamilyen növény levele, talán cherry ? leave-nek mondták, de ettől nem lettem okosabb. De szerintem a belseje sem dohány, mert valami borzasztó az íze: erős, kaparós, netuddmeg. Mi itt egy közepes nagyot próbáltunk leküzdeni, de végül ment haleledelnek a háromnegyede, aztán már otthon, Magyarországon azért becsületből nekiláttunk egy kicsit nagyobb fajta elfüstölésének méghozzá kollektívában, négyen, adtuk szépen kézről kézre, de akkor is képtelenek voltunk a végére járni, feladtuk. A helyieknek persze nincs pénzük ilyen nagyokat venni, a legkisebbeket szívják. A szivarkészítő lányok ellenben nagyon jól néznek ki és itt ténylegesen is folyik a munka, nemcsak turista látványosságként, mert dolgoznak mint állat és van eredménye is: nagy halmokban állnak a befóliázott, kész cigik. Arra nem esküszöm, hogy a lányok szűzek-e, mert köztudomású, hogy az igazi szivar szűzleányok combján sodródik, így aztán hiába amerikai elnök, a Clinton szivarja biztos nem volt igazi, mert a Monica Lewinsky valszeg nem is volt szűz, és ráadásul nem is a combján sodorta, hanem. De különben láttam Kubában is a sodrást: ott sem combon  -átverés az egész.

Hátra van még egy kolostor,  megnézendő. Amikor még otthon tervezgettem ezt a myanmari utat, és nézegettem, melyik utazási iroda mit kínál (nem azért, mintha eszembe jutna velük utazni de érdemes megnézni, hogy náluk mi az útvonal, melyek a feltétlenül felkeresendő helyek és aztán privátban megcsinálni szépen, félpénzből és nem szenvedni a csoporttal), mindegyik iroda, aki csak eljutott az Inle tóig, ír az ugró macska kolostorról. Ha már ilyen jelentős ez a sportos macsek, megnézzük.

 

A macskás kolostor is a vízre épült, bár a hátsó részéhez már némi földdarab is csatlakozik, a neve Nga Phe Kyaung. A kolostor vitán felül nagyon megragadó. Az egész építmény, tokkal vonóval teakfából készült, és mivel nem festegették hálistennek gyakran, erős barnára besötétedett külső falával, belül sejtelmes félhomályával és a kopott vöröses oszlopaival, enyhén recsegő padlójával és a mindenfelé a faragásokkal egyike a legszebbeknek, -vagy legalábbis a leghangulatosabbaknak- amit láttunk. A kihalványult díszítések, virágszirmok, lótuszvirágok nagyon ízlésesek, és színben is nagyon mennek egymáshoz. Szobrok, festmények Buddha életéből, besötétedett aranyozású díszek mindenfelé. Remek.

 

A patina nem ok nélküli, ugyanis nem mostani az építmény. Valamikor az 1800-as évek elején építették, de elég jól bírja az idő viszontagságait, nemhiába a teak fa kiváló hajóépítő anyag is. A templom tetejére a helybeli barkács szakkör a biztonság kedvéért feldrótozott egy csomó hullámbádog lemezt, meglehetősen keszekuszán, de mivel rozsdásodik a cucc ahogy ez el is várható, nem lóg ki annyira a sorból, beleillik az épületbe.

 

A templomban sok Buddha ábrázolás van, 100 –150 éves darabok is vannak közöttük, aranyozásuk, festésük megkopott már az idők folyamán, de pont ettől még jobban néznek ki. Ott üldögélnek a félhomályban a tetőt tartó vastag, a szintén kopottas aranyozású oszlopok között: a tizenvalahány méter magas oszlopok vége nem látszik a sötét templomban. Igazán hangulatos egy hely, nem győzöm hangsúlyozni, nagyon nagy nyugalmat áraszt. Néhány sarok formálisan le van választva a templom fő részeitől és egy egyszerű faágy állminden takaró, vagy párna nélkül-, meg néhány használati tárgy jelzi, hogy ott egy szerzetes háló helye van.

 

De az igazi gagyi turista csalogató nem ez a remek építmény, hanem az ugró macska cirkusz. Valami pihent agyú szerzetes kitalálta, hogy megtanítja a kolostor környékén kószáló macskákat karikákat ugrálni, és most ez az adu ász, erre izgul minden turistacsoport, meg a helyi gyerekek is, akik jelenleg egy idősebb pap körül üldögélnek, aki valamit mesél nekik, halkan. A gyerekek nagy figyelemmel hallgatják. Turista csoport most szerencsére nincs, de a gyerekek kedvéért egy fiatalabb szerzetes felkászálódik az egyik sarokból hol eddig elmélyülten olvasgatott egy könyvet, és egy fémbodozt kezdett rázogatni –mint kiderült, valami száraz macskakaja volt benne. Erre a csörömpölésre mindenhonnan macskák kerülnek elő, bár a magasra felkunkorított farkuk bizonyos tartózkodást jelez, de azért gyülekeznek. Akkor élénkülnek meg flegma kódorgásukból és próbáltak eliszkolni, amikor a pap egyet elmar közűlük és így mi is sejtjük, hogy kezdődik az attrakció.

 

És igen! A szerzetes az elejtett macska elé tartja a karikát, mire a macsek szépen átsétál alatta és kész. No, ez nem az igazi –véli Buddha derék szolgája, és a macskát a farkánál fogva szépen visszahúzza a kiindulási állomásra – a macsek azt mondja erre, hogy miáúúúú, a körme pedig csak úgy recseg a fapadlón, ahogy blokkolni próbál. Ámde –mint tudjuk, a hit hegyeket mozgat, nehogy már egy macska akadály legyen-, tehát papi ráhatásra a hit meggyőző ereje győzedelmeskedik, szóval újra próbálkozhat, gyerünk csak. Most már egy kis ösztönzés is alkalmazódik: a macska állát alulról megüti a derék pap –a boxban ezt úgy nevezik: jobbhorog-, a macska felkapja a fejét és megszemléli a karikát, a szerzetes rápaskol egyet a seggére is bíztatásképpen és megtörténik az attrakció. Átugrik rajta, óh! be bájos.

 

Na jó, végül elfogadható volt a gyakorlat, hiszen átugrotta a kb. 20 -30 cm magasan levő karikát, de baromi rezignáltan ám, mire joga volt ismételni, vagy négyszer még: farokrükverc, nyááááá, ugrik. A végén a macska kapott egy pár szem valami cukorféleséget, amire a többi artista is visszamerészkedett, így ők is kiharcolták maguknak a szereplés jogát: a jámbor szerzetes nem kímélte a fellépő művészeket –amelyik nem akart ugrani, fejbe lett verve a karikával, persze csak érzéssel. Zsomborral szétröhögtük magunkat ezen a keserves kínlódáson, de hogy ezt még turistalátványosságként is jegyzik, az ám a szellemi napalm. Mert mi ebben a pláne: karika, ugró macska –hát ezeknek semmi fantáziájuk sincs? Tartsunk önvizsgálatot, nézzünk lelkünk mélyébe és valljuk be: nem sokkal jobb szórakozás lenne, ha macska-dobó versenyt rendeznének: melyik szerzetes tudja a farkánál fogva megpörgetve messzebb bevágni tóba a macskát? És ez fejlesztené az izomerőt is, nemcsak az értelmet pallérozná.

 

És mibe fogadjunk, hogy a gyerekek is visítoznának, gyönyörűségükben? (Jómagam is rááldoznék némi videószalagot.)

 

Délután kettő felé érkezett el az idő a kajálásra. („Na jó, ezt még elmondom, aztán elmegyünk kajálni”, -ahogy Kulcsár Attila kihallgatott sikkasztó adta ki a parancsot az ügyészeknek és ahogy ezt az alárendeltségi felállás a független ügyészség és a magyar igazságszolgáltatás nagy dicsőségére videón megtekinthető volt.) 

 

A kajálás a tó vizére épült vendéglátóipari egységben ejtődik meg. Kikötünk a stégénél, ahol jópár hajó van már. Azt nem lehet kikövetkeztetni, hogy teljes egészében vízre, cölöpökre, vagy pedig egy kiemelkedő földdarabra épült az épület, mert fa az alja, oldala, teteje, meg elég nagy is, és szemlátomást minden turistacsoportot itt étkeztetnek.

 

Nem variálunk nagyon az étellel: zöldséges tészta, Zsombor disznóhúst kér bele, én halat, ha már vízen vagyunk. A disznóhús elég pocsék ízű, Zsombor csak abban bízik, hogy a hal szálkás lesz, de nem: apró darabokra van vágva és jól meg van sütve. Ízre sem olyan rossz, pedig ez a pocsolyahal, mert az igazi jó ízű halak hideg, északi tengerekben lubickolnak –egyetlen kár, hogy biztos nincs benne E 621 ízfokozó -no, pedig annak aztán nagyon a rabja tudok lenni. Árban is szinte tökéletes, pedig turistás a hely: sörrel együtt a két kaja nem volt 3 dollár. (Win-ét is kifizetném, de ő a csónakos haverjaival kajál és mikor szólok, hogy ide küldje a számláját, közli, hogy az övé ingyenes volt).

 

Esznek itt helyiek is, akik valószínűleg az egyházi ceremóniára érkeztek ide. Itt is kanállal lapátolják a szájukba az ételt, ahogy például a környező országokban is láttam. A villa csak azért van, hogy rásegítse a kanálra az elkódorgó darabokat: villával nem nyúlkálunk a szájba! Pálcikát a normál étkezéhez általában nem adnak, csak ha kifejezetten kínai az étterem –sok ilyen van, az út menti szakadt kifőzések között is-, de lehet kérni, és ha van nekik, kapsz. De minek, kanalazd csak szépen a rizst, mint az oviban.

 

Amúgy csak később tudtam meg, hogy a helyiek nem, vagy nem szívesen esznek halat, ugyanis temető nem lévén, a halottakra követ kötnek és a vízbe dobálják őket. A halak pedig rendezik a dolgot a továbbiakban, a halakat pedig a tájékozatlan turista, ebédre, jóízűen. Na, ezt nem tudtam, de most már mindegy. Zsombor némi elégtételt érez.

 

(Bár ha arra gondolok, hogy a magyar és egyben Európai Uniós-s TV-ben azáltal válik valaki niemandból országos sztárrá, hogy veszélyes állati hulladéknak minősülő, ledarált marhaagy, marhaszem és epe turmixát fogyasztja –csak megjegyzem, például a marhaagyat az EU-ban a szivacsos agyi elváltozások miatt szigorúan tilos élelmezésre felhasználni, de hát a tévések úgy vélik, hogy ezekért a szereplőkért ugyan nem nagy kár, meg aztán úgyis van bőven belőlük utánpótlás, hullhat a férgese. Ezekhez képest az emberhullát zabáló halakból készült étel teljesen normálisnak minősülhet. De van egy ismerősöm aki úgy vélekedik, hogy komplett trágyalé mindegyik tenger, mert az a sok hal mind–mind beleszarik.)

 

Az ebéd végeztével a körutazásunk is véget ért. Teszünk még néhány kanyart a csónakkal a paradicsom „földek” közötti lagunákon, látunk halászokat halászni, vagy éppen hínárt gyűjteni a termőföldhöz, elhúzunk a vízből kiemelkedő oszlop mellett, ami a csónakból kipotyogott, majd rejtélyes módon előkerült Buddha szobrocskák emlékét őrzi, egy jókora kígyó is keresztezi az utunkat, fejét kiemelve a vízből úszik, de lemerül, ahogy közelbe érünk. Ami feltűnő volt az egész nap után, hogy madarak szinte nincsenek. Ilyen sok lápos vidék,  meg tó és se sirály nagyon, se semmi más repülő izé, csak az úszó házak között a házikacsák lubickolnak.

 

Kora délután érünk haza. Win nem egy sportos fickó, hasa is van, meg lehet vagy 90  kiló, elég nehézkesen kászálódik ki a csónakból: a sarkát mutogatja, hogy be van gyulladva, fáj neki valamiért, lámp-lámp-hot-hot mondja, de nem tudjuk, mi baja lehet: belerúgott valami forró lámpába? De azért együtt érzünk vele, mondjuk, hogy mégegyszer ilyesmi elő ne forduljon!

 

Amint kilépünk a csónakból odakeveredik mellénk egy másik csónak, benne egy gyümölcsárus gyerek és valami almaformájú gyümölcsöt árul, nagy tételben, asszem gránátalma. 50 kyat-ért vettünk kettőt belőle, de nagyon megérte, háromszor is: először is csináltunk neki a nagy boltot, másodszor olcsó is volt, harmadsorban pedig tökéletesen ehetetlen, tehát nem rontottunk vele a gyomrunkon sem és ráadásul várakozásainkat felülmúlva, qrva messze el lehetett hajítani, nemhiába hívják gránátnak. Ennél sokkal többet ér az a lány, aki ott mosakszik pont a hajókikötő mellett: viszonylag kevés jó nőt láttunk eddig -köztünk a három szivarkészítő szűzzel-, de ez nagyon jól néz ki, bár persze földig érő ruhában van, de ahogy öntözgeti magára vizet, felér egy nedvespóló versennyel vagy hogy mást mondjak: ez a nő megérne egy hét otthoni ajtócsapkodást, mármintha kiderülne. Érdekes módon, a helyiek nem foglalkoznak a látvánnyal.

 

Otthon a hotel menedzser fogad (jelenleg álcázásképpen a szemet üríti éppen), stradpapucsban császkál (de mi tudjuk, hogy mindez csak szemfényvesztés), és kérdi hogy jó volt-é? Zsombor választékosan megfogalmazott, a részletekre megfelelő mélységben kitérő, és kiváló angol kiejtéssel kifejtett válaszából annyi jön csak át neki, hogy ez a fiú megint valami idegen nyelveken szól, de én ismételten megmentem a helyzetet és azt mondom, hogy yes, majd pedig szépen tagoltan, ahogy a feladatot kiadják a gyűlésen: hozz még egy embert,  vagyis te hotelmenedzser és angoltanár hozz még egy sört (de üstölest, miután az elsővel már amúgy is késésben vagy.) Megérti, hozza. 1,5 dollár a 6,4 dl-es butélia darabja.  

 

Újra tekergünk egyet a faluban: a rendes piacon már nincs sok árus, de megmaradt a nagy kupleráj és a szétdobált hulladékok között optimista kajasütögetők sütögetnek kajákat, a szebb jövő reményében. Zsombor gyomra már tökéletes, ezért újra belevágunk a sűrűjébe, én eszem egy jó ideje egymagában magányosan hervadozó tavaszi tekercset, Zsombor egy közepesen fáradt banános palacsintát. A tavaszi tekercs még úgy ahogy, de a banános palacsinta röviden és tömören: szar. Azon túl, hogy egy vastag tészta csak, rávágva egy banán, nyakonöntve mézzel –nemhogy a bangkokinak a nyomába érhessen. Íze ínyűnket nem csiklandozza, ajakunkra mosolyokat nem csal. És még nézni is tereh.

 

Hát ezekre inni kell még egyet, míly szerencsés véletlen, hogy ott lebzsel a fotóstáskában az Unicum-os laposüveg és bizony bizony mondom néktek,  most sem ok nélkül. Szerencsére ezekben a kajákban hús eleve nincs, romlott zöldség és áporodó káposzta pedig bármelyik jobb magyar hipermarketben is van, ha jó veszem ki az ÁNTSZ jegyzőkönyveiből –nem parázunk tehát feleslegesen. A sütögető alkalmatosságok mögött jelen esetben egy ülve étkezési körülmény is található (mert az étterem szó már le van foglalva ennél valamivel emelkedettebb tér-szegmensekre, bár ez sem számít: stipp-stopp enyém a polgár szó, neked marad a lekvár meg a posztkommunista), de ez a helyiség oly mértékben van elrugaszkodva, hogy inkább sétálva eszük meg a kaják felét és szabadulunk meg a másik felüktől, bár kissé sajnáljuk a megajándékozott kutyát: neki sem lesz könnyű.

 

Ez a Nyaungshwe, köszönhető a tónak és a kapcsolódó idegenforgalomnak, láthatólag gazdagabb fajta település. Onnan is látszik, hogy így, késő délután lánykák robognak eredeti kínai gyártmányú robogókon, ami feltétlenül a gazdagság jele errefelé és ahogy a tekintetükből kikövetkeztetendő, igencsak státusz. Olyannyira, hogy e pozíciójukból következően még minket, fehér vándorokat is magasról leszarnak –ellentétben gyalogos társnőikkel, akik számára a látványunk mindig tud nagy vidámságot okozni. Megjegyzem, a viselkedés nem egyedi, hasonló tekintettel szoktak esti zárás után álldogálni például Budapesten a Mammutnak nevezett pláza mellett a bugyiárus lányok és amikor a soros pasijuk odadörren a BNW, Audi és egyebekkel, úgy szállnak be, mintha nem lenne tiszta égő, hogy ilyen kocsik mellett a pasijuk mégiscsak napi tizenakárhány órában keccsöltetik őket. 

 

A nap már a horizont alatt van, füstök szállnak, illatok keverednek, a lemenő nap először mindent elképesztő aranysárgára fest majd pedig a színek kezdenek szürkére váltani a párás levegőben. Mielőtt még elmennék este vacsorázni hazaugrunk egy zuhanyra és épp jókor: a reggeli falkopogtatós szomszéd ismét veri szöget ahová, vagy döngeti az ágyat amivel, és most már tudjuk, hogy kit is tisztelhetünk: hát az a két spanyol srác van itt a markáns arcú útitársnőjükkel, akikkel még Kalawban találkoztunk, a reggelinél. Ahogy a ma hajnali, ez a menet is rövid, de Zsomborral konzultálva úgy ítéljük meg, hogy ma ez már bizonyítottan a második nekifutás, ezért elnézőbbek lehetünk. Feltéve, ha a hölgy nem váltott lovakkal nyargalászik, amire –két férfiútitárs lévén- elméletileg megvan a lehetősége. Lehet, hogy a két bátyjával van és azok döngetik felváltva? veti fel Zsombor, aki előtt lám, nem ismeretlen a bájos óvodai kiszámolós rigmus: Reg-gel-hu-gom, es-te du-gom.

 

Amúgy odaátról nincs nagy zajongás, női részről például csak egy komolyabb nyikkanás hallatszik, tipikusan olyan, mint amikor a nagy lendület kapcsán nem pont oda csusszan valami, mint ahová eredetileg szánva volt, oppá, oppá, oppá! -de egy kis szünet lesz és elfojtott kommunikáció hallatszik, majd egy végső roham, dobszóló a falon és csend. Gyerünk sörözni.  

 

Nyertes csapaton ne változtass: az úti cél a helyi nírvána, tehát ismét a halászkocsmába lendülünk, ahol a tegnapinál is nagyobb ovációval vagyunk fogadva. És most már tudjuk, hogyan üljünk le, azonnal felhúzott lábakkal a szúnyogok miatt, nincs is újabb támadás, vagy már nem érezzük, az is lehet. De ma már hosszú nadrágban vagyok, meg túracipő. A kocsma kifejezetten hangos, nagy az üvöltözés de senkit sem bánt senki, még minket sem és mi sem viszont. Fogyasztási szokásaink a helyiektől ámde eltérnek, ugyanis sört csak mi iszunk, mert az original inhabitant nem aprózza: fél literes-literes töményitalos palackok állnak a 4 – 6 fős asztaltársaságok előtt és így sem unatkozik nagyon a pincér a folyamatos üvegcserék miatt. A sör valószínűleg a szokásos minőség, de tudom mivel tartozom a helynek, azért pár cseppjét előbb megfuttatom a nyelvemen, megforgatom a számban, megjáratom egy kicsit de nem szürcsögve, igen, nincs benne egyensúlyzavar, szépen harmonikus, a szerkezete lecsiszolt sőt letisztultnak is mondható, érzésileg mindenképpen kerek, ízvilága bársonyosan érett és kellemesen hosszú a lecsöngése. Jöhet a liter.

 

A halácok-matrócok múlatoznak, amelyhez gitár igénybevételét is eszközlik. A gitáros anélkül nyújtja a zenei szolgáltatást, hogy korábban akár a gitárral, akár a hangjával megismerkedett volna, de profi szinten ver három alap akkordot, szigorúan meghatározott (az időfüggvényhez egyértelműen hozzárendelt) sorrendben: E-dur, A-dur, D-dur majd rükvercben vissza felé ugyanezt, mellette pedig recsitatve szaval, ami valószínűleg éneklés lenne, de Kodály Zoltán sem tudna mást kivenni belőle, mint azt, hogy ingyom-bingyom táliber, tutáliber-máliber –legalább is mi így értjük.

 

Vagyok oly fokozaton népnevelésileg illetve alkoholilag, hogy odamennék én, hogy megmutassak egynéhány lágy moll-t és másegynéhány kemény szeptimet is, de talán az is elég lenne, ha eldöngicsélném nekik a Kistehén Tánczenekar: „Van egy kék tó a fák alatt, ha beleteszem lehűti a lábamat, szájbergyerek kérjél bocsánatot, (mer’) nem mutatom meg a kacsámatot” kezdetű remekét, (vagy szavaljam inkább Béres Répa Zoli Bácsi: Falubeli mulató c. ópusz recsitatívóját? „Arra jön a Marika, Orrában a karika, Gyere Mari gyerekem, Hátukról is szeretem, Rutyutyú” –hogy törjön rájuk a kultúra) -de nem merem letenni a lábamat a padlóra, mert nem a Marika jön, hanem a szúnyogok. Sosem fogják megtudni ezek itt, mi is az igazi művészet, így csak hazafelé és csak kettesben énekeljük el, és csak csendben, és csak halkan, hogy senki meg ne hallja, hogy „HORTHY MIKLÓS!  kato-nájja vagyok, lex-xebb katóó-Nájja”. De piszkosul jó egy este!

 

És még egy gyűszűnyi lelkiismeret furdalásunk sincs afelett, hogy ím magunkról megfeledkezünk, amíg odahaza párttag toborzási kampány folyik: alapvetőleg mindenkinek hoznia kell magával egy embert, de aki két embert hoz, annak nem kell tovább tagdíjat fizetnie;  aki hármat hoz magával az akár ki is léphet a pártból és aki pedig ennél többet, az még papírt is kap arról, hogy sohase volt… És ezügyben mindegyik politikai irányzat nevezettjei mellbimbóig állnak a szarban, de a jövőt illetően hurráoptimizmusra nyújt bőséges alapot az a tény, hogy eközben közérzetük kiváló, vérnyomás-pulzus rendben, Wassermann negatív.

 

A vacsora ma kimarad. Helyette egy kis vita generálódik, méghozzá a közelmúltról: berúgtunk-e ma este, vagy csak elfáradtunk vagy netán a levegőváltozás? Abban maradunk, hogy ezek szép eredmények, amelyek magukért beszélnek akárhogyis, és hát érdemes-e a múlton vitatkozni? „Mert hagyjuk inkább a múltat! Suvickoljuk ki, és tegyük be a vitrinbe, kedves Barátaim! Tegyük be a vitrinbe, és a múlt vitái helyett forduljunk a holnap kérdései felé!” –és mi így is teszünk, befordulunk szépen a fal felé, ahogy ezt a Haza Bölcse nekünk az irányt minékünk, halandó polgároknak –feltehetően miután elszívott egynéhány egzotikus viccescigit- megmutatta. Jóccakát.

  

október 27. Szerda

 

A tegnap esti merítkezés utóhatás nélküli, bár ilyenkor nem lenne csoda ha az ember agyában három szakasz Kövér László külszíni robbantgatásokkal mélyítene árkokat a kutacs és a hipotalamusz közötti védtelen mezsgyén- de nem. Ráadásul ezer szerencsénk, hogy a szomszédunkban van az egyik paya, így a hajnali fél hattól az elkerülhetetlen fél hetes felkelésig közvetlenül a fülünkbe halljuk a bölcs vallási intelmeket egy erősítővel felfegyverzett terrorszerzetes szólóelőadásában. Kicsit aggódom a pap egészségéért, mivel a szövegelés közben köhög, tüsszent, krákog és harákol bele a mikrofonba jó hangosan –csak nem fázott meg valahol szegény?-, és hopp, egy svungos csula is elröppen, csak úgy sustorog a huzatja a mikrofonba, na ez emberes volt. És nemcsak szövegel a páter, hanem énekel is néha, ha történeten ennek érzi kínzó szükségességét. 

 

Erre a performanszra a halottak is felébrednének -ha történetesen nem dobálták volna bele őket a tóba, haleledelnek-, de Zsombort nem zavarja, alszik. Én inkább megragadom az alkalmat és a tollat, hogy feljegyezzem a szerzetesi dallamot, ha valaki akarja, hát dúdolgassa kedvére: négy negyedben van,  tempója semmiképpen sem presto, hanem közepesen higgadt tempo giusto, mindegyik hang egyforma ti-ti-ti-kből áll, és csak a végső két hangot tartja tovább a mester és szolmizálva így fest a dolog:

mi mi mi mi szo mi re do

mi mi re do do ti lá szo

do do do do do do re do

re do do do  dóóó dóóó

A dallam így fest –ne kételkedjetek, annak idején fülre gyúrtam a K.Z-hoz címzett zeneiskolában. Láthatóan nem egy virtuóz módra kicifrázott dallam: egy helyiérdekű Fásy-mulató, maradjunk ennyiben (de nem kell hozzá színről színre látni magát a Fásy-t, ami azért!). És órákon keresztül szól, ugyanez, csontról-csontra, de ha az ember tudja mihez kapcsolni, tényleg a hatása alá lehet kerülni: már Kyaiktiyo-ban is nagyon tetszett. Node hamar lecsendül bennem a melódia és egy csapásra elmúlik a spirituális hangulatom, mikor a spanyol szobaszomszéd is felriad és lezavar egy faldöngetős menetet, ha már. Kintről szól a nótácska, a szomszéd a falat veri –áttételesen-, a nője nyögdéscsel –na erre aludj, édesdeden, de Zsombor ezt továbbra is megteszi; higgadt egy ürge, remélem a körülmények miatt nem lesznek rémes szexuális álmai, amiben például a Seszták Ágnes a főszereplő. Még rágondolni is visszavet. (Különben igaza van a szomszédnak: a szex-elvonás hosszú távon rákot okoz, rövid távon pedig szar.)

 

Erről az éneklésről jut eszemben, hogy például legutóbb a szíreknél-jordánoknál jártamban élvezhettem a müezzinek reggeli ébresztőjét, most pedig itt van ez a buddhista szerzetes: egyértelmű, hogy ilyen szempontból a keresztény vallás a legtoleránsabb, mert ott ha  a páternek dalra van fakadni kedve, bemegy a templomba, amit kétséget kizáróan hangszigetelési célból jó vastag falakkal építettek meg és ott danolászik. Ha a híveknek pedig már a fáj a fejük vagy unják, egyszerűen kimennek, és praktikus okokból általában nincs messze onnan a kocsma sem, ahol azonnal meg lehet mutatni, hogy mi is szól szebben, a Kombiné, kombiné, csipkés kombiné (Három plussz kettő együttes. 1986), vagy az Áron vesszeje virágzik (Cantus Catholici 1674).  Ilyen téren tehát a keresztény vallás toleránsabb, nem riasztja fel hajnalok hajnalán a híveit, hadd dagonyázzanak csak bátoran.

 

A szöveg ellenben érdekes lehet, mit is mond itt ez a csóka, mert az is ugyanaz, órákon keresztül. Ilyen szempontból pedig a keresztény egyház lemaradásban van, már csak PR alapokon is. Mert, gondoljunk csak bele, amikor a magyar püspöki kar nem is oly régen kikövetkeztette azt a hitéleti útmutatást –vélem én, speckó konkrétan egyenest a Bibliából, mert honnan máshonnan?- miszerint a hívőknek népszavazáson a kórház-privatizáció ellen kell szavazniuk -mert hamár az Isten egyszer egybeteremté ezt a katasztrofális közegészségügyet, ember azt szét ne válassza-, na, akkor mennyivel hatásosabb lett volna, ha a szent kánonok helyett ezt énekelgették volna naphosszat a templomokban meg talán a sekrestyés felmehetett volna  egy–egy nótára a templomtoronyba is, hogy minden hívő tudja, hogyan is intézkedett Jézus Krisztus erről a kérdésről. De ha még ez is kevés, bevethették volna a nagyágyút, a Közéleti Keresztény Akadémia által létrehozott „keresztény értelmiségiekből és Szikora Róbertből álló grémium”-ot (Robi nem értelmiségi, ezért kellett külön is nevesíteni). A a Szikora  Róbi meg az egyesült keresztény akadémikusok már bizonyítottak: közös imádkozásuk kapcsán (megjelent: Blikk magazin) egész tisztességes reklámot csináltak a Sátán földi megjelenésének, a Marilyn Manson koncertnek, amire különben a kutya sem lett volna kíváncsi.

 

Mi már be is vagyunk csomagolva, megkaptuk a mosásra odaadott cuccainkat is: valami eszméletlen fehérre tudják mosni, szinte bántja a szemet, amikor rásüt a nap, tényleg, feltehetőleg valami lúg vagy hasonló környeztet és a mosónők kezét nem kímélő dologgal operálnak, de el tud mögötte bújni az intelligens mosópor, amely pontosan tudja, hogy melyik szennyeződésre éppen mit nyomjon oda –mert minden baromságot bevesz a fogyasztói társadalom. Nekünk itt minden csak fehér és semmi műszál cuccaink vannak: póló, zokni, alsónemü, így nem kell azzal számolni, hogy a színes rész megfogja a többit – ezt már alaposan megtanultuk Észak-Thaiföldön, Chiang Mai-ban, ahol egy póló alig egy centi széles, és már előzőleg, és többször is kimosott kék nyakrésze kellemes halványkékké varázsolta az összes mosott cuccainkat. (Egy jókora adag kimosása itt 1 dollár, de szárítják, és vasalják is szépen.)

 

Amíg Zsombor tötyög, én a szoba ablakból a szemközti ház lépcsőfordulóján reggeli fogmosását végző nőt figyelem. Ahogy azt már gyakran láttam errefelé, sőt mondhatni Kelet-Ázsia szerte, a fogmosást nagyon komolyan veszik és nemcsak reggel, hanem napközben is kerítenek rá alkalmat. A bételt ellensúlyozzák?  Ez a nő is jó hosszan és alaposan dörzsöli, csak úgy habzik, mint annak idején az esti mese előtt a fogmosó maci a TV-ben, de nem emiatt bukott meg a szocializmus. A fogmosás után nagy köpdösés orrfújás, csak úgy natúrban, majd arcmosás következik. Vizet egy jó nagy cserép dézsából veszi, ami ott áll ház előtt –gondolom esővíz. Ezután eltűnik a házban és már csak tanakával bekent képpel tűnik elő.

 

Reggelire a tegnapi menetrend szerint két félig átsült tükörtojás (így a jó: belül ressen, kívül véressen, és ilyenkor nem is szalad ki belőle a vitamin sem a szalmonella), piritós, vaj, banán.

 

8-kor indulunk. A jeles alkalomra a Hotel Manager is leteszi a seprűt. Szép a kalapja,  olyan mint Jockey-nek a Dallas sorozatból, és nem sajnálja, meg is emeli.

 

Útirány szerint megyünk visszafelé, amerről jöttünk, nyugat felé, Mandalayba. Az út már ismerős. Néha elénk gyalogol némely járókelő falusi, de többnyire elugrál –Win is erre játszik, de amikor egy totál süket öregember vág át srévizavé az úton, és hiába a nyekergő duda, meg fékcsikorgás, nem hallja –hát nem sokon múlt. Win valami olyasmit motyog meg mutogat a fülére, hogy a süketeket nem kéne kiengedni az útra, csálézni. (Persze, ez a sofőrökre értelemszerűen nem vonatkozik.) 

 

Tankolni kéne. A benzinellátás nagyjából úgy fest, hogy vannak „goverment” benzinkutak –ezek kicsit hivatalosabban néznek ki, de valamikor a 60-as évek Romániájából importálhatták őket-, és vannak a nem goverment kutak (ezek között van sufniszerű, de jobb fajta is –na ne gondolj hazai mértékre!), és van a „black market”. A goverment kutaknál a sofőr saját füzetbe szépen regisztrálva, de nagyon olcsón lehet venni benzint, litere úgy 0,10 dollár, de csak bizonyos mennyiségig: 18 –20 liter hetente és azt hiszem, csak abban a körzetben lehet tankolni, ahol a kocsi regisztrálva van –nem ok nélkül volt dugig megrakva benzines kannákkal a csomagtartónk a yangoni induláskor. (Vagy a heti mennyiség van limitálva?) A nem állami kutaknál korlátlanul vásárolható a nafta és egy liter úgy 0,40 dollár körül van (amúgy gallonban számolnak, valszeg a 4.546 literes brit mérték szerint) és ugyanezen az áron van a fekete piac, ahol a kvótájukat ki nem használó helybéliek ücsörögnek és árulják a benzint, hordóból kimérve, mint a bort a fröccshöz.

 

Ez a látvány a leggyakoribb: a városok végén az út szélén mindig lehet találni düledező kunyhókat, ahol különben a lakosság tengeti az életét: ezek közül egy, vagy akár több előtt is ott áll a hordó, meg a gallonos mérőedény egy állványon. A nem állami kutaknál sem lehet minden teljesen kerek, mert nem szeretik, ha fotózzák őket, de annyira azért nem tiltakoznak, hogy izgassam is magamat rajta. De a sufnik előtt álló „black market” pedig teljesen nyilvános és nem is titkolt. De valami piaci szellő azért lenghet a két konkurens, a privát kutak és a „black market” között , mert amikor egyszer egy privát kútnál vásároltunk, Win bónuszként egy palack víz (0,2 dollár körül van) jutalomban részesült aminek nagyon örült, és lelkesen mutogatta, micsoda remek üzletet kötött.

 

Az utak állapota az elmúlt néhány napban nem javult, de most egy-két helyen látunk utat javító munkásokat. A reparáció úgy történik, hogy a javításra kijelölt útszakasz közelében, az út szélén már korábban jókora sziklatömböket halmoznak fel. A kőtömbök, sziklák közül a nagyobbak elérik az egy méteres átmérőt is. Ezeket a tömböket az útjavító szakipari munkások kétkezi talicskázással, vagy görgetéssel a befoltozni kívánt gödör közelébe vonszolják, és nekilátnak, hogy kalapáccsal addig verjék, ameddig apró darabokra nem hull. Ha valaki hallott már kőtörésről, hát ez az. Ott ül, vagy térdel a melós a szikla mellett a tűző napsütésben, veri a sziklát, mint állat és körülötte látni sem lehet a felvert portól. Nem egy kényelmes irodai állás. A munkásokon szalmakalap, fejük, testük, arcuk bebugyolálva a por ellen. A szétdarabolt sziklát beömlesztik a lukba, utána zúdítanak némi homokos földet, kicsit eligazgatják és a többi aprítás, elrendezés az arra haladó járművekre van bízva. Amikor kocsi jön, jelen esetben mi, rezignáltan felkászálódnak a földről és félrehúzódnak; ilyenkor lehúzzák a szájuk elé kötött kendőt, hogy kifújhassák egy kicsit magunkat, és egy nagyobb levegőt vehessenek és ekkor lehet látni: nagy többségükben nők végzik ezt a munkát és gyerekek –ahogy ezt már az út elején, még Yangonból kijövet láthattuk, és aztán még ezek után is látjuk.

 

Amikor még idefelé jöttünk abban bíztunk, hogy nem kell visszafelé is megtennünk a rémes Kalaw – Yinmanbin utat, hátha van valami direkt megoldás, ami ezt a részt kikerülve egyből Mandalayba vezet. Hát nincs. (Most persze feltolul a kérdés, hogyan lehettem ennyire kopasz kiskorú, hogy bízhattam a dolog ilyentén jobbra fordulásában, de erre hadd adjak kitérő választ.)

 

Tehát elérünk újra Kalaw-ig viszonylag zökkenőmentesen, bár elég sok teherautó volt most úton, amiket előzgetni elég macerás volt. Nem, mintha nem húzódtak volna le ha tudtak, de az út nagyon ritkán volt csak olyan, hogy egy hatalmas rönkökkel megrakott, hosszúplatós teherautó nyugodtan le mert volna hajtani az út közepén levő keskeny aszfaltozott részről, mert ehhez az is kellett, hogyha már maga az út is csak alig egy sávos, a körülötte levő földes rész elbírja, meg legalább egy kerékkel el is férjen rajta, mert ha egy ilyen monstrum megcsúszik, azt az útra az isten sem rángatja vissza, mégha nem is esik le a mélybe. Ha pedig lehúzódtak, olyan port vertek fel, hogy totál semmit sem lehetett látni a szembejövőkből. Szerencsére nemigen jöttek. A teherautósok általában rendesek voltak, ahol tudtak segítetek minket az előrehaladásban. Érdekes szokás, hogy miközben Magyarországon ha valakit hagyok előzni, akkor jobbra indexelek, hogy mehet. Itt pont fordítva: ha balra indexel, mintha előzni akarna vagy be akarna fordulni balra, az jelenti azt, hogy előzheted. No, de ha éppen nem előzést segítés miatt indexel valaki balra, hanem tényleg azért, mert ő akar balra előzni vagy fordulni? Na, akkor van nagy meglepi: ő indexel balra, te előzöl boldogan, ő meg befordul.

Szóval újból elérünk Kalawhoz, kezdődik a rémes szakasz. Win kiszáll, letérdel, imádkozik –most már értjük és támogatjuk a felsőbb hatalom segítségének szükségességét-, pössent is egyet, csak úgy visszakézből, a longyi alól, és újra nekivágunk. Nem írom le mégegyszer milyen volt, de Zsombor a hátsó ülésen jó egy órán keresztül fel sem néz, úgy érzi, joga van az információ-hiányhoz. Ő most nincs itt, nem is ül kocsiban, de a kocsi sincs itt, és nem is csúszkál a meredekek szélén –hagyják ki őt mindenből, majd ha elértünk a végére, szóljon valaki, hogy fel lehet nézni. Rájövök, hogy egy normális kocsiban talán nem is lenne akkora a zizi, de ez a jármű annyira rémesen zörög a köveken mintha azonnal szétesne és az embernek olyan érzése van, hogy az egész cucc ráadásul már kormányozhatatlan is, és fék meg motorfék nélkül sodródunk a végzet felé. Szinte jó, amikor a néha szembejövő teherautó miatt félre kell húzódnunk a sziklafal mellé és megállunk kicsit kifújni magunkat. De végül túlesünk rajta és újra elérjük Yinmanbin-t és azt az éttermet ahol idefelé kajáltunk, de most még korán van ebédelni, így csak hideg vizet meg pár narancsot veszünk. Meg egy nagy levegőt.

 

Az étterem előtt most is áll egy helyiekkel megrakott távolsági busz. Ez is a Kalaw felől jöhetett a meredekeken, mivel alaposan fel van hevülve a motorja, és vödörszám zúdítják rá a vizet. A tetőn üldögélők most sem szállnak le, nem adják fel a megszerzett remek pozíciójukat, de a busz belsejéből sokan kiszállnak és hozzáértően bámészkodnak a füstölgő motor mellett. A sofőr úgy érzi, lehűlt már annyira, hogy ki lehetne nyitni a hűtő zárósapkáját,   hát alaposan tévedett: ő ugyan rutinosan félreugrik, de a kitörő forró vízsugár huszáros rendet vág az érdeklők között. Nagy ugrálás, meg kiabálás, biztos, hogy jópáran alaposan megégethették magukat, de senki sem panaszkodik, hanem nagy derűvel fogadják a leforrázást.

 

Nem maradunk itt soká, elindulunk, most már szép nyugodtan leereszkedünk a síkságra. Itt az út egy szavannás részen keresztül vezet, nem igen kanyarog, de ez is egysávos –más kérdés, hogy a sík vidék miatt könnyebb hová letérni, ha jön egy-egy teherautó szembe. Mondhatnám, idilli az utazás, csak a meleg a duplája a hegyekhez képest. A gyér, eléggé kiégetnek látszó  növényzet között néha kacsaúsztató nagyságú, sáros, piszkos-sárgás színű vizek csillognak. Nem kimondottan vadregényes, festői a táj, de én kedvelem ezeket a száraz vidékeket is. Leginkább Közép-Afrikára emlékeztet, és nem a nedves trópusokra, de nekem ez is, az is bejön. Az utaknak azt a kevés betonozott részét se tudjuk mindenhol kihasználni, mivel a helyiek ide terítik ki száradni a termékeiket, lefoglalva ezzel annak a kis autózható résznek is a jó darabját. Tehetik: annak a néhány autónak úgyis mindegy, hogy gödrök miatt nem tud menni az úton, vagy száradó chillipaprika miatt. (Ez az utakon való szárítgatás később is előjön: a kicsépelt, de még a tokjában levő rizsszemeket is ilyen  formájában szárítják, tíz – ötvenmétereken keresztül, és akkurátusan, nagy fagereblyékkel forgatják. Hogy belemegy néha a kocsi kereke, meg lever az útról a huzat egy csomót: nem számít.)

 

Át megyünk Thazi-n –itt kellett volna leszállnunk a vonatról, ha azzal jövünk és nem a kalandot keressük Win és a személygépkocsi képében, de hát ez már történelem, nem így lett a dolog és nem is baj. Délután kettő körül érünk Meiktila városába. Itt fordul el az út dél felé Yangonba, észak felé Mandalayba –komoly csomópont. Ez már kifejezetten városiasabb, persze itteni mértékkel: csak a főút betonos, emeletes épületnek persze híre se hamva, de nagy a nyüzsgés. Enni-inni kéne –vélem én, és Zsombor is pártolja a projectet. Win-nek itt is van valami span éttermese, de nem bánjuk, mert eddig is jókat ettünk, és nudli pénzekért. Itt is csak egyetlen dolog volt, ami rémes volt: hiába rimánkodtunk, egy fickó mindig ott ólálkodott körülöttünk egy jókora pálmalevéllel és legyezett minket. Mondtuk, hogy ne, de akkor is pont akkora elánnal folytatta, csak két méterrel hátrébb ment, így meg aztán még értelme sem volt az egész szerencsétlenkedésnek. Na jó, akkor inkább gyere és legyezz, nem is olyan rossz.

 

A kaja minősége jó, és mennyisége is megfelelő, bár ez utóbbival kapcsolatos reklamációknál általában is érdemes feleleveníteni Rákos Mátyás szólását: „Nem a zsemlye kicsíny, elvtársak, hanem a  pofátok nagy.”

 

Fél háromkor indulunk tovább északra, Mandalayba. Még a városban összeakadunk egy vallásos menettel; mint már írtam, most van az időszaka annak, hogy a szerzetesek részére ruhára és miegyébre gyűjtsenek, és erre a kegyeletes célra való ráhangolódást vannak hivatottak elősegíteni ezek a mentek. Az élen egy teherutó halad egy csomó emberrel, és hatalmas hangszórókból dől az ige, meg az aláfestő egyházi lakodalmas rock. Mögöttük a tömeg. 

 

A várost elhagyva az út rajtaütésszerűen jobbá és szélesebbé kezd válni, szinte megvan már a két teljes sáv, de én nem engedem Win-t 70- 80 fölé menni: először is bármikor lehet egy luk, meg aztán ki tudja, nem repedt el egy korábbi gödörbe való bevágódásnál a tengely, így jobb, ha nem megyünk ezerrel, ha netán épp itt támad kedve széttörni. Forgalom továbbra is alig, pedig ez az 1. sz főút, Yangonból Mandlay-ba. Visszagondoltam, egész napos utazás alatt napi maximum 20 db személygépkocsival, és talán kétszer-háromszor ennyi teherautóval találkoztunk. Nálunk egy főúton pár perc alatt több megy el. 

 

Hirtelen egy hatalmas építmény tűnik fel előttünk, a semmi közepén Esküszöm, ez megint egy autópálya kapu! És tényleg, kétszer négy sávosra van kialakítva, gyönyörű és modern, át is hajtunk rajta nagy fennen, de csak fizetni kell, a kapu után pont olyan kétszer egysávos út folytatódik, mintha misem. Pont ugyanaz a helyzet, mint volt még az utazásunk elején, Bago környékén, ott is volt autópálya kapu, csak autópálya nem. Úgy látszik, ez egy általános program, gondolom ez is el van nevezve Széchenyiről, illetve Bogyoke-ről. Itt is értik a módját, tudják, mi a legfontosabb, a propaganda, és pont úgy nem építenek autópályát, mint gyakorlatilag 2002-ig Magyarországon sem, csak a duma volt róla. De itt a kapu, a rózsás jövő jelképe, az már áll. Mernek nagyok lenni, meg hülyíteni a népet abban hiszemben, hogy beveszik. És be is.

 

Már aki, vélem én. Végszóra egy motoros mögé érünk, a fiú kissé oldalt hajol és egy gratulációra érdemes mennyiségű bétel csulát enged el maga mögé, s így pont a szélvédőnkre, abból a jóféle vöröses fajtából. A béltelmaszat ott is marad, mivel ablaktörlő ugyan még csak-csak, de ablakmosó nincs, ez meg a csiszitolástól csak szétkenődik szépen, egyenletesen, de el nem múlik. Megható látvány, pont előttem. De végül Win kiszáll, és egy papírral megszünteti. Meghatottan nézek rá, meg bólintok is, hogy helyes, de hiába köszönném, úgysem nem hallaná.

 

Idáig nem emlékszem, hogy beszámoltan volna arról, hogy láttunk bármiféle ipari jellegű létesítményt –ennek egyszerű oka az volt, hogy nem is volt eddig egy szem se. De most e kérdésben 100 %-os változás következik be, ha egyáltalán a 0 db-hoz képest az 1 db nevezhető-e simán100 %-os változásnak, nem kéne inkább még elragadtatottabb hasonlatokat találni, de addig is míg találunk, lám itt van az út mellett egy ipari létesítmény, ami pedig cementgyár. A komplexum felépítésileg egy kissé nagyobb pajta, fala nincs, benne egy tízvalahány méteres hosszúságú, mondjuk másfél méter átmérőjű forgókemencével, ami körül szépen villognak a lángok. Néhány raktárbódé veszi körül, gondolom itt tartják az elkészült cementet, ennyi. Hát, nem egy kapacitás., de az igazat szólva cement épületet eddig csak Yangonban láttunk, például a többemeletes szállodákat, aztán egynéhány újfajta Buddha készül még cementből, mert itt az építkezés anyaga alapvetően a fa, másodszor pálmalevél meg a tetőkre a bádog, és ha valaki igényesebb GH-t épít, az téglát használ, amit megformázni, kiégetni helyi szinten is lehet. Ezekhez a kis, esetleg egy emeletes épületekhez elég szilárdságú ez a háziipari gyártás is.

 

Félreértés ne essék, nekem nem hiányzik a vas és acél országa, nem pásztázom tekintetemmel naphosszat a horizontot füstölgő gyárkémény után, nem szívom be bódultan a cementművek finom porát, de valamit csak kéne termelni, a főtt rizsen kívül, amiből pénz jön be ebbe a szegény országba és nemcsak a kínai selejt.

 

Kyaukse városban, úgy 60 km-re Mandalaytól jókora sokadalomba csöppenünk. A holnap kezdődő full moon előzeteseként olyan tömeg zsúfolódik össze az utcán –a városon átvezető főúton, persze, hogy még lépésben sem nagyon lehet menni. A gépkocsi közlekedés amúgy sem szerepel az emberek által magasan akceptált kategóriába, most meg aztán totálisan érdektelen számukra, tudunk-e haladni, vagy nem. Rendőrök is ácsorognak mindenfelé, de ők is csak legfeljebb arra figyelnek, hogy ne legyen zűr ebben nagy tömegben –nem mintha tudnának valamit tenni, ha mégis-, pontosabban még arra sem, mert ők is abba az irányba néznek, amerre a többi tolongó: sárkánytánc menet közeledik. Ilyet már láttunk, írtam is róla –később is látunk még-, és mindegyik eléggé lekötötte a helyiek érdeklődését, de ez most  szokásosnál is nagyobb hajcihőt eredményez. Maga a sárkány jelmez alatt sem két ember ügyeskedik, mivel a magassága legalább két emberes, és hosszú teste, kígyózó farka alatt öten-hatan biztosan  ott izzadoznak. Járják, piszkosul. A tömeg önfeledten élvezi, lökdösődnek, hogy többet lássanak, énekelnek, tapsolnak, már amennyi hallatszik ebből, mivel a kísérő teherautókon levő megafonokból nagy összevisszaságban recseg a zene, és egyikük a másikukat próbálja túlüvöltözni valamilyen –gondolom- lelkesítő, buzdító szöveggel, és mindenfelé pufognak a dobok, dudákat nyomogatnak fejvesztve, bambuszrudakat összecsapva ütik a taktust, cintányérokat gyilkolnak kegyetlenül: egy éktelen nagy kavirty az egész. És nemcsak sárkány táncol, hanem mögötte egy nagy elefánt is, szinten legalább négy ember szoronghat alatta, de jól össze vannak szokva a pasik, mert bármerre is kígyóznak jobbra-balra, tartják a haladási irányt és nem is esnek el és ezen én, aki egy sima deszkapallón is csak vakvezető kutyával vagyok képes átjutni -ha egyáltalán- igen elámulok.

 

Elég soká tart, mire kivergődünk a sokadalomból, de már nincs mesze Mandalay. Ahogy közeledünk Myanmar második legnagyobb városához egyre élénkül a forgalom, ami elsősorban biciklisták és kismotorosok tekintetében jelentkezik, de a gépkocsi választék is bővül. Hihetetlen formájú, karosszériájú, 50 éves időutazás után magukhoz tért és most önálló életet élő roncsalkatrészek töfögnek éktelen füstfelhőben –nem az mondom, hogy „füstfelhőt hagyva  maguk mögött”, mert ehhez az kéne, hogy legyen elég sebességük leelőzni a saját füstjüket, de nincs. Néhány modern terepjáró, elfogadhatóan kinéző, nyitott platójú kamion, elvétve egy-egy turista busz ront ezen a képen, de mindjárt helyre is billen a mérleg: útszélén lerobbant ősrégi teherautó alatti olajtócsában fetreng a sofőr és barkácsol, körötte az utazóközönség optimistább része tátja a száját. A realisták az út mellett ülnek, fejüket a térdükre hajtják és tudják, hogy egy jó ideig innen bizony el nem fognak mozdulni. 

 

Mandalay külvárosa már jóval a város tényleges elérése előtt elkezdődik. Egyáltalán, itt nem úgy kezdődik egy város, hogy van egy tábla, aztán utána ott a város és sűrűn a házak, egyrészt itt nincs egy darab tábla sem, másrészt a város itt fokozatosan kezdődik. Először csak az út melletti viskók kezdenek sűrűsödni, aztán a szeméthalmok is emelkedni kezdenek, a viskók egy majd több sorban gyarapodnak, sűrűsödik a biciklisforgalom is, végül megjelennek az út mellett a téglából épült házak is, és a templomok.

 

Manadalay külvárosa füstös, poros, büdös és zsúfolt. Motorosok mindenhonnan cikáznak, biciklisták méginkább, meg a csomag- és teherszállító triciklisek, a közlekedési rendnek alapelveit sem bírjuk felfedezni, dudálás szerteszéjjel meg pilinckálós zene a templomokból, de hát ez természetes, így kell kinézni egy kelet-ázsiai nagyvárosnak.  Beljebb érve kezd kialakulni valami rend, egymásra merőlegesen haladó többsávos utak és jó nagy, de viszonylag kiszámítható forgalom, esetenként rendőri hadonászással cifrázva.

 

Már alaposan megy lefelé a nap, amikor úgy 6 óra tájban odaérünk a Win által javasolt GH-ba, aminek a neve Mandalay View Inn, jó középkategóriás szálloda és az LP is írja. Fekvésileg kiváló, ott van a palota délkeleti sarkánál, csak végig kell menni a fal mellett és ott vannak a legjobb payák, ráadásul még kívül esik Mandalay dzsumbujos belső részeitől, ahol igazából látnivaló nincs, csak nagy rözsgés –nem mintha ez akkora hátrány lenne, de nekünk nagyon megtetszett a hely, kétségtelen. Ámbár az ár: az LP 35 dollárt ír, és ennyit mond az eléggé flegma recepciós nő is, úgy látszik, hiába mondtuk a Win-nek, hogy 15 dollár a felső határ, megint bepróbálkozott. Nem baj, fel a szellemi pörölyharcra: elő hát a pörölyökkel!

 

Szépen előadjuk a szokásos színielőadást, rettentő sajnálkozva mondjuk a nőnek, hogy ez bizony nem a mi büdzsénk, és nagy látványosan böngészni kezdjük az LP-t, és szállnánk is már vissza a kocsiba. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, nő kissé lejjebb ereszti a fennhordott pisze orrocskáját és kérdé, hogy mégis, mi lenne a megfelelő, mondjuk, hogy 15 dollár, bocsika. Erre a nő azt mondja, hogy hátha el tud intézni valamivel olcsóbbat a hotel tulajdonosával –ez a tulajdonos sosem került elő a későbbiekben sem, szerintem a nő is játszott egyet-, jön vissza pár perc múlva diadallal, hogy sikerült 30-re lealkudni.

 

Mi továbbra is sajnáljuk nagyon, de hát ez még mindig nem 15 dollár és milyen kár, hogy lám, itt van ez a Nylon Hotel (meg mondunk még másik kettőt) ami olcsóbb, és így nem ennek a szimpatikus hotelnek a bevételét fogjuk gyarapítani, bár mi itt leszünk Mandalayban több napot is, ó, be’ kár, de tudja mit: engedünk mi is, legyen 20 dollár és egy szót se többet! A nő szeme szikrákat hány, nem jöttünk meg nála ezzel a dumával nagyon, de elengedni mégsem akar minket: nincs akkora idegenforgalom errefelé, hogy csak úgy, egy többéjszakás vendéget elengedjenek, tudjuk mi is jól. Megkérdi megint a tulajdonost –így a nő, mi pedig bíztatjuk, hogy csak bátran kérdezgesd babám, nem szaladnak el a többi olcsóbb hotelek addig, van itt üres szállodaszoba Mandalayban dögivel, nagyváros ez, sok hotellel, jut a hozzánk hasonló szegénylegényeknek is szállás, ha nem is ez a szép (beautiful) Pánzió, igaz-e? A duma hatásos, a nőt a guta ütögeti, de elmegy és jön, nagy szerencsénkre a hotel tulajdonos 20 dollárt is elfogadja –mi egy kicsit még gondolkozunk, hogy feszítsük-e a húrt 15-re, hogy az előbb véletlenül rosszul mondtuk, de a GH tényleg jó, és az az 5 dollár már nem akkora differencia, rendben van. A nő állati kelletlenül még odavágja, hogy ezt senkinek el nem mondhatjuk, mert ők 35 dollár alatt még az életben ki nem adtak szobát, hát ezt mi meg is ígérjük, úgyhogy kérek mindenkit, el ne árulja senkinek sem, hogy megfelelő tárgyalás után simán lehet kapni szobát 20 dollárért a Mandalay View Inn-ben, de talán 15-ért is, bár  akkor mellékhatásként a recepciós nőt megüti a guta -amiért ugyan nem nagy kár, de mégis. (A későbbiek során különben oldódott a nő, úgyhogy az ottlétünk befejeztével nagy barátsággal váltunk el olyannyira, hogy a kezébe nyomtuk a feladni akart képeslapjainkat és ezek ugyan vagy másfél hónap után, de csak megérkeztek, tehát nem vágta ki a kukába, míg Yangonban, a top kategóriás Traders Hotelben a postaládába bedobott lapok közül egyik sem érkezett meg. Ez persze valószínűleg az ottani posta hibája, de legalább olcsó volt: egy bélyeg külföldre 50 Kyatt, azaz 5 dollárcent –ezért ne is várjuk, hogy el is küldik Magyarországra. Ennyibe kerül az illúzió, hogy levelezel. Szerintem alkalmi vétel.

 

(Mint látható, jelen esetben, meg tapasztalataim szerint Kelet-Ázsiában általánosan is –hogy úgy mondjam- van mozgástér az árakat illetően, a keresleti-kínálati viszonyok függvényében. Ezzel a tapasztalattal felvértezve próbálkoztam például 2006 elején Kubában –három hét, szintén saját szervezés, nem Varaderos punnyadás-, és csalódtam. Leginkább ami megütött, az Cienfuegos városában volt, ahol tömegével voltak üres szállások, és mi ráadásul több napra is maradtunk, meg négyen is voltunk, tehát egyszerre két szobát is kivettünk volna. Ennek ellenére nem engedtek az árból, pedig az sem egy gazdag ország. Csakhogy: miközben Kubában is szegénységben él a nép, meg semmijük sincs a jegyrendszeren, meg Che Guevara-n kívül, azok akik a magánszállásaikon fogadhatnak külföldieket (un.:”casa particular”) kategóriákkal jobban élnek, így ezt a relatív előnyüket ötvözve a zsigeri lustasággal, nem mennek lejjebb az árral: kevesebbért nem hajlandó dolgozni, márha egy alkalommal végrehatott ágyneműcsere munkának nevezhető. Inkább nem keres semmit sem, de még így is érzi, hogy jobban él, mint az átlag és inkább hintaszékezik tovább. Ilyesfajta mentalitás Kelet-Ázsiában elképzelhetetlen.)  

 

A sikeres alkudozásra és a megérkezésre való tekintettel elkapok egy pincér kinézetű srácot, és oly orderrel expediálom, hogy rögvest mozgasson  a szobánkba néhány butélia sört, ami másfél dollár itt is. A szoba az emeleten van, kellemes, légkondis, melegvízzel; nem túl nagy, de is nem táncolni akarunk, mert elég az, hogy a szekrény meg az ágyak támlája szépen van ki faragva táncoló félmeztelen leányzókkal, amit sörözés közben lehet nézegetni meg azt is beosztani, hogyan is legyen a program ezek után itt, Mandalayban. Van tűzjelző is: egy éktelen nagy pirosra festett csengő a falon, mellette pedig egy lámpa, egyenesen a szemed felé irányítva ha az ágyon fekszel. Gondolom úgy működik, hogy csengő megszólal, a lámpa pedig a képedbe világít, hogy tutira felébredj, bár a csengő kinézete alapján még a halottak is felébrednek, ha ez megszólal. Talán még Win is meghallja (mert ha nem, kurvára fog csodálkozni, ki kapcsolta fel a villanyt, pont  szemébe).

 Na, most egy kis történelem. Picit visszatekintve, ahogy a bevezetőben is írtam, a történelmi Burma első királyságának székhelye Bagan volt, innen Mandalaytól légvonalban úgy 150 km-re délnyugatra –úton nem sec perc az elérhetőség, majd írok róla, mert megyünk oda is. Azért hozom szóba most Bagant, mert Kubiláj kán és a mongoljai 1287-ben lerohanták a Bagan királyság székhelyét és persze győztek. Bagan elestét követően a burmaiak krémje északkeletre vándorolt, és a mai Mandalay környékén telepedett le. Első fővárosuk az 1322-ben alapított Sagaing lett, melyet 1364-ben váltott fel közel négyszáz évre Ava (Inwa), majd rövid időszakokra Amarapura és Mingun viselte még a királyi székhely címet. (Ezek ott vannak Mandalay környékén és megyünk is oda.) A nagy költözködésre végül a Mandalayben gyökeret eresztő Mindon király tette fel a pontot. Ez az 1857-ben fővárossá kinevezett Mandalay volt Burma utolsó királyi székhelye, amíg a brit csapatok 1885-ben el nem foglalták Felső-Burmát, és ezzel az egész országot. Mandalay nemcsak maga a város és királyi székhely érdekes, hanem a közelben vannak az előbbiekben felsorolt, többi királyvárosok is és megnézendők és bocs a sok városnévért; de az se lenne könnyebb, ha el kéne magyarázni például egy burmainak az alábbi magyar helységek közötti különbséget: Köblény, Köcs, Kölcse, Kölked, Kömlő, Kömlőd, Kömörő, Kömpöc…Na ugye. Mandalay az Ayeyarwady folyó bal partján fekszik. Myanmar második legnagyobb városának közepét ma a hajdanán „Aranyvárosnak” is nevezett, 2 x 2 km alapterületű Mandalay Fort dominálja, és ezt látni kell és nemcsak azért, mert ezt az erődöt akarta Főorvos Úr hajóágyúkkal szétlőni, amikor Piszkos Fred itt hajókázott az elveszett cirkálójával, de  hál’ Istennek ezt a bajt megúszta Burma amúgy is jobb sorsra érdemes lakossága. Vélhetően nagy erőfeszítés nem lesz az erőd felkeresése, mert ha kilépünk a GH kapuján,  srévizavé ennek az erődnek a vöröstéglás falát, illetve az ezt körülvevő vizes árkot láthatjuk hosszan elnyúlni a Mandalay hegy felé amerre a többi érdekességek vannak. Mert a Mandalay-i látnivalók másik csoportját az erődtől északkeletre magasodó Mandalay hegy és a hegyet szegélyező templomok és kolostorok jelentik: a Kyauktawgyi pagoda, a Kuthodaw pagoda, a Sandamani pagoda, az Atumashi pagoda, és a  Shwenandaw Kyaung. Mandalay déli részén még egy nevezetes templom áll, a Mahamuni pagoda. Az interneten ajánlották,  hogy ne hagyjuk ki a Swe In Bin Kyaung payát, mi szintén a város déli részén van, és tervezzük még megnézni a városban levő Eindawya pagodát is. Meg ami még adódik, mert egy ilyen ázsiai városban mindenféle payák nélkül is van mit nézni: magát a várost, az életet. (Netán egy sört is ki tudunk szorítani valahol, mert nézni a szemünkkel sörözés közben sem túl megerőltető, azt mondják a hozzáértők –sőt a Szemorvosok Nemzetközi Gittegylete is ajánlja.)  És hogy a mai este se teljen el csak úgy, gyorsan körülnézünk legalább a környéken. Este 7 óra van, természetesen sötét, de egypár lámpa közvilágítást képez, legalább is abban a csomópontban, aminek majdnem a sarkán van a GH. Sőt, itt közlekedési lámpa is egzisztál, és elég élénk is a forgalom. Első blikkre körülnézve még annyi látszik, hogy az erőd fala szépen ki van világítva, a távolban fények látszanak ide a Mandalay hegy tetején levő pagodától, de az ellenkező irányba tekintve már abszolút semmi világítás, csak ha néha arra jön egy motoros, vagy egy autó, de ezek is inkább a többsávos úton mennek, ami az erőd fala mellett halad a város közepe felé. Nem sokkal a GH mellett illetve szemben két kulturális objektum fényei is látszanak, az egyiket könnyű megfejteni: ez a híres itteni puppet show („országszerte világhírű”, mint a Makovecz Imre és a pálpusztai sajt), pontos nevén Mandalay Marionettes. A bábosokkal szemben levő műintézmény pontos funkciója még felderítésre vár, ugyanis el nem tudjuk képzelni, miért világítanak a bejárat felett piros szívecskék, és ha bejárat, miért van elfüggönyözve, és ugyan miért ül előtte egy bájos hölgy, kedvesen integetve felénk –de hát ez egy ilyen vendégszerető ország, majd megpróbáljuk nem félreérteni. (Gyorsan rövidre zárom a dolgot: másnap estefelé benéztünk hogy legalább egy sört igyunk, aztán majd meglátjuk mi lesz -ahogy ifjú koromban kaptam egy levelet egy szintén ifjú hölgytől: „Anya nemlesz othon, gyerefel, asztán meglátyuk, milesz”-, de nem volt légkondi, meleg meg annál inkább, így ezen a téren nem szereztünk mélyebb tapasztalatokat; na persze, majd hülye leszek nyílt színen bevallani, ha mégis.) Amúgy: nem csoda, ha tetszünk neki, mert nálunk az előnyös külső családi adottság. De ma vigyük, sőt lengessük a zászlót!, kerüljön kulturális csemege sorra, a marinottek, amit az LP is ajánl –persze, neki aztán semmibe se kerül, ha ajánlja. Nagy izgalom, hogy kapunk-e jegyet, hát micsoda nagy mázlisták vagyunk: kapunk. A mázli felett érzett örömünk később kissé csökken: a legfeljebb 50 férőhelyes nézőtéren alig félházra telik meg, persze mindenki buta turista (-rajtunk kívül). Láttam, hogy ez fakultatívként szerepel az utazási irodák kínálatában, és akkor egy busznyi emberrel meg is telik, de ma nincs busz.  (Ennyi pénze a helyieknek nincs, vagy ha van, hát nem erre költik.) Az LP azt írja, hogy 1 dollár egy jegy, hát nem: 3,5 dollár per koponya, ami elég húzós, de ha kulturálódni kell, akkor kulturálódni kell, kerül amibe kerül, lecsengetjük fájón, nem számoljuk a petákokat! (Hány sör is ez?)
Azt előadás fél kilenckor kezdődik, így addig pont belefér, hogy együnk is egyet. Nem sokat vacakolunk: a sarkon ott van egy nyitott kifőzés –mármint, hogy a asztalok ott vannak az utcán, mellettük műanyag hokedlik (stokik? ülőke? –hogy hívják ezeket hivatalosan?, de ez van minden ilyen helyieknek szóló étkezdében), Maga a konyha egy fedett sufniban. Ahogy közelébe érkezünk a helynek, kisrácok rohannak oda hozzánk és invitálnak, rettentő nagy a sürgés-forgás körülöttünk, rendezik szépen egy csokorba az asztalokon levő sótartót, szójás üveget, húzkodják ki invitálólag a székecskéket nekünk -muszály engedni nekik, de amúgy is, teljesen megfelel. Amúgy a hely pont olyan, mint milyen az eddigiek: a sufniban félhomály, a fatüzeléses tűzhely ontja a meleget és a füstöt, a világítás hiányát pótolják a ki-ki csapó lángok, de a kaják bíztatóan sercegnek és mindenki nagy-nagy örömmel veszi tudomásul, hogy megérkeztél. Ehhez képest sajnos –és helyi viszonylatban kivételesen- a szokásos zöldséges tésztánk baromira oda lett kozmálva, de a hivatásuk teljes tudatában, komoly képpel, egy első osztályú étterem felnőtt pincérét játszó kissrácok igyekezete kompenzálja  dolgot, így aztán mi is nagy–nagy tisztelettel és borravalóval köszönjük meg az irántunk való jóságukat. Fontos beosztásuknak megfelelő tartózkodással fogadják az elismeréseket, de azért látszik, hogy nagyon értékelik. Kicsit még élvezzük a látványt, mert ahol ülünk szépen rá lehet látni nemcsak a lobogó lángú sparherdre (a nagyi mondta így), de egy kicsit balra vetve a tekintetünket, a szélesre tárt ajtón keresztül pont rálátunk az árnyékszékre is –pottyantós típusú-, a fajansz mellett pompázó kis piros serblire, ami az öblítésre szolgál. Az utcán lövöldözés: az elsőre felkapjuk a fejünket, de csak petárdák, hát persze, full moon indul. 

De ez majd holnap tapasztalódik meg, most a bábszínházas előadás a program. Beülünk, és bár még el sem kezdődik, de Zsombornak már most sincs nagyon ínyére a bábszínház, és magam sem lettem mániákus rajongója. Leginkább a kis helyiségez képest baromira hangos élőzene zavaró, van itt fergeteges cintányéros, lelkes dobos fazekakkal és lábosokkal (ezek átverésből hangszer-jellegűre vannak dizájnolva, de hanghatásilag nem feledtetik a gyökereket amikor még rizst főztek bennük, meg leveskét), de leginkább a sípos rikoltoztatja a hangszerét eszeveszetten, így nemcsak hogy egymás, de a saját hangunkat sem halljuk. Később Zsombor azt mondta, hogy komoly formában foglalkozott azzal a gondolattal, hogy letolja a sípos torkán a sípját –megértem a felindulását. Tehát zene nem nyeri el annyira az én tetszésemet sem –pontosabban: nem élvezném naphosszat- –pedig néha hallgatok kortárs zeneszerzőket is, akiknél a zenében a légköri zavarok, egy lufiból seggnyílásnyira keskenyített résen át kiáramló levegő, és a szűk ívben kanyarodó villamoskocsik zajának ötvözete képzi a harmóniát. De itt, ha becsuknám a szemem, nagyon el tudnám képzeli, mi is történik: egy szűk kútba bedobták a sípost és a dobolóst; a sípos teli tüdővel fújja a sípját, hátha meghallja valaki, a dobos fejére pedig a tréfás járókelők véletlenszerű sorrendben hordókat, tányérokat, vasrudakat és kihegyezett üvegcserepeket hajigálnak: az meg védekezik szegény az ütőjével, hadonászik, üti, amit csak ér.

 

Az előadást most nem írom le, teljes hosszúságában. Aki arra jár, úgyis megnézi, aki pedig nem, az hagy örüljön. Vannak benne lágyabb zenei részek is: bájos hajadon penget hárfát, énekelgetnek is nagy keservesen, van puppet bábszínház is. Kétségtelenül, nagyon ügyesen kezelik  madzagokat amelyek fölülről mozgatják a bábokat. Egyszer sem gabalyodnak sem egymásba  szereplők, sem pedig maguk a bábok, pedig történek elég érdekes mozdulatok: például mondjunk egy lovat, amelynek a feje és a négy lába is mozog, és ez a ló ráadásul még 360 fokos köröket ír le önmaga és a (szép szőke) herceg körül, aki éppen meg kívánja zabolázni. Szóval, ügyesek, magam sem csinálnám jobban –ennél jobban tán csak csak személyesen maga a Vezénylő Miniszterelnök Úr tudná rángatni a körülötte levő bábokat. 

 

A történetet nehéz megfejteni, mert a jegy mellé az ismertetőben ez nem szerepel (a brosúra tetejére rá van írva: cultural show, hogy tudd) csak az, hogy ez a babázás 1000 éve hagyomány Myanmarban. Vannak itt királylányok, hercegek és egyéb vitézek, elefántok, lovak és majmok meg egy csomó más állat is, aztán egy nagyon helyes élő kislány is felkerül a színpadra és úgy mozog, mintha ő is madzagon mozgatott bábu lenne, ügyes. Ennyi. Az előadás végén a bábos művészek helyi nyelven valami baromi jó vicceseket mondanak egymásnak, mert majd bepisilnek a nevetéstől, úgy élvezik: a turistákból álló hálás közönség udvariasan velük kacag, de persze egy  kukkot sem értünk szövegelésből, de örülünk, hogy örülnek –ők is szimpatikus, kedves emberek, meg mi is azok vagyunk, hát hogyne örülnénk annak, hogy örülnek. Végül aztán elbúcsúznak a közönségtől, minden nációt külön köszöntenek (angolul, persze), minket, magyarokat is: a jegyvételkor megkérdezték, honnan jöttünk és mi töredelmesen bevallottuk. Ezzel vége is a kulturális csemegének: egy óra hosszat tartott. Megérte de egy jó darabig csak üvöltözünk egymásnak, mert a nagy sípolástól kissé megsüketültünk. Az a kurva sípos majd kifújta a dobhártyánkat. „Vissza kéne menni és jól megverni” –veti fel Zsombor és pár pillanatig én is néznék körül valami alkalmas husáng ügyében, de elmúlik.

 

(Bár ez a sípozás bennem némi nosztalgiákat is ébresztett: általános iskolás korunkban ha az ember praktikusan lecsavarta a kötelező hangszerként okított furulya sípos részét, hasonló hanghatást lehetett elérni a szomszéd néni ablaka alatt, ami a magyar népnyelv választékos kifejezéseinek tömör összefoglalójának megismerésén túl némi fizikai megtorlást is vonzott volna, ha nem sikerült volna legott 5,8 másodperc alatt 100-ra felgyorsulva eltűnni valamerre –életművem feldogozói mérföldkőként tekintenek majd ezekre a sportteljesítményekre, amelyek megalpozták a jövőbeli Nagy Utazót és Bőszókincsű Írót.)

 

Végeredményben elégedetten könyveljük el a mai programot, de annyit biztosan tudunk, hogy az LP által ajánlott másik kulturális csemegét, a „A-Nyeint Pwe”-t, angolul Moustache Brothers-t, ami népi opera, instrumentális zenével (navazze: ez az a sípos, biztos! az a népi instrumentál!) és amiben a komédia, a tánc és a melodráma elegyével szatíráznak- kihagyjuk: ez amúgy is inkább a helyiek szórakoztatására van kitalálva. Arra ellenben remek volt az előadás, hogy Zsombor átértékeli a gyerekkorát; idáig azt hitte, hogy pusztán lustaságból nem vittem annyit bábszínházba, de most már látja, hogy csak az iránta való könyörületből.  Mikor hazaérünk, a szobánkban kicsit rendbe rakták az általunk szanaszéjjel hagyott cuccokat és befújták szúnyogriasztóval a helyiséget –megjegyzem, Mandalayban is találkoztunk szúnyogokkal, ha nem is egy Inle tó melletti mennyiséggel. Az éttermekben itt is füstölnek az asztalok alatt, mindenhol. Teszünk még egy felfedezést: a fürdőszobában külön egyedi megoldás a mosdó kagyló vízelvezetése: a szokásos módon eltűnik a falban a levezető cső, majd a padló szintje fölött néhány centiméterre újból kidugja a fejét és amikor folyik a víz, vagy ki van húzva a dugó a kagylóból dől a lábadra a víz, és aztán tocsoghatsz benne a padlón –erre a felfedezésre akkor jöttünk rá, amikor már nagyon aludni akartunk, csak még egy kis fogmosásra vetemedtünk, most meg rakhatjuk ki száradni a túracipőinket. Ezek után nagyon óvatosan húztuk le a klotyót, hátha annak a csőnek a vége is itt végződik a fürdőszoba padlóján de szerencsére nem, sőt még kiabálást sem hallottunk a földszintről, hogy valakinek a  nyakába ömlött volna a konzisztencia.   

De a fürdő amúgy is viccezős: a zuhanyozó függönyre egy táncoló elefánt van rápingálva, gatyában, huncutul mosolyog, hát persze: egy pöttyösre festett kiselefánt hátulról fogja a hózentrógeres nadrágját az ormányával, a csintalanja! Jaj, ja, csak az a Csintalan ne jöjjön elő, még most este! De előjött, a csuda vigye el, mert előjött, de hogy előjött! és akkor már kezdeni kell vele valamit ha így előjött méghozzá azt, hogy nem is ez az elefántolgatás az igazi csintalankodás,  hanem az, amikor a Csintalan Sándor ex-komcsi, kisz- és párttitkár vérkommunista, amikor kikopott a régi elvtársai közül, tárt karokkal fogadtatott be fidesz szépen gyarapodó kommunista tagozatába a Szűrös Mátyás és a Pozsgai mellé –na, ez is egy jó társaság- és azóta a Hir TV-ben fikázza a régi elvbarátait, jó pénzért. Én még olvastam a Pál utcai fiúkat, és abban az erkölcsi környezetben például a Geréb szolgálatait elfogadták ugyan az Ács Feriék, de azért nem örvendett tiszteletnek, de most ez a Csintalan ott seggel a Kövér László mellett a pulpituson a főhelyen, autogramot oszt naggyűlésen (láttam, szememmel!), mert meg van becsülve és büszke is lehet rá, mindkét fél. Én ugyan, a magam egyszerű panelproli módján speciál íves sugárban hányok az ilyen köpönyegforgatóktól de nem is viszem semmire, megmondta ezt nekem már az anyukám is, és el is találta.

  Október 28. Csütörtök Reggelinél megszemlélem az étkező helyet: az étterem nagyon barátságos, kellemes, lágy színekkel kifestve, körben szintén olyan fafaragásokkal van díszítve, mint amit láthattunk a szobában is: táncoló alakok, lótuszvirágok, adnak a külalakra ebben a hotelben. Adjanak is a 20 dollárunkért! Maga a helyiség nem túl nagy, öt asztal van összesen –ennyi szoba lenne csak? Ahogy a szobákkal kapcsolatos áralku esetén már feltételeztem, nincs teltház, és lám, megint (és ismét) helyesen gondoltam: a miénkkel együtt három asztalnál van csak kikészítve teríték: ebből van a messzemenő.  Miközben reggelizgetünk (szokásos: tojás, dzsem, banán, vaj, tea –a cukor kissé sötétebb, mint az otthoni –kevésbé van megtisztítva a melasztól- és kevésbé édes: valszeg cukornádból származik), megbeszéljük, hogy kihagyjuk Hsipaw-ot inkább, hogy több időt tölthessünk itt, Mandalay-ban. (Hsipaw-ba két okból akartunk elmenni: egyrészt lehet tenni egy trekkinget a környékén, másrészt odafelé menet van egy nagyon jól kinéző vasúti viadukt, amit jó lett volna látni. Ez két napot vett volna igénybe, amit inkább Mandalayra és környékére fordítunk, de nem állítom, hogy a döntésünkbe nem játszott szerepet, hogy így megúszunk 400 km autókázást is …) Win-nek fix a pénze így is - úgy is, legalább nem fogy a benzinje, így nincs kifogása –de amilyen rendes pasi, ha kétszer ennyit várnánk el tőle, azt is megcsinálná.  8-kor indulunk a mai programunkra, ki a kikötőbe: a terv szerint felhajózunk az Ayeyarwady folyón, Mingunba. Win a GH előtt vár a kocsival, ami kívül-belül szépen ki van takarítva, mosva. A forgalom elég gyenge, szépen lehet haladni, így átvágva a városon nem kell sok idő, hogy kiérjünk a folyópartra, a kikötőhöz. A kikötő a minimális felszereltséggel sem rendelkezik –állapítsuk meg, már amennyiben egy kikötőhöz vízen és a hajón kívül alapesetben kell más is, például stég. Mert az nincs. Igazából kikötő sincs. A folyó hosszában mindenfelé hajók, csónakok, bárkák és egyéb, a vízi közlekedésre csak igen nagy fantáziával alkalmasnak található roncsok úszkálnak, néha több sorban is, valahogy egymáshoz és a sáros, redvás, mindenféle kacattal, szeméttel, a folyó által partra vetett rothadó hulladékkal teli folyóparthoz kötéllel rögzítve. A berakodás, vagy a hajókba való beszállás deszkapallókon keresztül folyik.  Az amúgy is dágványos partot az árukat hozó teherautók kerekei összevissza túrták, és elképesztő nagy rumli, szemét és mindenféle hulladék szerteszéjjel. Ápolatlan, koszos gyerekek szaladnak oda hozzánk és tartják a markukat, de ki tud ellátni egy kikötőnyi gyereket pénzzel –így pár próbálkozás után visszaülnek a felnőttek köré, a part felsőbb részein füstölgő tüzek mellé. Szerencsére nem erőszakosak, ha odébb lép az ember, nem ragadnak rá.  (Ez a visszafogottság amúgy nem mindig van így: amikor például befut egy szervezett turistákat szállító busz, a lekecmergőket teljes erősbedobással kezdik ostromolni. Két idősebb turista nő, szemükben Szent Ferenc jóságos tekintetével, arrébb hív egyet-kettőt közülük, és egy-egy szem cukorkát nyom markukba. Nos, ez egy nagyon rutintalan lépés volt: fél pillanat múlva az össze gyerek körülöttük tolong, nyomakodnak, tapossák a turista nők lábát, nyújtogatják a mancsukat, alig tud közöttük rendet vágni az idegenvezető. Jellemző még a vége: a két nő megsértődött arccal totyog vissza a buszhoz, és közben fintorogva nézegetik a kezeiket, ami most már nem csak a cukorkák miatt ragad, hanem hogy jól összemarkolászta a sok redvás kiskölyök.)  Van itt minden, amit szállítani kell: cserépedények, vasholmik, és közben folyamatosan indulnak az utasokkal megrakott bárkák is –ez most nem turizmus, hanem mindennapi élet. Van egy kisebb házikó is és ott lehet megvenni az oda-vissza  hajójegyet Mingunba (másfél dollár/fő) és a külön jegyet, ami a külföldieknek a „Sagaing - Mingun Archaeological Zone”-be való belépést engedélyezi (3 dollár/fő) –ez persze más történet, ez már turizmus.  (Sagaing is fel lesz keresve, de nem ma: Sagaing és Mingun között a folyó túlsópartján kb. 20 km  a távolság. Ezen az oldalon van Mandalay, amitől a túloldalon felfelé Mingun, lefelé a túloldalon Saagaing és Inwa. Ez utóbbiakba autóval megyünk, mert úgy praktikus, most meg hajóval, mert ez pedig így.) A folyó sárgás-zöldes piszkosszürke színű, és igen lassan folydogál csak, rajta hulladékok lebegnek, kisebb szigeteket alkotva utaznak világot látni. Szélesnek ellenben eléggé széles a folyó, 200  - 300 méter biztosan megvan, de nem látszik mélynek –Piszkos Fred is csak monszum idején tudott itt elhajózni a cirkálójával, mikor magasabb lehet a vízszint. Párában úszik a túlpart is a szokásos elmosódott körvonalakkal, fák látszanak halványan, mögöttük pedig alig érzékelhetően a szürke hegyek. Nem egy színpompás világ, fényképezni is inkább a parti életet érdemes, de azt aztán igen.  Mert a part az él. Sokan üldögélnek a széjjeldobált rozsdás hordók mellett megrakott tüzeknél és főzik a teájukat vagy a levest, kiskocsiban kajákat tologatnak nagy óbégatásokkal az árusok, valahol egyházi zene szól és csörömpölnek a kéregető tányérok is, kakas kukorékol, elemes macska integet a kezével egy üdítőital árus standjáról; az eredetileg Japánból származó műanyag Maneki (integető) Neko (macska) névre hallgató díszmacska széles Kelet-Ázsiában otthonos, származási helye minden gagyi árusnál, de előfordulására bárhol számíthatunk. Szerencsére nem eszik emberhúst: a buddhaszobrok nyugalmával ül hátsó lábain, első mancsával pedig azért kalimpál, hogy szerencsét hozzon tulajdonosának, aki abban hiszemben ruházott be kemény kyat-okat ebbe a kínai gyártású izlésficamba, hogy fellendíti a vásárlókedvet.  

Miután ez az integetős macska betört Magyarországra is, annyit hagy fűzzek hozzá, hogy ez egy híres giccs ám! –aki feng shui-ban és ezotérikus ügyekben (nevezetesen kronobiológiai,  asztrológiai és számmisztikai elemzésekben) utazik, bizonyára több raklappal is tárol ilyenből odahaza, mert hátha kimegy az elem, és akkor mi lesz. (Ezek közül a számmisztikát értem egyedül: ez azt jelenti, hogyha hat tyúk hat nap alatt hat tojást tojik, mennyit tojik másfél tyúk másfél nap alatt? –asszem valami ilyesmi).  A jobb mancsát lengető macska jólétet és szerencsét hoz, a balkezes pedig vásárlókat, de van, aki éppen ennek ellenkezőjét állítja és nagyjából ez benne a misztikus.

 Van itt egy kis kifőzde is, néhányan üldögélnek, az asztalok alatt gyerekek kotorásznak négykézláb a lehullott maradékok után, de –mint az eddig leírtak sem- ez sem zavar senkit sem. A folyón mindenféle szedett-vedett vízi alkalmatosságok haladnak jobbra-balra: motorok recsegnek, evezősök kínlódnak, és néha valami házi férceléssel, műanyag zsákokból összevarrott vitorlával megspékelt ladikok is feltűnnek, és tény: haladnak is. A folyó sodrása nem túl erős, de annyira elég, hogy sima evezéssel a bárkák csak nagyon lassan vagy nemigen tudjanak felfelé haladni: így hát vagy ez a vitorlázás a megoldás, vagy a másik: egy-egy hajó motoros csónak/hajó után hat-nyolc bárka is utána van kötve, és így pufognak felfelé a folyón. A kutyák unottan bóklásznak a partra kivetett haltetemek között, mellettük a vízben lányok mosakszanak zavartalanul: ruhában, persze, de az arcmosás, szájölblítés jó alapos. A hely –fogalmazzunk így- rusztikus.  

(Jó, jó, rusztikus hely van otthon is, például a Nyugati téri aluljáró, ahol nemrégen az élettársi összetartozásnak igen szép példáját láthattam: egy kinézetileg nem egészen kifehéredett polgár haladt elég lendületesen és célirányosan, szintén barna bőrű hableány kedvesével méghozzá úgy, hogy a leányzót a bal fülénél fogva kissé megemelte –de igazán csak éppenhogy, mert a lány jobb lába azért néha érintette a földet- és így húzta maga után, feltételezem hogy ilymódon is segítse a hölgyet a dinamikus előrehaladásban. Ahogy Gyurcsány is megmondotta volt: „Húzzunk bele”! Nem is talált kivetnivalót ebben az aluljáró úri közönsége és a posztos rendőrpáros is sietett másfelé nézni –kurva nehéz lehetett nem észrevenni, mert a nő visított, mint egy malac (bár egy igazi malac sosem visítja azt, hogy a rák egye ki a májad)-, de némi töprengés után jómagam is úgy ítéltem meg, hogy nem kéne beleavatkoznom a szép népszokások szabad gyakorlásába. Nem is tettem, bölcsen, mint ahogy itt sem rohantam a vízbe, arcfürdőt-fogzuhanyt venni. Az ember legyen tisztában a korlátaival, mégolyha fájó is.)

 Míg én szemlélődök, Zsombor sem tétlenkedik: komoly beszélgetésbe van elegyedve egy szikár, magas ausztrál nővel. A nő közelebb van 60-hez, mintsem gondolja magáról, és nagyon babás mozdulatai vannak, főként amikor a hajába túr, önfeledten. Nem sajnálom a filmet rájuk, de ezen Zsombor alaposan begurul, így széles mozdulatokkal, nehogy félreértsem, odahív, hogy bemutathassa kis barátnőjét. Mit tehetek, odamegyek és meg is tudhatom, hogy a nő egyedül utazik, elálmélkodik a mi 20 dolcsis szállásunkon, ugyanis neki egy 5 dolláros szállása van itt Mandalayban, már nem tudom melyik hotelben (pedig mondja, többször is, és miután abszolúte nem akartam megérteni, és már az LP-t keresgéli, hogy megmutassa, de szerencsére szólnak, hogy menjünk, indul a hajónk. Majd ott –fenyeget meg-, de valami éktelen mázli miatt pont vele telik meg az első hajó, így minket egy másikra irányítanak. Most már csak Mingunban kell rettentően odafigyelni nehogy a karjaiba fussunk, de majd résen leszünk. De általában is: utazás alatt mindig nagyon oda kell figyelni, mert pillanatokon belül tessék, máris kész a baj.) A nőt többet nem láttuk. A hajó egy kb. 25 főre méretezett bárka, de nem vagyunk rajta 10-nél többen, plusz az egy fő kormányos-gépész, meg a szokásos lótifuti fiatal srác. Nem kapkodunk, lassan haladunk felfelé a sodrással szemben, de nem is sodrás miatt nem haladunk, hanem mert ez egy ilyen hajó. Nem szalad el az a Mingun. Menet közben szépen lehet látni a folyó és a folyópart életét. Baloldalt hegyek, jobboldalt síkság és hiába van már fent a nap eléggé magasan és van jó meleg is, csak nem tudja eltüntetni a párát, nem tisztul ki szép világosra.  

A vízen van ugyan élet, de közel sincs nagy nyüzsgés –eszembe jut, hogy például Vietnámban a Mekong deltában, ott hol a Mekong hét fő részre szakad, és mindegyik olyan széles, mint itt az Ayeyarwady, sokkal nagyobb az élet-, itt nem is értem, miért nem. A halászok nyugodtan üldögélnek a csónakjaikban, családokkal teli evezős csónakok haladnak komótosan, méteres, vagy még nagyobb átmérőjű teakfákkal megrakott hatalmas uszályok csorognak Yangon felé – 7 – 10 nap az út odáig ezzel a sebességgel, de talán még több is, mert a homokpadok miatt nem tudom, hogy tudnának éjszaka is menni ezek az uszályok -, de a parton sincs kapkodás. Legnagyobb kalandnak az tűnik, amikor egy keskeny csónakba egy billegő pallón keresztül egy tehenet próbálnak, hogy úgy mondjam, behajózni. A tehén rezignáltan áll a térdig érő vízben és úgy tűnik hogy ez onnan meg nem mozdul napestig, de néhány célirányos rángatás és enyhe vesző fenyítés átképzi balett táncossá: komótosan felballag a keskeny pallón, megáll a billegő csónakban –ez is legfeljebb olyan széles lehet, mint ő maga- és gondterhelten bámul a habokba, hogy micsoda baromságra vették rá már megint. Hogy nem először utazik, az látszik de az is, hogy nem ez a hobbyja.

 

A parton tökéletes összevisszaságban szakadt, düledező bambuszkunyhók, néhol kifejezetten magas, (több méter magas) cölöpökre építve, vagy csak úgy odavágva a sár közepébe. A cölöpös megoldást értem: ha monszun alatt meg emelkedik a víz szintje, akkor se vigye el a  víz, bár a direkt az ártérre telepített megoldás sem egyedi: itt van például az USA, ahol a hurrikán övezetbe gyönyörű házakat építenek, ámde szigorúan fából, meg faelemekből, aztán jön a tájfun és dől össze minden, mint a ripitya; az elnök erre katasztrófa sújtotta övezetnek minősíti a térséget és ingyen kiutal annyi deszkát meg lécet amiből megint lehet építeni faházat, ami pontosan a következő hurrikánig tart.

 

A széles víztükrön az a néhány hajó ami jön-megy, látszólag összevissza csalinkázik. A hajónk sem megy egyenesen felfelé, néha látszólag ok nélkül kanyarodik egyet, biztos egy homokpadot kerül ki, amit a piszkos víz miatt a hozzá nem értők nem vesznek észre. Talán annyit lehet megállapítani, hogy ahol simább a víztükör, ott sekélyebb, ahol fodrosabb, ott mélyebb a víz, de pusztán ennyi információ alapján nem vállalnék be egy zökkenőmenetes menetet –bár nagy gond akkor sincs, ha ez a laposfenekű hajó nekiszalad valami homokos buckának, kicsi a sebesség, majd csak lejön róla valahogy.

 

Ahogy kanyargunk, amikor közelebb kerül a túlsó part, kékes-párás hegyeken fehér, vagy csillogóra aranyozott kupolájú sztupák tűnnek elő: jól meg van velük rakva a vidék. Van idő nézelődni és amíg letudjuk úgy másfél óra alatt ezt a kb. 10 km-es távolságot a hajóval, olvassunk valamit Mingun történetéről.

 Az LP azt írja, hogyha valamiért nincs időd megnézni mind a négy királyvárost Mandalay körül (Sagaing, Inwa, Amarapura és Mingun), ezt a Mingunt semmiképpen se hagyd ki és azt tanácsolja, amit mi is alkalmazunk, hogy egy nagyon kellemes hajóutazással tedd meg ezt. Egyetértünk, azzal  tesszük mi is és tényleg nagyon kellemes. Mingun királyváros volt, ahogy Mandalay történetéről szólva már említeni voltam bátor, úgy az 1800-as évek környékén; ez volt az utolsó királyváros, mielőtt 1857-ben Mandalay nem lett az. Legnagyobb látványossága a Paya Mingun, amit egy Bodawpaya nevű király kezdett építtetni 1790-ben. A király azt tervezte, hogy itt Mingunban építi meg a világ legnagyobb sztupáját, egy 147 méter magas építményt. Háborúban elfogott ellenségeit és egyéb rabokat ezrével vezényeltetett ki az építkezésre; tehette, elég sikeres király volt, királysága délen leért a tengerpartig, nyugaton meg az indiai határig.  

Node, várjunk csak: egy sztupa építése nem csak úgy, általában kezdődik, hanem valamiért, például úgy, hogy valaki baromira átvágja az uralkodót valami szent ereklyével, ahogy ez Európában is lenni szokott anno is meg most is; a XVI. századi Bölcs Frigyes ereklyegyűjteményéről már írtam, de a XXI. század hírneve Kiszel Tünde bugyigyűjteményéről fog örökkön ragyogni meg persze Anettkáról, aki egyre perverzebb mert eddig még csak nullára borotvált meztelen vénuszdombját csodálhattuk, de most már belevágott igazából is a lecsóba és politikusokat hív meg kötetlen eszmecserére, aztán meg összesírja a bulvársajtót, hogy elvetélt. Hát csoda? Egy Anettka-Kosztolány Dénes hardcore politikai show megtekintését én még szülői vagy nagykorú felügyelettel sem engedélyezném, se 18 év alatt, se a fölött, mert károsan hat a hajhagymákra és a fogzománcra (hajattépek, fogcsikorgatva, hogy ilyen nincs! de mégis van).

 Tehát ez a sztupa építése úgy kezdődött, hogy ügyes kínai kereskedők érkeztek ide és nem sokkoló golyóstollat, sem pedig tűzveszélyes karácsonyfaégőket nem hoztak magukkal, hanem egy tutti bulit: eredeti Buddha relikviákat –csodálkoztam volna, ha pont a kínaiak maradtak volna ki az eredeti ereklye bizniszből. De a király hívő volt és azonnal sztupát kezdett építtetni az ereklyéknek, és még mellé is pakolt ez-az csecsebecsét is: 500 aranytárgyat, 2500 ezüsttárgyat, pár ezer egyéb drágakövet meg egy szódavízkészítő szerkezetet is, amit bónuszban kapott a kínaiaktól és nagyon rákapott a szódára ezért komoly vallási önmegtartóztatási felajánlás volt a részéről. (Az adatok tájékoztató jellegűek, kivéve a szódát, mert az konkrét.)  Az építkezés 9 évig tartott. Épülgetett volna a sztupa tovább is rendjén, mert keccsöltek a rabok, mint állat, de a királynak az egyik asztrológusa azt látta meg a jövőben, hogyha tovább építi ezt a gigantikus építményt, akkor aztán neki befellegzett, meg a királyságának is, valamint hogy 2006-ban a fidesz eltörli az árakat és újra bevezeti a kommunizmust, azonfelül törvénybe iktatja, hogy a Répássy Róbert szép. Mindegyik jövőkép volt annyira szörnyű, hogy a király visszariadt a következményektől és az építkezés abbamaradt.  

Így aztán, amikor 1819-ban a király meghalt, az építmény még sehogy sem állt, pontosabban csak az egyharmadánál tartottak, ami nagyjából az alapja lett volna a sztupának. (Ez olyan, mint a kommunizmus: mire Kádár Jánosék kimondták, hogy végre leraktuk az alapjait elvtársak, már be is dőlt az egész rendszer, hálistennek, és nemcsak azért, mert miközben néhányan szorgosan rakták az alapokat, az ország egy emberként osont mögöttük és lopta, amit ezek leraktak.)

 

Ez persze csak nekünk nagy csapás, a burmaiaknak pedig az volt, hogy 1838-ban egy földrengés megrepesztette ennek sztupa-kezdeménynek az oldalát –végig van hasadva, szépen, és az egyik sarok le is omlott. De hiába, a külalakja azért szinte teljesen megmaradt, a 72 méteres széle-hossza megvan és ehhez jön ez az 50 méteres magasság: masszív, nagydarab monstrum, egy jókora kocka, és sztupa jellege egyáltalán nincs, se kupola, se semmi. Tovább építeni senki nem vállalkozott, talán az asztrológiai jóslat miatt. A helyiek aktuálpolitikai célzatot is sejtenek benne, hogy a jelenlegi diktatúra sem mert nekilátni a további építésnek, hátha ez lesz a végzetük, de az isteni igazságszolgáltatás jelenleg is erős késésben van általában és világszerte. A továbbépítésre Magyarországon biztos lenne jelentkező, aztán szépen kiszedné a kincseket, talán csinálna egy jó fröccsöt is a szódásüveggel, majd eladná a kivitelező cégét a török Kaya Ibrahimnak és a pártfüggetlen ügyészség megszüntetné az eljárást, mert amikor öt török öt görögöt dögönyöz örökös örömök között, nem lehet minden Ibrahimra pontosan emlékezni, melyik is volt az a huncut akinek egy nap huszonvalahány veszteséges céget adtunk is el, nagy hirtelen. Plusz egy sdztúpát, szódástól.

 

Mi pedig közeledünk Mingunhoz. Egy utazási iroda prospektusa úgy írja le ezt a látványt, hogy először majd nem is tudjuk, mit látunk, vajha hegy-e ez a nagy dombszerű izé? Jelentem, aki hegynek nézi, az többet ivott, mint mi, ami teoretikusan ugyan nem kizárt, de gyakorlatice eléggé megkérdőjelezhető. Annak látszik, ami: egy nagy vöröstéglás kockának, az elején egy marha nagy, fehérre festett bejárattal -legfeljebb egy vörös sziklának, az elején egy marha nagy, fehérre festett bejárattal, ahogy az imént már írtam volt. A teteje lapos, semmi kupola. Jó, hogy az ember tudja, hogy mesterségesen felépített sztupa, mert nem látszik annak.

 

(Mint később kiderül, a bejáraton be lehet menni, de nincs bent semmi érdekes, csak rajtuk kívül másik száz másik ember, aki arra kíváncsi, hogy mi van bent és tényleg, lát is száz másik érdeklődő embert -ennek ellenére mindenki állati elégedett képpel jön ki. A kincsek be vannak valahová falazva a legbelsejébe.)

 

Miközben a hajónk közeledik a parthoz a hajózási segéderő magához tér és jattért hajt: közli, hogy ez ott Mingun –no jó, bólintunk mi, de nem nyúlunk a bukszánkhoz eme értékes információ hallatán. A fiú mégegyszer elmondja, hogy ez ott Mingun, de ennyi az összes nemburmai szókincse, így bánatosan odébbáll és megpróbálja másoknak elsütni ugyanezt, hátha. Mi inkább egy mellettünk befutó hajó helyi közönségének integetünk: odaát mindenki az ablaknak nevezett résekben tolong, visítozás, integetés, egy kisgyereket külön ki is dugnak a víz fölé, hogy jobban lásson minket, pont úgy, mint amikor Michael Jackson lóbálta a kisgyerekét a hotelszobából -bár feltételezem, hogyha beleesne a vízbe, ez a kisgyerek jobban tudna úszni, mint hasonló elejtési szituációnál a Jackson gyereke repülni –mármint hogy nemcsak egyenesen lefele, mint a kő. (Megjegyzem, nekem semmi bajom a gyerekekkel, de ezt a Jackson-félét nemigazán kéne szaporítani.)

 

Kiszállunk. Kissé előrébb a parton két többméteres kőoroszlán ül a fenekén, nézi a vizet, hogyan úszik el a dinnyehéj, szájuk szélesre tátva –ezeknél a kőoroszlánoknál nem igazán lehet tudni, hogy teli szájjal vigyorognak-e az érkezőre, netán félelmetesen vicsorognak-e vagy csak egyszerűen elvannak és lóg a nyelvük a melegtől –jelen esetben inkább őrzési funkcióval lettek ide telepítve.

 

Az most az eldöntendő teendő, hogy az itteni látnivalókat milyen sorrendben és milyen módon tekintsük meg. Az egyik mód: a parton ökröskordék állnak és a tulajdonosaik szerint a megteendő távolság gyalogszerrel fizikailag kivihetetlen –más hajók is befutnak, és pár turista be is veszi ezt a dumát. Ami tény: a Mingun-i kikötési ponttól (mert kikötő itt sincs: a sárba dobálják le a deszkapallókat, amiken ki lehet egyensúlyozni a partra, de nekem egyre jobban megy a dolog, mert már megint nem esek bele a dágványba –ennek előbb-utóbb beláthatatlan következményei lesznek) a legtávolabbi látnivaló, a Hsinbyume Paya nincs egy kilométerre sem. És a terület sík, így ez talán bevállalható, cu fúsz. Az ökrösök tehát elhajtódnak amit úgy bosszulnak meg, hogy a mégis becserkészett külföldi turistákat szállítván a békésen poroszkáló ember mellett jól felverik az út porát. Na, gyerünk a Mingun Paya felé –ahogy egy focimeccsen mondaná a dús szókincsű riporter: lopjuk a távolságot.

 

Egyértelmű, hogy itt a turizmus az úr: mindenhol kis éttermek, boltocskák, és elsöprő mennyiségben helyiek, ez aztán nem egy kihalt hely. Talán nem mindig vannak ennyien de ma telihold van és ilyenkor nagy a rumli a szent helyek környékén. Jobbra először két paya mellett megyünk el: a Pondraw paya, ami 5 méter magas és kicsinyített mása (lett volna) a Mingun payának (ha az felépült volna), és a Settaya paya mellett, ez még a Mingun előtt épült, az 1800-as évek elején

 

De a fő attrakció, a félbemaradt paya előtt tiszta népünnepély, többszázan ücsörögnek leginkább a földön,  mindenfelé főznek és eszegetnek, csoportokat rendeznek a vezetőik, láthatóan az ország több részéről is érkeztek ide zarándokok. Körülöttük az őket szállító teherautók, buszok –a szokásos műszaki színvonallal-, de állandóan érkeznek újabbak is, a szintén szokásos 150 %-os telítettséggel, csak úgy folynak ki az emberek a buszok ablakain –üveg persze nincs, de minek is. Iskolás csoportok is vannak bőven, egyenruhában: a kisebbek a fehér blúzukhoz, ingükhöz sötétzöld longyit, az idősebbek sötétbarna longyit hordanak, de az is lehet, hogy csak éppen az adott suli előírásai szerint van ez így.

 

És mindenki küzd, hogy egyrészt bemenjen a félbemaradt payába, másrészt a leomlott sarkán kialakult, jó meredek ösvényen felmenjen a tetejére. És meleg van, hej, meleg van, így én úgy ítélem meg, hogy szívesen felvenném videóra Zsombort, mint felfelé mászik, de ő kíváncsi is, így nekilódul, míg én egy árnyas fa mellett merengek inkább. A felmászásnak az a legrosszabb része, hogy a szűk ösvényen állati a nyomkodás a felfelé-lefelé igyekvők között, másrészt hiába maradt félbe a sztupa, azért ez is pont olyan szent hely, mint a többi, tehát csak mezítláb mászható meg, az út pedig köves, göröngyös. Zsombor alaposan megszenved, amíg felküzdi magát, mert néhol ez a leomlott rész elég meredek és szűk is, a helyiek pedig nyomakodnak és inkább hozzá vannak szokva a terepen való mezítlábaláshoz, mint ő. Csak egy fotó erejéig fent marad, de egy fél órába telik, míg visszaérkezik. Csurog róla az izzdtság, kicsit szuszog, aztán megyünk tovább.

 

Az úton is nagy a rumli, tolakodnak a zarándokok, közöttük hangszórókkal felszerelkezett teherautókról, kisbuszokról ömlik lefelé a szent ige meg a csinnadrattás zene. Az út szélén jó sok ételárus vert tanyát, lobog a tűz a nagy wokok alatt, sül minden, ami süthető.   Nekem legjobban az egybesült kisrákok tetszenek: alig egy centis garnéla szerű rákok valami tésztával vannak összedolgozva nagyobb táblákká és ki is vannak szárítva, amikből letörnek egy darabot, és forró olajban kisütik. A garnélák addig is míg sorra kerülnek, rohadoznak szépen a melegben, és baromi büdösek. De látványilag –főként a nagy fekete szemük, amint éppen sül kifele- nagyon ízléses. Vajopn milyne lehet? Lepattintatok belőle magamnak egy darabot, kóstolónak: azonnali kaja reményében egy kutya jóérzékkel nyomban utánam szegődik és bizony nem is csalódik.

 

A félbemaradt paya mellett a másik fő nevezetességhez érkezünk, a Mingun Harang-hoz. A Mingun Payához az építtető király megfelelő harangot is akart. (A sztupáknál a harang nem a toronyban van, hogy csak az arra kiválasztottak himbáltassák, hanem általában a sztupa mellett, egy kisebb épületben, aztán ha valaki akarja, had verje: oda van készítve erre a célra egy-egy jókora fadorong is. A gongatásnak azt hiszem háromszor kell megtörténnie, ami azt jelenti, hogy felajánljuk magunkat az egész világnak: az alsó, a középső és felső világnak.) El is készült a harang, súlyára nézve 90 tonna (hogy jobban átérezzük: 90.000 kiló, ami megfelel 9.000.000 darab szaloncukornak)  –méreteit tekintve több, mint három ember magasságú, és majdnem akkora az alsó átmérője is. És igen szép: a bronz zöldesen patinás, ahol legtöbbet tapogatják szépen ki van fényesedve, jól néznek ki rajta az ábrázolások és a feliratok rajta, és persze szép, mély zengésű a hangja. De van más különlegessége is amire a helyiek nagyon büszkék.

 

Mert bármerre járunk a világban, mindenhol van valami, ami valamiért különleges, legnagyobb, legkisebb, legkerekebb, legszögletesebb –mindig van valami jellemző, amitől az a dolog egyedi. Ez a harang is ezek közé tarozik: Moszkvában van ugyan a legnagyobb harang a világon, és ez a csak a második, de a moszkvai meg van repedve, ez pedig nincs, tehát ez a legnagyobb a világon, ami nincs megrepedve, ütik is szépen a helyiek, leginkább a gyerekek, pusztán szórakozásból harangoznak orrba-szájba. Majd megreped ez is.

 

Fél tizenkettő van, és egy csöppet sem lett hűvösebb, tehát nekünk is kell valami olyat találni, ami nincs megrepedve, például egy sörösüveg, benne a tartalommal. Az ötlet szülőatyja Zsombor, aki megáll, megfogja a karomat, a szemembe néz szuggesztívem és azt mondja: Mondanék én neked valamit: igyunk egy sört! Na, –vélem én- te is aztán jó messziről indítottad a témát, de legyen.

 

(Mert ezek a sörözések nagyon kellenek. Nemcsak azért, mert alapjaiban sem egy rossz időtöltés hanem azért,  mert van idő a nyugodt szemlélődésre, újra át lehet gondolni, miket is láttunk az elmúlt néhány órában, lehet figyelgetni a mindennapi életet, kicsit benne lehet élni az itteni mindennapokban: ez az, amire egy szervezet úton „buszból ki, buszból be” alatt nem jut idő. Szóval: nyugi, nyugi.)

 

Mivel evő és ivóhely itt aztán van bőven, mi is találunk egy megfelelőt, ahol például a legcsinosabb a kiszolgáló kiscsaj, akire amúgy is csak vágyakozva nézhetünk, mert haza nem vihetjük öntestünk kényeztetésére. De így van ez: a föld a Siralom Völgye, nem a szórakozás helye, hanem a próbatételé!

 

Elfoglaljuk a helyünket a nyers faasztal melletti lócán, de jó sokan vannak, elfogynak az üres helyek, így amikor egy 12 tagú fiútársaság érkezik már nem tudnak hová leülni, az meg nem tartozik bele az illő tiszteletbe, hogy megzavarjanak minket, bármennyire is csak mi ketten ülünk a jó hosszú asztalnál. De mi intünk, hogy részünkről lenne a megtiszteltetés, hát le is telepszenek. Röviden rendelnek és röviden fogyasztanak: két üveg helyi whisky és egy üveg helyi gin kerül az asztalra, amit körbe adva igen nagy szakértelemmel gyorsan el is tüntetnek. Becsapnak egy nagy levest is: középre kerül a tál, és mindenki kanalaz belőle, aztán felkapnak a kb. egynegyed lóerős kína robogóikra –három ipse egy motorra - és nagy berregtetés közben elhúznak, szemükben azzal a fénnyel, amit csak a profik értenek: lám még dél sincs, mégis hogy be vagyunk baszva.

 

A falon gekkók pihengetnek, a helyiség nyitott oldaláról pintyek röpködnek be és telepednek le a kiálló léceken –alájuk ülni nem célravezető, mert még nem szobatiszták, pöty-pöty-pöty-, és meleg is van, még itt az árnyékban is, rendesen. Szemben velünk, egy kőkerítéssel körbevett nagy kert, amiben a fák között ott látszik a Mingun Sanitarium-nak nevezett épületegyüttes, ami egy buddhista kórház, a kapuban szerzetesek beszélgetnek. Itt parkolnak az ökrösszekerek is, eddig viszik a turistákat a hajóktól.  Na, ennek a fuvarnak aztán tényleg nincs semmi értelme.

 Alig múlt el dél, de az embereket mintha lesöpörték volna az utcáról, csak páran kóvályognak. Valószínűleg hazaindultak a buszaikkal, mert az utcán nincsenek, a templomokban sem lettek a többen és a kocsmát sem lepték el a szomjas hívek, így kizárásos alapon jutottam erre a következtetésre, mondhatni vaslogikával, mely sajátom. Dög meleg van, nem is akarom saccolni, hány fok lehet, de az a pár helyi, aki maradt, az nincs nagyon megelégedve a hőmérséklettel: kötött sapka, pulcsi, néhány lányon a longyi helyett sötétkék vastag farmernadrág –még nézni is rossz ebben a hőségben, de ők elég büszkén villognak bennük. Itt is, mit a szegényebb ázsiai országokban, a farmer tulajdonlása jelenti a nőknél a módosabb anyagi helyzetet, meg persze a gazdag csaj félreérthetetlen ismérve, hogy (kínai gyártmányú) robogóval cikázik. Feltűnő, hogy ezek a robogós lányok nagy többségükben kínai vonásokkal bírnak, nem úgy, mint az „igazi” helyiek. Sok vendéglő is kínai tulajdonú.  A sörök után elmegyünk, megnézzük még a Hsinbyme payát. A paya 1816-ban épült, és a félbemaradt sztupát építőt követő király (a Bagyidaw nevű, ha valakit érdekel) csináltatta, a fő felesége emlékére. Stílusa arra utal, ahogy a buddhisták a világot elképzelik: a központi templom jelenti a világmindenség központját, a Meru hegyet, körülötte a hét terasz a Meru körüli hegyeket, amelyek pedig jelentik a hét világot. A király és e kedvenc feleségének az első találkozása nem nélkülözi a Pindaya barlangoknál meztelenkedő lányok enyhe erotikáját, sőt mondhatni tökugyanaz: a hölgy eredetileg egy parasztlány volt, de kinézetileg bejött a királynak. „Eccer élünk, mit veszítünk, igaze?” –így a király-, „és ha fiú lesz, akkor kivakarlak a bivalyszarból és elveszlek felségül, de ha nem fiú lesz, csak pénzet kapsz és maradsz a faluban -legfeljebb a Mónika showban panaszkodhatsz”. Jó alaposan megpróbálták, fiú lett, és tessék, itt a sztúpa.  Lesétálunk még a partra, de nem nagy élvezet: pár csónak van kikötve, körülöttük dágvány, egy kissrác ruhát mos, egy szerzetes bambul a vízre, kutyák köröznek körülöttünk: mi tudjuk, hogy papírforma szerint nem bántnak, és remélhetőleg ők is így vannak vele, de azért elhúzzuk a csíkot, mert nincs is miért ott maradni. Elméletileg a parton akartunk vissza menni a hajóhoz, de nem hangulatos, inkább az úton és akkor nézelődhetünk még. Például nézhetjük az eddig látott templomokat újra, a félbemaradt sztupát is újra, meg egy újabb kocsmát is, ahonnan egy bájos lányka szalad ki elénk, hogy náluk Mandalay Beer van, méghozzá „jerikó”. (A „jerikó”-t így írná le egy buta angol: very cold.) A Mandalay Beer édesebb és nem annyira jön be, mint a Myanmar Beer, de tudjuk, hogy alapvetőleg kétféle sör van: a vansör meg a nincs-sör, így hagy szóljon ebben a rohadt melegben a Myanmar sör, hamár jerikó. Közben szemlélődünk, mert ez is fontos. 

A megbeszélt időre, délután 3-ra visszaérkezünk a hajónkhoz, ami cselből máshol áll, mint ahová eredetileg érkezett, mert jöttek még más hajók is, ezért helyet kellett adni. Húsz, nagyjából egyforma típusú bárka közül megtalálni a sajátunkat nem egyszerű, meg nem is nagyon nézegettük milyen is amikor jöttünk, de szerencsére felismerünk néhány jellegzetességet: székek, a ponyva színe, és odaérve a főkapitány már integet, hogy jöjjünk csak bátran. Mikor idefelé jöttünk, nem is nagyon foglalkoztunk azzal, kik is vannak még a hajón, meg ráadásul a többiek felültek a hajó tetejére, mi pedig lent maradtunk a tető alatt, de most úgy döntünk, hogy csere és ipi-apacs. Mivel mi érkeztünk elsőnek, nem is jelent nehézséget beülni a tetőn levő két kényelmes karosszékbe, fölöttünk lágyan lengedez a napernyő, és hamarosan dupla lesz az élvezet: egyrészt kényelmes a szék, előttünk a kilátás végig a folyón, kissé oldalra pedig szintén jóleső nézni az emígyen kiszorított pasi –most már tudjuk: kockafejű német- vöröslő agyát: azt hitte, hogy ahová egyszer letette a nagy valagát, az már az övé, mindörökre, ámen. De szólni nem szól, csak néz a szemével, dülledve. Mert ez a meglepetés ereje: akkor kell sietve cselekedni, amikor a kedvezményezett távol van, hagy maradhasson aztán tátva a száj!

 

Mindamellett a német  kiérdemel egy kedves, baráti, integetést tőlünk, hogy szia, hogyvagy? –és derűsen nézünk rá, mintha misem-, de ezt már nem bírja idegileg és eltűnik a fedél alatt és ott pufog magában. Nem kétséges, hogy Deutschland Deutschland über alles, de jelenleg Deutschmann, Deutschmann unter uns. Apró örömök színesítik rongy életünket.  Miután a bárka főkapitánya (egyben a kormányos és legénység is –mert a segéderő eltűnt) látja, hogy milyen jó viszonyt ápolunk a némettel, odalép hozzánk –a kormányosi kabin a mi szintünkön van-  és a biztonság kedvéért rákérdez, hogy fenn van-e már a hajón a német? -mert indulna. Hülye ez, gondolom én magamban, hát nem látja, hogy most mászott be? De ha nem látja, hát nem látja, mire mondom én, hogy igen, indulhat, itt van. Nos, a bárka neki is indul a víznek, csak a Zsombor csóválja a fejét erősen, de hát a feje az övé, ha akarja, csóválja. Szívtelen nem lévén, azért adok én arra is, hogy mifene baja van, hamár így csóválja, hát kérdezem is: mifene bajod van, hogy így csóválod a fejed, holott nem kéne így csóválnod? Azt mondja, hogy a kapitány nem a német srácra kérdezett rá, hanem a német lányokra, hogy a fedélzeten vannak-é? Ejha, félreértettem volna? –így én magamban, mert egyrészt gőzöm sem volt, hogy ez a szép náció több példányban is előadódik errefelé, másrészt azért csak magamban, mert közben éktelen visítás a partról nyomja el még a gondolataimat is: hát nem itt hagytunk volna a két német csajt, micsoda slendriánság! De a hajó vissza, palló ki, német debellák be, alattunk a fedélzeten pedig rebbelió ütné fel a fejét, és már-már számon lennénk kérve, de szerencsére a legénység-kormányos-kapitány laza gyerek és ahogy megjelenik, gyorsan kap egy gyűszűt a whiskyből –nem tiltakozik- és ráadásul amikor elmutogatom neki jelbeszéddel, milyen humoros volt a két német nő ahogy ugrált a sárban a hajó után, hát majd szakad a nevetéstől ő is. Lám, pár cseppecske csak a nedűből, és mily vidámság!  Ez sem volt kidobott pénz. A német meg lent durrog félhangosan magában: ejnye –mondom én magamban, mert így szoktam-, de nagy barom ez a derék ember itt. Ellenben valahonnan előkerül egy mexikói srác –idefelé még nem volt, most biztos rossz hajóra szállt fel-, aki már járt Budapesten és nem győzi részletezni, mennyire jók a magyar csajok és mennyire lelkesek, ha arról van szó. És ahogy kitetszik, gyakran volt szó arról. Jöjjön máskor is –invitáljuk.  A hajóút visszafelé alig háromnegyed óra, útközben homokzátonyok,  kerülgetések a szokásos módon: itt bizony nehezen ment volna fel Piszkos Fred. A kellemes hajóút bennem felébreszti a lírai gyökereket és az alábbi verset írom bele a naplómba:  Kis hajóm a Dunán lengedezÉn meg benne ülök. (Biztos volt valami a whiskyben.)  Win a parton vár, rettentően örül, hogy megjelentünk és elvisz ebédelni, és kitesz egy Golden Duck nevű étterem előtt, hogy csak menjünk, ő már evett. Nos, ez már tényleg étterem, nívós, fehérabroszos és egyben turistacsoportos, hogy ’assza meg a Win, de mostmár mindegy. Az árak valamivel magasabbak (így is csak 1 - 3 dollár/fő körül!), de a kaják ugyanazok. Van kisadag, nagyadag és gyakorlatilag korlátlanul lehet enni főtt rizst a középre tett jókora tálból. Kínai étterem, persze, és ízre pedig tudják mi kell a turistának: ugyanaz, mintha otthon ennék bármelyik kínai étteremben. Ahhoz képest, hogy ezekkel a helyieknek megfizethetetlen árakkal csak külföldiekre számíthatnak, a pincér egyáltalán nem beszél angolul, de itt is számozva vannak az ételek az étlapon, meg fotók is vannak, így nem nehéz a választás. Fokhagymás oldalasra esik a döntés: nem kímélik a fokhagymát (nagyon helyes), de az elfogyasztás után csókcsatákba egy darabig nem szabad bonyolódni, de talán még a szúnyogriasztó is felesleges lesz este. A kaja (párt)független érzékszervi bírálat során bátran állja  a versenyt egy „Profi minőség” májkonzervvel, de ettünk már jobbat is. Két sörrel a számla kettőnkre 5,5 dollár –el lennénk ilyesmivel Magyarországon is, azt hiszem. Az étterem is az erőd fala mellett van (a mi szállásunk az erőd délkeleti sarkánál van, ez az étterem pedig a nyugati falánál) és ahhoz képest, hogy tényleg turistás, az LP nem is írja (egész Mandalayra az LP összesen 10 éttermet ír). Ha valaki kicsit nívósabb helyen akar kajálni, arra jó, és az árak sem drámaiak. De azért mi szívesebben eszünk a helyeik által látogatott helyeken. Aztán hazafurikázunk Win-nel, aki eddig türelmesen szobrozott az étterem előtt, majd némileg összekapjuk magunkat és aztán hajrá, mert még nem láttunk semmit Mandalay templomaiból. Először a Mandalay hegy lábánál levőket nézzük meg. Win odavisz kocsival, ami azt jelenti, hogy végigkocsikázunk az erőd keleti fala mellett, ami ugyebár 2 km, így aztán másnapra már eléggé kiismerjük magunkat errefelé. Ez a kiismerés egy kissé bonyolultra sikerült, ugyanis itt van a Manadalay legnagyobb ünnepsége, több napon át tartó „fesztiválja”, a Thadingyut,  beleértve a full moon-t is. Többnapos a haccáré, a totális káosz.

A Thadingyut fesztivál országos ünnep, három napos fény-ünnepség, egy nappal a teljes hold előtt kezdődik és egy nappal utána ér véget. Buddha a tanításaival ilyenkor lejön az égből az emberek házaiba a csillagokból készített létrán. Az a legkevesebb, hogy ilyenkor a buddhisták, hogy megünnepeljék ezt az alkalmat, kivilágítják az utcákat és a házakat hogy méltóképpen fogadják Buddhát és a törvényeit.

Myanmarban ilyen vallási ünnepség elég sok van: februárban a Mahamuni fesztivál (ez a paya is itt van Mandalayban, majd megnézzük),  márciusban a Sand Pagoda fesztivál meg a Swegadon Pagoda (erről a payáról írtam Yangonnál) fesztivál, április-májusban Buddha születésnapja, és a Víz Fesztiválja, júniusban-júliusban az esők visszatérését ünneplik, júliusban-augusztusban van a Wagaung-i fesztivál, szeptemberben-októberben a csónak versenyek fesztiválja és ez a mostani Thadingyut fesztivál, októberben-novemberben Tazaungmon és a Kahtein fesztivál. Ha ügyesen szervezi az ember az útját, csak kifog egy jó kis fesztivált.

(Ha az ember Magyarországon gyakorolja magát az élet elviselésére, pont ilyen fesztiválozásban ugyan nem lehet része, de lehetősége van különféle jelentős napok ünneplése. Ezeken én részt veszek, mert kell a kulturált szórakozás. Ott voltam az áldott emlékű Torgyán-féle Harag napjától kezdve (ahol a bokámig érő vérpatakokban folyt a kisüsti vegyes) a Vikor-féle Összegzés napjáig bezárólag, ahol pedig az emelkedett hangvételű, a kormányt, a rendszert valamit a józanészt leváltó beszédeken kívül volt mindenféle egyéb élvezet is: én például az ingyenes testzsírmérés örömeinek is hódolhattam miközben elnéztem, milyen szépen árulja a Szittyakürt-öt egy kopaszra borotvált ifjú, mellette pedig három kancigány a Nagymagyarország jelvényt; a csatolt számos nőrokonok pedig a kimért édességet, például Kókuszos Rafaellót, 230 Ft-ért –vazze, nagggyon jó: Kókuszos Rafael! Juteszembe, a taxis tüntetés napján is ott voltam (az akkor uszkve 11 éves Zsomborral, hogy lásson világot), ahol elég meleg is volt a helyzetem mert este volt már és a sötétben a Parlament előtt éppen nem tudtam, éppen melyik táborban vagyok és azt hittem, hogy a másikban, és ennek kapcsán a gondolataimat hangosan ki is fejtettem a körülöttem állóknak –értitek: ilyen közel, hogy taxistól kapjak egy kurva nagy pofont, még nem voltam. De az ilyentén dolgok nem törnek le, kedvemet nem szegik, és ezekből a napozásokból nem is tudok kimaradni azóta sem, mert sms-es jő, hív a haza, és akkor mi megyünk és megmutatjuk, hogy mekkora demagóg marhák is tudunk lenni, ha jó sokan vagyunk, mégha nem is elegen.)

Itt, Mandlayban a fesztiválozás első blikkre azt jelenti, hogy ahogy közeledünk a pagodák felé, egyre sűrűsödik a tömeg, ugyanis a fő banzáj, a kirakodóvásár, népünnepély, körhinta, vurstli, pecsenye, sütemény és sorsjegy árusok a Mandalay hegy lábánál levő fő templomok köré vontak alig áthatolható falat: rajtuk és a körülöttük lassan hullámzó tömegen átküzdeni nem egy sima  ügy. De ezt még nem érezzük egyből, mert az első templom, a Shwenandaw Kyaung szerencsére nem a főútról, hanem egy mellékútról közelíthető meg, ide tehát bejutunk  különösebb közelharc nélkül.

A Shwenandaw Kyaung angolul a Golden Palace Monastry egy gyönyörű, teljes egészében teakfából épített templom- mostanra már besötétült és ilyen szépet és rusztikusat csak az Inle tavon láttunk eddig, az ugrómacskás Nga Phe Kyaung-ot, és ez sincs elcseszve frissen mázolt fehérrel-arannyal, hanem olyan patinás, ami elvárható egy 150 évvel ezelőtt épített faépülettől, amit rendszeresen ver a monszum, éget a nap. Levesszük a szandálokat, otthagyjuk a bejárat előtt; senki hozzá nem nyúlna-  ahol nagyobb a turizmus, például Thaiföldön, a jobban felkapott helyek előtt külön rekeszek vannak a turisták cipőinek, és őr is van, de a helyiek ott is csak ledobálják a küszöb előtt és kész. Ha már cipőtéma: például Isztambulban találkoztam azzal a gyakorlattal, hogy a felkapottabb helyeknél a bejáratnál egy nagy láda tele volt nejlonzacskókkal, a hívő vagy turista kimart egyet, és abban magával vitte a cipőjét és a végén visszatette a ládába –a templom részére némi adományt illett adni ilyenkor. És ahogy már írtam, Yangonban, a Swedagon payánál pedig kissrácok próbáltak pénzt csinálni a nejlonzacskókból, de itt ilyesmi nincs.

 

A Shwenandaw (vagy Shwe Nandaw; Shwe-Kyaung-pyi a burmaiknak) Kyaung (monastery) a legjelentősebb kolostor a mandalay-i történelmi épületek között, egyedüliként maradt meg az 1800–as évek királyi palotájából ami a II. világháborúban leégett, amikor a japánok jobb dolguk nem lévén, bombákat hajigáltak rá. Nemcsak azért szép, mert régi és fából van hanem a fafaragásai, relifjei miatt is. Elképesztő- nincs egy darabja  az épület falainak, ajtajainak, ahol ne lenne valami díszítés: aprólékos díszekkel kicifrázott csúcsokkal díszített tetőszélek, korlátok amikre faragott hajószerű alkalmatosságok úsznak fel, rajtuk csúcsos süvegű emberekkel, Buddha ábrázolások, táncosok, imára összetett kezű, kifakult aranyozású alakok és a jóisten tudja még csak, mi minden. A teakfa valamikor be volt aranyozva, de ez már csak nyomokban látszik: nincs tehát csillogás-villogás, maradt a besötétedett fa, a körülvevő kőfal fehér festéke is nagyon meg van kopva: így kell kinézni egy jó kis sztúpának. Vannak benne szobrok: látható itt nyúl (a holdat szimbolizálja, azért van itt), páva (az meg a napot), a garuda (félisten madárkirály) meg ilyesmik.

 A hely nagyon nyugodalmas, a nem messze levő össznépi cirkusz hangjai alig érnek be a falak mögé, egy fiatal szerzetes is lám, itt elmélkedik előttünk, imáját mormolja és közben fél szemmel néz ránk a hogy közeledünk: ugyan min elmélkedhet, Buddha melyik cselekedetén, vagy tán az emberi élet értelmén? Közelebb érve halljuk is mit mond: money-money-money –mormolja a szent igét és tartja a markát. A Shwenandaw Kyaung mögött egy másik pagoda is áll, az Atumashi Kyaung és a két payára vonatkozó  5 dolláros belépődíjért ide is be lehet menni. Hát, ég és föld a kettő, bár az eredeti épület, ami alapján újjáépítették, szintén a Mindon király alatt épült az 1800 évek közepén (ő tette Mandalayt fővárosává), és ez is a hagyományos burmai építészeti stílusban: négyszögletes épület, lépcsőn lehet feljutni a körbevevő teraszra és az épületet több, egymásra tornyosuló, piros cserepes tető fedi. De ez kifestve, mázolva: mintha tegnap készült volna, közel sincs olyan hangulata, mint a teakfa templomnak, de nem tagadható, hogy esztétikus.   Mingun király idején ez a templom tele volt kincsekkel, például a Buddha szobor kezében egy hatalmas gyémánt díszelgett. Amikor 1885-ben a britek elfoglalták Felső Burmát és Mandalayt, a gyémántot elcsaklizták, ahogy ez elvárható magatartás volt akkor és azóta is, beleértve a többi kultúrnemzeteket is. Pár év múlva maga templom is leégett: jelenlegi formáját, ami az eredetivel teljesen megegyezik, csak az 1990-es években nyerte el. 

Ez már nem teljesen fából hanem rendes építőanyagból készült a leégett fatemplom helyén,  szépen fehérre, aranyra van festve, és csak a belső oszlopai, belső borítása van fából, de azt is festve vagyon, méghozzá elég élénken. Nem mondom, hogy nem néz ki jól, jól adja ki magát színben a  terasz szürke köve és a hófehér fal, az csúcsok, a kapuk és egyebek de előző teakfa épülethez képest inkább szokványos, pontosabban az előző épület volt az unikum. Belül egy nagy teremből áll benne aranyozott oszlopokkal, amelyek a tetőszerkezetet tartják. Felnézve is szép: ahogy lépcsőzetesen emelkedik a tető, fabetétekkel van díszítve, aranyozott virágokkal a közepükön.

 A jókora, hodályszerű teremben amúgy nincs semmi, kivéve a fő falnál egy Buddha szobrot aminek a feje körül több körben is olyan futófény cső van felszerelve, mint nálunk a hipermarketekben ahol úgy érzik, ha ilyen villogó cuccot feltesznek a Bácskai Hurka Csak 500 Ft tábla köré, akkor az ember több pénzért vesz a szeretteinek akciós lábos készletet Karácsonyra, vagy botmixert. De itt, a jó nagy és csont üres terem végén ott villog Buddha feje: kb. olyan jellegű a látvány, mintha a Nemzeti Múzeumban a főhelyen sokkolna egy eddig ismeretlen Munkácsy-kép: „Hacek, Jacek és a Kockásfülű Nyúl”. Pár hívő lézeng csak itt, mi sem maradunk sokáig. Amúgy nem az első neonosított Buddha szobor amit láttunk, de mindegyik elég durva volt. (Bár, ha belegondolok, mennyire leváltotta az igazi karácsonyfa gyertyákat az elektromos –és azt is megszoktuk. Ó, azok a régi, meghitt, fenyőillatú karánycsonyfatüzek… Kimegyünk a templomokból és az idő nem állt meg azóta, mert odakinn fokozódik a helyzet: mikor a kocsihoz megyünk az orrunk előtt dülöngél egy pasi egyre szélesebb amplitúdókkal, majd megunva ezt a hezitálgatást eldönti a dolgot és egy gyönyörű hátast dob, totálisan merev felsőtesttel, mint egy vonalzó, picit talán még bele is homorítva (ad a minőségre, igényességből, nem pusztán csak a pontozóbírók kedvéért),  a feje pedig durr, nekivágódik a flaszternak és rögvest be is törik: ott gyülekezik a vértócsa alatta azonnal. A faszi nem mozdul, a nagy kegyelettel feltöltekezett hívek szépen átlépnek rajta, és Win sem zaklatja magát. Nyitja kocsiajtót udvariasan, pedig hányszor mondtuk neki, hogy ne tegye, de teszi.  Itt, a Mandalay hegy lábánál több nevezetes templom is van. Win ugyan megpróbálja, de kocsival nemigen tud most közelebb menni hozzájuk, mivel az itt hömpölygő tömegnek is  pontosan ez a szándéka. Megjegyezzük hol parkolt le a kocsi, aztán nekilátunk megnézegetni. Nem messze van innen –ez a pár lépés ebben a tömegben nem egyszerű dolog- egy neves pagoda, a Kuthodaw-pagoda, mi azért nevezetes, mert itt van összesen 729 márványtábla, amelyekre rá van vésve a buddhista szentírás, a Tripitaka szövege. Ezáltal ez is egy különlegesség, a világon nincs még egy ilyen, el is nevezték a templomot a világ legnagyobb könyvének. (Jól állunk leg-ekben: legnagyobb harang, legnagyobb márvány Buddha, legnagyobb könyv…)  De fékeljünk csak egy kicsit! Ez tehát a világ legnagyobb könyve. De hol van az a könyv, amit a legtöbben írtak? Merítsünk ezügyben is tiszta forrásból, íme: „Kedves Barátaim, milyen választ kaphatnánk, ha megkérdeznénk irodalmi és tudományos szaktekintélyeket, hogy ismernek-e olyan könyvet, amelynek 3 millió 200 ezer szerzője van. Bizonyára mindenkitől azt a választ kapnánk, hogy ilyen könyvről nem tudnak, ilyen könyv nem létezik. Most mi itt ezen a mai délutánon ünnepélyesen kijelenthetjük, hogy van ilyen könyv, ha eddig nem is volt, most már létezik. Létezik olyan könyv, amit 3 millió 200 ezer ember írt (plusz egy fő kudlikjuli –a szerk.): a Fidesz programját.”  

Ezt a pagodát nem 3,2 millió polgárpolgár (plusz egy fő kudlikjuli –a szerk.), hanem a Mindon király építtette, ezt is. Van egy központi sztupája és körülötte a pedig 729 kisebb pagoda, ezek nyitottak és ezekben vannak a márványtáblák, amikre rá van írva a szöveg. A pagodácskák kőből vannak, kacskaringókkal és egyéb díszítésekkel. A középső, fő pagodában nagy a tömeg, mindenki megy be imádkozni, vagy éppen araszolgat kifelé, akik ott üldögélnek azok nagy lármával zörögnek a kajaedényekkkel, mert ezeknek a sztupáknak a bejárati részén sokan üldögélnek, esznek, isznak, szemetelnek és közben jó hangosan szórakoznak –semmi áhítatos csend. Bent, a fő szentélynél persze már halkabb a társaság és nagy a nyugalom a sok kisebb sztupa között is: néhány, a tömeg elől elmenekült, meditáló szerzetesen kívül senkit sem láttunk aki itt bóklászott volna a kis sztupák között, hogy a szent szövegeket olvasgassa.

 

Amúgy időigényes is lenne a dolog: ha valaki 8 órán keresztül semmi mást sem csinálna, csak olvasgatna, 450 napjába tellene, míg végez vele –számolták ki az okosok.  Ha valaki mégis rászánná magát, nyugodtan teheti, mert a  szövegek hitelesek: Mindon király 1872-ben, amikor elkészült vele, összehívta az Ötödik Buddhista Szinódust és a megjelent 2.400 szerzetes nekilátott elolvasni az egészet: 6 hónap alatt végeztek is vele. Ők persze lassabban haladtak, mert össze kellett vetniük az eredeti szöveggel. De leggyorsabbak mégiscsak mi vagyunk: mászkálunk egy kicsit a sorok között, de hát számunkra az egyik pontosan olyan, mint a másik így nem túl érdekfeszítő a sok fehérre meszelt, egyforma sztupa, de az is biztos, hogy remek fotótéma, valamint a központi épület arany kupolás csúcsa is remekül néz ki az egyre inkább gyengülő napsütésben. 

 Most nem nézzük tovább a pagodákat, de majd később visszajövünk, mert minden utazási iroda javasolja, hogy nézzük meg a naplementét a Mandalay hegyről, mert az felejthetetlen látvány, hát gyerünk mert a pagodák nem szaladnak el, és bár a Madalay hegy sem, ámde a naplemente igen.  A pagodáktól és a nagy tömegből, némi rendőri segédlettel elég gyorsan kivergődünk. (Win messze kihajolva a kocsi ablakán üvöltözik a rendőrnek, hogy ő turistákat szállít naplementézni, de a közeg értékeli a helyzetet és terel, mert ahhoz, hogy rátérhessünk a hegyre vezető kacskaringós útra, kicsit oszlatni kell a tömeget előttünk, de a fakabát láthatóan rutinos oszlató, és a tömeg is engedelmes, nem is egy demokráciában edződött fradi-táboron keresztül kell áthatolni, Köcsögök, Éljen Újpest! transzparenssel. A Mandalay hegy 240 m magasan emelkedik Mandalay fölé. Elméletileg gyalog félóra alatt fel lehet menni az aljától vezető 1729 lépcsőn, de most erre nincs időnk, mert lemegy a nap, és  nap nélküli sötétben a naplemente nem teljes élmény, mármint a naplemente szekcióban feltétlenül nem az. Ezt tudják mások is, így a hegyre sokon igyekeznek, turistabuszok, taxik és helyiek is saját járgányaikkal, ők elsősorban vallási érzületekkel. Ami a külföldieket illeti úgy látszik, a Mandlay összes turistája itt ad randevút egymásnak. Meg a számtalan árusnak, akik érzik a nagy bizniszt. A lépcső ugyan az aljától vezet, de elég sokáig fel lehet menni autóval is. Ott aztán van egy főfeljárat és attól kezdve csak gyalog, kitéve a töménytelen árus direkt marketingjának. Most közvetlenül a fő-feljárat előtt nem lehet megállni, sem oda hajtani, mivel valami fejesek érkeznek, és rendőrök intézkednek –az igazat szólva sok intézkedésre nincs szükség, mivel a helyiek tudják az ábrát és eszük ágában nincs oda merészkedni, hanem csak tisztes távolságból nézegetnek. Node Win-t nem olyan fából faragták, hogy ne szolgáljon ki minket maximálisan, nagy bátoran odahajt a marcona közeghez, mutatja, hogy fehérember a hozott áru, és lám, az odaenged a felvezető lépcsőkig. Nem mintha nem tudtuk volna odasétálni azt a 20 métert, de az elvek azok elvek: személygépkocsi és fehérember: az teljesen más kategória. (Volt így már több helyen is: például Sri Lankán még akkor voltam, amikor még nagyon folyt a polgárháború és úton-útfélen ellenőrizték a közlekedőket, kiszállították, motozták az utasokat és ott is elég volt egy hátramutatás, hogy  fehér ember ül hátul, és még a reptérre is soron kívül előre engedtek a taxinkkal, pedig ott hatalmas volt a torlódás, még többi kocsit és az utasokat alaposan  átkutatták, nemcsak alá tükröztek -mármint a kocsinak, nempedig  lányok szoknyája alá, mint mi az általános iskolában.) 

Svungosan elindulunk fölfelé, oroszlánok és sárkányok állnak őrt a lépcső mellett. Út közben felfelé minden szart árulnak, de a próbálkozásokat már séróból nyomjuk vissza, nem veszünk semmit csak törünk fölfelé, mint a gejzír. Több teraszon lehetne megpihenni míg felérünk a tetőig, de nem tehetjük, mert hajt az idő, megyen lefele nap. A legenda szerint maga Buddha is járt itt, felment a hegyre, karját kinyújtotta lefelé, és ezáltal megalapozta Mandalay-t, mint vallási központot. Buddhának kisebb ügyei is szentté tettek helyeket, így hát a Mandalay hegy is szent, és nem ok nélkül telepedett a hegy köré annyi templom is.

 És mivel ez a hegy szent, ezért csak mezítláb lehet trappolni! (A bakancsokat még a kocsiban levettük és ott hagytuk Winnél.) A szentség persze nem akadályozza meg a helyieket, hogy akkora redvát csináljanak, amiket csak akkor láttam, amikor boldogult előéletemben szociális kérdésekkel foglalkoztam, melynek során nem volt a megyében olyan cigánytelep, amelyet alaposan ne ismertem volna meg. Koszos, ragacsos a szent lépcsősor, szanaszéjjel szétdobált szent hulladékok mert a szent nejlonokból csemegéző helyiek laza csuklómozdulattal dobják el a maradványokat –és persze mezítláb tapicskolsz bennük, meg majd seggre esel a szent narancshéjon ezen a szent a helyen, a szentségit!  Ahogy egyre feljebb érünk, a naplemente felől egyre nagyobb kétségeink is támadnak. Nem mintha a várost ne lehet innen fentről látni, de akkora a pára és a füst, hogy az Ayeyarwady folyó felől lemenő nap csak nagyon elmosódva látszik. Szóval, nem egy nagy durranás, de ha már megyünk, menjünk fel a tetejére. A hegytető egy jókora placc, ami alaposan tele van már érdekességre szomjúhozó turistákkal. Mindenki kezében ott a fotóapparát, mert az utazási irodák által írva vagyon, hogy a Mandalay hegyről „pompás a kilátás”. Ez a pompás kilátás egy totál egysíkú várost mutat, semmi részlet ki nem vehető, egybe van mosva az egész, nincs egy szín sem a szürkén kívül. Talán az is színpompásabb, amikor belenézünk egy disznóölésnél a kondérba, amiben a gőzpára alatt ott lebzsel a disznósajt meg a hurka, és az sem rossz tájkép.  Ráadásul, alighogy felérünk, máris mellettünk terem egy őr, hogy itt fizetni kell, na jó, fizetünk, de mennyi az összeg?   Azannyukat, 3 dollár/fő az élvezet, és azért ez már túlzás. Annyit sem kérdezünk a tagtól, hogy szemből is hülyének látszunk-e, avagy csak profilból, hanem már fordulunk is a sarkunkon rögvest és máris megyünk egy szinttel lejjebb, ami kb. 5 méteres differencia, és innen pont úgy nem látszik semmi érdekes mint föntről, de legalább nem kell érte fizetni. Rányomok egy snitt videót, mert ezt ember el nem hinné nekem különben, meg lövők egy fényképet is, aztán gyerünk lefelé, vissza  pagodákhoz. A turisták továbbra is egymást paszírozzák a tetőn, hogy ki kerüljön jobb helyzetbe a fényképezéshez. Mert az itt baromira lényeges.  (Amikor még elindultunk felfelé  a hegyre gyalog, a lépcső alján pár asztal és szék egy vendéglátóipari egységet jelképezett, és ott láttunk egy középkorú turistapárt akik bíztató mosollyal nézték, amint nekiiramodunk, olyan „csak siessetek nehogy lemaradjatok” mosollyal. Most jövünk lefelé, azok még mindig ott üldögélnek, továbbra is bíztatóan néznek, de a tekintetünkben árnyalatnyi a különbség: „na, megérte sietni?” –ezek tudtak valamit!, de az is lehet, hogy én vagyok paranoiás.) Tárgyilagosan visszagondolva, talán, ha nincs annyi turista, meg nem kérnek pénzet a semmiért, kicsit azért elüldögéltünk volna nézelődve (látni akkor is semmit, de lett volna talán egy hangulat), de így egyben eléggé gyengus volt.   Lefelé a hegyről a kanyargós úton előzni nem lehet (Hála Istennek!), mivel egy sávos (egy külön út visz föl, egy másik le, aztán ezek valahol a hegy alján futnak össze) –a „Hála Istennek” felkiáltás azért van, mert egy kis csettegő tötyög előttünk és így legalább Win kényszerűen mérsékli magát. De nagy pechünkre az előttünk tötyögő tuk-tuk- szerű járgány (rajta egy komplett helyi család, anyóssal, déd-anyóssal komplett unoka-szortimettel) lehúzódik, hogy a nagytekintélyű személygépkocsinak helyet adjon, na erre Win meg is ereszti lefelé aztán vagy van fék vagy nincs. Fék végül van, de megállapítjuk, hogy Win kanyartechnikája nem csiszolódott: tök gázzal süvítünk be egy egyértelműen 90 fokos kanyarba, aztán oltári fékezés és sodródás, de fent maradunk az úton. Itt különben nem olyan gázos a helyzet, mert végig az út mellett sűrű erdő van, így leesni a szakadékba nem nagyon lehet, mert megfognak a fák. De azért kapaszkodunk lelkesen. Nem is mi vagyunk komoly veszélyben, hanem az amúgy is keskeny út szélén gyalogló helyiek, akik kapnak a dudaszóból rendesen, de nem igazán fogják, hogy jövünk és egyben az életük komoly veszélyben forog –csak tessék-lássék mozdulnak arrébb, ha egyáltalán. Win erősen csóválja fejét, de egy jottányit sem enged a sebességből –vannak elvei.  A hegy lábánál megint bekerülünk az össznépi fiesztába, de most már egy lépést sem lehet tenni kocsival –gyalog lehet sodródni a tömeggel, de kocsival megmozdulni sem és elég csúnyán néznek az emberek, amikor a nyilvánvalóan totálisan tömött sikátorszerűségeken, a bódék közötti alig-utcácskákon Win nagy dudaszóval próbálkozik. Inkább kiszállunk és sorsára hagyjuk,  ami nemigen tetszik neki –nem az, hogy vele mi lesz, hanem hogy mi velünk nem esik-e valami baj ebben a tömegben, de megnyugtatjuk. A kocsi elé állunk és egy kicsit helyet csinálunk neki, hogy a legelső fordulónál ki tudja magát verekedni a tömegből, mi pedig megyünk pagodázni, mert a már látottakon kívül van még más neves pagoda is a közelben – a Mandalay hegy lábánál jó az egy területi egységre eső pagodák száma. Időnk van bőven, mivel egyrészt a teljesen lemenő napot nem vártuk meg odafönn, másrészt amikor lemegy a nap, utána is még vagy fél óráig nincs sötét, tehát lehet pagodákat nézni még világosban, és majd közben ránk esteledik, amikor előjönnek az esti fények és a gyertyák, amik  szintén jó dolgok, így pagodaközelben.A Sandamani Paya is itt van a közelben és ezt is a Mindon király építtette. Építésének előzménye az, hogy a Mindon király két gyereke, a Myingun herceg és a Myin Kon Taing herceg felkelést szított a jó atyjuk ellen 1866-ban, amely keretében legyilkolászták a király Kanung herceg nevű féltestvérét, plusz még három másik herceget is. (Buddhisták egymás között… –bár ez családban maradt.) Ez a Kanung volt a korona várományosa, és jó embere a királynak, ezért a gyilkosság helyszínén megépítette ezt a pagodát az ő emlékének. Itt van a mauzóleuma a többi meggyilkolt hercegnek is.

Ebben a pagodában is van valami, ami egy „leg”: itt van a világon a legnagyobb vasból készült Buddha szobor: közel 20 tonnás a cucc, persze ez is bearanyozva. A fő pagoda körül itt is tömegével vannak sorba-oszlopba rendezve kisebb sztupák, egységes fehérre festve, tetejükön aranyozott csúccsal, csilingelő díszítésekkel. Hogy jól össze lehessen keverni a Kuthodaw Paya-val, ezekben a szupákban is vannak márvány táblák százával, amire okosságok vannak írva, szintén a Tripitaká-ból. Ez is jól fotózható, ahogy egymás mögött sorjáznak a sztupák csúcsai, meg jó is közöttük mászkálni. Maga a fő sztupa is látványos: szép fehér, arany díszítésekkel, de hát ez elmondható itt szinte mindegyikre. Terasz veszi ezt is körbe ami sötétebb márványlapokkal van borítva és kellemesen meleg, ahogy az ember mezítláb mászkál rajta –de ez sem egyedi. Az ajtókra és a köröttük levő részekre táncoló alakokat és egymásba fonódó virágokat növényeket ábrázoló díszítéseket véstek. Sajnos, ezeket leírni nem igazán lehet: látni kell, mert a sok egyformaságuk ellenére mindegyik más és más: plussz még a környezetük, ami szintén változtat az összbenyomáson.

Nem tudom, mennyire derült a ki leírtakból, de nekünk nagyon úgy tűnt akkor, láttunk mostmár pagodát eleget, nézzünk valami mást. (Itt említem meg, hogy itt valamennyi pagodába nekünk, külföldieknek belépőt kellett fizetnünk –van, amikor egy jegy kettőre szólt-, és hiába volt a nagy tömeg, az éber figyelők mindig kiszúrtak minket –őszintén szólva, nem is bujkáltunk- és kísértek a pénztárakhoz, ahol egy belépő 2 és 5 dollár között mozgott, amihez váltani kellett fotó és videó jegyet és, a kettőt általában 1 dollárért.)

 

Egy időre letudva tehát a pagodákat, cserkészünk a tömegben egyet és úgy döntünk, hogy  a reklám után visszajövünk (addig is maradjanak velünk!), de pótolnunk kéne az elvesztett folyadékot. Ebben a vásári forgatagban csak kajálni lehet, meg flakonos vizet vagy üdítőket inni, de valahol csak előadódik tisztességesebb ital. Hogy legyen mire inni, és mivel lépten-nyomon sütögetnek-főzögetnek, csak úgy kíváncsiságból bekapunk egy olajban ropogósra sütött tekercset, mint kiderül, banánpaszta van benne, de elég felejthető. Aztán pár lépés és igen, itt van egy teljesen elfogadhatóan kinéző étterem is, kerthelyiséggel, pincér öltözetű pincérekkel, kicsit kívül ugyan a nagy forgatagtól, de pont a mellett az út mellett, amelyen egyre csak érkeznek a polgárok a dzsemborira. Ennek a helynek az a neve, hogy Golden Lion, és ez rá is van írva, meg festve is van oroszlánilag a cégtáblájára, eltéveszthetetlenül. Az LP említést sem tesz róla, ami nagy hiba: remek egy hely és egyből itt van a sztupák meg a fesztivál mellett, bármikor vissza is mehetünk. Az étterem fedett része légkondicionált, és egyből közlik velünk, hogy itt karaoké lehetőség is van amit kár volt külön is mondani, mert belépve látjuk, hogy egy kifejezetten nyugati módra öltözött huszonéves lány nyekereg kezében a mikrofonnal, mellette álló barátnőinek pedig a figyelme megoszlik az előadóművész és közöttünk- itt lehetne mit újítani, de mi sörözni jöttünk,  így egyértelmű, hogy kint ülünk le a kerthelyiségben, ahová a zene nem hallatszik ki, ugyanis mindent elnyom a vásári zsivaj, patronokkal, petárdákkal tetézve.

 

Idekint teljesen jó, csak lámpa alá nem szabad ülni, ugyanis az este beálltával kis bogarak ezrei röpködnek körülötte és hullanak alá, nyakba, sörbe, mindenhová. Mert közben megérkeznek a hideg, csapolt sörök is, 0,35 dollárért, darabja és minden pohárhoz kis fedő is, a bogarak miatt. Ez igen. Az asztal alatt egy szúnyogriasztó füstölög, kényelmesen hátradőlünk, sörözgetünk békésen. Előttünk az utcán pedig folyik az élet. Közvilágítás nincs, de most nem is kell: egymásba érnek a motorosok, motoronként legalább 3 emberrel, nagy kiabálás, sípokat fújnak, petárdákat hajigálnak egymás és a gyalogosok lába alá, röppentyűket lövöldöznek. Nekem amúgy is van némi fenntartásom ezekekkel a pirotechnikai cuccokkal, mert az ember úgy van kialakítva gyárilag, hogy pont annyi a szeme meg a keze, amennyi minimálisan szükséges, de hogy ezek közül a jó 30 méter magasra is felszálló tűzijátékok közül egyet sem vennék a kezembe, az biztos. A kilövő cső ugyanis egy kifúrt bambusz vagy valami keménypapír, és abba tesznek bele 5 – 6 töltényt, alágyújtanak –közben halad és szlalomozik a motor-, és a rakéták egymásután lövöldöződnek ki automatikusan, szépen surrogva, irányilag pedig arra, amerre éppen tartódik a cső. Jó esetben felfelé. Kevésbé jó esetben a tüzér be van nyomva, ahogy dukál, és ha menet közben meginog a motoron és jobban kényszerül kapaszkodni, akkor bizony a löveg irányzéka mindenhová kóvályog, csak felfele nem. Ilyenkor, mint egy Sztálin orgona, húznak előre a rakéták, kit hogyan találva meg: előtte menő motoros hátába, gyalogos járókelő lábába… Ez persze abban az esetben áll csak be, ha a kilövés sikeres és a rakéta elhagyja a csövet, mert ha a bambusz ágyúcső a röppentyűző kezében megyen széjjel, akkor abból vicces helyzetek alakulhatnak ki.

 

A tűzijátékozást a lányok is űzik, a maguk visszafogott módján. Mikor már mentünk hazafelé, láttuk, hogy az erődöt övező vizesárok mellett (jó ez az árok, legalább 10 - 15  méter széles a víz), lánytársaságok próbálkoztak a korláthoz odakötözni ezeket a bambuszrudakat, alágyújtottak és nagy visítva hátraszaladtak. Aztán vagy durrant és röppent vagy nem. A kevésbé attraktívak csak gyertyákat állítgatnak a korlátra, meggyújtják, leülnek mellé és csöndben nézik. Jópofa dolog még az, hogy egy kis hőlégballont készítenek, rá egy  jó hosszú madzagot, vagy valami drótot tesznek aminek a végére gázolajba mártott rongyot akasztanak amit meggyújtanak és útjára engedik a szerkezetet –többnyire felszáll, de láttunk sikertelen próbálkozásokat is –de ne csodálkozzunk: az amerikaiaknak sem ment elsőre az űrrepülés. A sötét éjszaki égbolton imbolygó fáklyaszerű fények nagyon jól mutatnak, elég sokáig égnek, ha pedig valamiért elhagyja magát a cucc, többnyire kialszik mielőtt földet ér –legalább is nem volt tűzvész míg mi itt voltunk.

 

A lányok arca már nem minden esetben van bepacsmagolva; valószínűleg az estére való tekintettel, hogy már nem süt a nap, tehát nem kell behomokozni az arcukat, de még mindig a túlnyomó többségen rajta van ez a smink. Ennek lehet valami összefüggése az öltözködési stílussal illetve az anyagiakkal, mert akik nyugati-jellegű ruháikban itt teszik-veszik magukat a karaokén, azokon egyiken  sincs.

 

Úgy döntünk, hogy visszanézünk még egyet a vigalomhoz. A tömeg nem lett kevesebb és a sötétség miatt egyre átláthatatlanabb. Még a banzáj színhelye előtt nagy területeket kerítetek le parkolónak, és ott áll ezrével a bringa, a motor. A parkolók érdekeltségi alapon működhetnek, mert előttük kikiáltók ugrálnak, hangosbeszélőkbe üvöltöznek igazi vásári stílusban, csak tetézik a hangzavart. Átmegyünk az úttest túloldalára –ez egy széles út, kétszer két sávos, középen elválasztó füves-fás résszel-, de ez nem egyszerű a nagy forgalom miatt és amikor pedig a motorosok meglátják, hogy fehérek vagyunk, ami petárda csak léztetik, beindul felénk, meg megy a nagy hellózás és integetés –ebben a petárdázásban semmi rosszindulat nincs és mi is így kezeljük: ha jáccunk, hát jáccunk. Zsombor nincs játékos kedvében de nekem is erősen múlik, amikor a fülemmel módosítom egy hátulról jövő rakéta röppályáját  –nem is hallok rá egy darabig, bár jelen esetben ez szinte ajándék.

 

A népi banzáj azóta is fokozódott, amíg mi filozóf sörözéssel vesztegettük értékes perceinket. És most már megy a körhinta is, ami nem is körhinta, hanem egy függőlegesen felállított, 15 20 méter magas, jókora óriáskerék. Ebben az információban egyenlőre semmi olyan dolog nem volt, amiktől az ember szíve hevesebben verne, de ez az az óriáskerék működési elve egészen különleges. Mi megszokhattunk, hogy nálunk az ilyen alkalmatosságokat  elektromos motorral hajtják, node itt nincs elektromosság, csak úgy. Így aztán kézi erővel történik méghozzá a következőképpen. Vagy nyolc fiatal srác mint a macska felmászik az óriáskerék sugárszerű merevítő rúdjaira, és egy kicsit mindig arrébb helyezkednek, így a kerék kicsit mindig lendül egyet, így szépen sorban valamennyi kabinja leér a földre, és a tisztelt szórakozni vágyó közönség el tudja foglalni a helyét. Míg ez körbe ér nagyjából 10 perc is beletelik (kiszállás, beszállás, pénzátadás stb.), de mindenki nyugodtan kivárja. Amikor már mindenki elfoglalta a helyét a kis ülőkékben a srácok egy adott jelre (még mindig fent a magasban, a keréken) az óriáskerék egyik oldalára másznak át, így az áthelyezett súlyukkal mozgásba lendítik a kereket. Egy darabig még másznak tovább is -a mókus működteti így a mókuskereket-, majd amikor már jól belendült  kerék, hirtelen leugrálnak. Még nézni is életveszély: ha a kezük, lábuk beakad a vasak közé, ripityára törnek a csontjaik –és persze mindegyik rágja a béltelt, és be vannak úgy állítva, mint a parancsolat. A kerék a lendülettől forog néhányat, aztán lassul és megáll, majd kezdődik minden elölről. Kissé szakaszos a működtetése, de ez láthatóan nem zavarja az úri közönséget, aki az ajkán titkos félmosollyal élvez. 

 

Hazafelé tartunk aztán eszünkbe jut valamit vacsizni. Szintén még az erőd fala mellett levő úton, már elég közel a GH-nkhoz egy étterem kínálja magát; neve nincs, pontosabban van, de külföldiül van kiírva, amit nem bírunk megfejteni. Bár nem is sokat áldozunk a megfejtésre, mert jó helynek látszik, egy pultrendszer van egy udvar közepén, előtte asztalok székek, amin víg helyiek eszegetnek, lármáznak, kártyáznak meg úgy összességében is nagy életet élnek és ami a szemlátomás: csak úgy dől a szesz. Ki is beszélt itt arról, hogy Myanmarban nem divat az ivás? Hát az a buta LP –nem először nyúl mellé. Bár az is lehet, hogy nem divatból isznak, hanem csak úgy, az íze miatt, de csak úgy aztán tényleg igazán, vagy nekünk van remek érzékünk kifogni a legjobb kocsmákat. Nem kizárt. Széleskörű ismereteim alapján tudom, hogy például egy beduin kilométerekről is megérzi a forrást a sivatagban.

 

Apróhúsos, faszénen forgatott nyársakat rendelünk –a nyársak kezelője egy baromi helyes kiscsaj, akinél közvetlenül ki lehet választani, melyiket is szeretnénk. Leginkább persze a lányt szeretnénk, de kizárólag csak teoretikusan, vagy tán Freudi alapokon állva, de mivel nem tudunk Zsomborral megegyezni, hogy gyermekkorú, vagy csak fiatalkorú megrontása lenne a tényállás, és a kocsmákban általában is jobb nem molesztálni a női személyzetet, mert kell nekem egy fejfa a helyi temetőben? Tehát maradjunk a kajánál inkább. A húshoz szósz jár, meg csipsz-szerűség, és persze sorolnak a csapolt sörök is. A húsok jók, a ráöntött szósz egyenesen kiváló, a csipsz pedig olyan, amilyen egy csipsz: ropog és nem bírod abbahagyni. A sör nem mondható erősnek –nem is kell, mert elősősorban szomjat kell, hogy oltson és csak víz ne legyen-, de ízre semmi gond nincs vele. Elővesszük a kockát, játszunk (irtózatosakat szívok) és nézzük a kinti forgalmat. Úgy tízre jár, de az utcán nem enyhül a kavalkád.

 

Egy idősebb német társaság esik be, a szokásos pocakos urak, testes matrónák. Az utcáról nézegettek befelé eddig, de minket meglátva jött meg a bátorságuk a helyhez –ha minket nem ettek meg a helyiek, talán őket sem. A beszélgetésükből kiderül, hogy a sokcsillagos Sedona nevű hotelből merészkedtek ki és nagyon meg vannak magukkal elégedve, hogy az idegenvezetőjük kifejezett rosszallása ellenére elcserkésztek egészen idáig, ami testvérek között is megvan 200 méter, ugyanis a hotelük a mi GH-nkal van szemben (de náluk nem 25 dolláros a szoba, hanem 150 - 200 között). Nézegetik a gusztusos nyársainkat, láthatólag nagyon hezitálgatnak rajta, de nem merik bevállalni, és végül csak söröket rendelnek de abba aztán elég tisztességesen belehúznak, egészségükre. 

 

Az idő remek, jó meleg van, éppen kellően párás az este, abszolút elég a poló-rövidnadrág szerelés. Szúnyog pedig vagy nincs, vagy pedig elüldözte a magunkra kent szúnyogriasztó (a stfit állandóan nálunk van a kishátiban az elsősegélycsomagban), meg az asztal alatti füstölő. Érkeznek helyiek is, az évszaknak megfelelő öltözetben: hosszú farmer (kínai gyártmány), jó meleg pulóver, és fölötte hosszú ujjú dzseki, hogy nem sülnek meg!  –de mit vennének ezek fel, ha neadjisten a jelenlegi 24 fok alá menne a hőmérséklet, talán a Luciano Pavarottit kerítenék a nyakukba? De ezektől megtanuljuk, hogyan is kell hívni a pincért, ha rendelni akarsz: két cuppantás a száddal és tapsolni is kettőt.  De jó! Próbáljuk ki! –vélem én. Pofán leszünk vágva –véli Zsombor. De nem: cup-cup-taps-taps és a pincér kapja erre a fejét és jön. Működik, ezáltal kipróbálódik a Mynmar csapolt sör barna változatban is: nem egy ginisz, de iható. Az árak itt is versenyképesek: a végső számla 6 sör (ebből kettő barna), 2 csipsz, 2 barbecue szósszal összesen két és fél dollár.  És még egy fontos információ a számláról: rá van írva a restaurancia neve: Myanmar Beer Station. Nem elfelejteni!    

 

Ideje hazavergődni, de lehetőleg úgy, hogy ne kapjunk túl sok petárdát, pusztán burmai vendégszeretetből. Tehát a forgalommal szemben megyünk, meglapulva a fal mellett a sötétben mint Strílic, és mire a szembe jövők felfedeztek minket, addigra már túl is voltak rajtunk, hogy megpetárdázzanak. Így csak nagy hellózásra futotta, kivéve két elszánt, ámde totálisan bebaszott ürgét, akik feltétlenül beszélgetni akartak velünk. Visszafordultak a motorral és szembe a sűrű forgalommal ott pöfögtek mellettünk lépésben, hogy beszélgessünk hát. Zsombor veszélyt gyanított (hátha támadás készül) és menteni akart engem: elmondása szerint csak azért hagyott ott sec-pec magamra e helyi alkoholistákkal, hogy segítséget, mondhatni felmentő seregeket hozzon, ha szükségeltetik, pontosabban ha az ő harcművészete és …..öve (nem áruljuk el a színét) nem lészen elegendő.

 

De végül a fiúk megunják, köszönnek és továbbállnak, de az utolsó, ámde kiadós támadást az utolsó métereken mégis megkaptuk: a nagy forgalom miatt nem tudtunk egyből átjutni az úttesten és középen meg kellett állnunk: hát amit petárda mennyiséget a lábunk alá dobáltak, azt csak  sok hellózás múlta felül. De végül hazaértünk. Állati mázli, hogy alig vannak kocsik, mert ha egy ilyen petárda egy rozzant, üzemanyagtól csöpögő autó alatt robban fel, abból lesz aztán tényleg emlékezetes tűzijáték.

 

De így igazán jó esténk volt. Visszanézünk még egyet a Mandalay hegy felé: az erőd falán elhelyezett kis lámpák egyenes vonala az árokban levő vízen megduplázódva vezeti a tekintetet a hegy alatti dzsembori felé, ahonnan már csak halkan szűrődik ide a lárma és a levegőre emelkedő petárdák surrogása. Fölöttük a tüzek füstje gomolyog és mindennek felett ott világít csillog a sötétből kiemelkedve a hegy tetején egy sztúpa kivilágított aranyló kupolája. Tényleg jó a látvány. És az este más tekintetben sem volt hiábavaló: mozgásunk olyan mint szőnyeg. Faltól falig. Sőt Zsombor egyéni szabadon választott gyakorlatként kómás állapotban ellipsziseket ír le a szoba közepén miközben engem óv a mértékét veszített alkoholizálás buktatóiról. (Nekem magyaráz? –aki ifjabb koromban nemdehányszor kiabáltam már fajanszba némely Unicum/sör páros után?) De most szerencsére baj nélkül ledőlünk és máris alszunk.