Myanmar - Burma 2004 - 3. rész
dátum: 2007-08-16, írta: Pó apó, ország: Mianmar (Burma)

október 29. Péntek

Hogy a GH személyzetének van-e tehetsége bármire az nem derül ki, de elveik, azok vannak. Például ők úgy ítélik meg, hogy egy butélia sör bőven elég, ha van a hűtőben, és amikor tegnap este kértem, hozzanak fel egyet, értetlenkedtek, hogy van már ott egy de végül engedtek, így megúszták tettlegességgé fajulás nélkül, ami különös szerencse rájuk nézve, mert bal kezem a kórház, jobb kezem a temető.

A másik mérkőzés a párna frontján vívódik: hogy kicsit magasabban legyen, úgy, ahogy szeretem, a párnám alá egy vékony pokrócot tettem: rendszeresem kiveszik és eldugják a szekrény aljába, mert legyen már elég nekem az ő párnájuk, mit okoskodok. De én ellenállok. A harmadik a fürdőszoba tükör, ami fel-le billenthető: mi beállítjuk a mi magasságunkhoz, erre jön a takarító és visszaállítja az övéhez, és mivel ő feleakkora mint mi, így legfeljebb mi a hasunkat bámulhatjuk, hogy egyebet ne mondjak, mi mást még -ami persze korántsem lebecsülendő, de oktalan elbizakodottságra sem szolgáltat okot. A tükör ide-oda billegtetésével még azt is megállapíthatjuk hogy még az Inle tónál beszerzett szúnyogcsípések szépen múlnak és azóta nem is szereztünk be újakat. Amúgy is nehéz napokat élünk: a reggelinél hiába próbálkozunk, és magyarázzuk el több verzióban is, hogy a tükörtojást jobban süssék át, bólintanak, mosolyognak és ugyanolyan lágyan hozzá, csak még nagyobb mosollyal –bár ennél nagyobb bajunk sose legyen. Letöröljük ajkunkról a ráfagyott tejfelt, akarom mondani a szétkenődött tojást és hajrá a mai napnak.

Így 8 órakor már ott állunk a GH előtt, remek napsütéses a reggel, jó meleg van, úgy 24  fok körül, de a párásság még nem erős, szinte frissnek érezhető az idő. Ma szintén payá-kat fogunk nézni, és Win már nyitogatja is a kocsiajtót. Az autó frissen mosva kívül-belül, és a benzinszag is csak addig érződik, amíg le nem húzzuk az ablakokat: tudjuk, a csomagtartóban továbbra is ott lebzselnek a benzines kannák, nehéz időkre.

A városban nem erős a forgalom, de van jövés-menés: biciklisták, motorosok igyekeznek munkába (ahogy tegnap este is megtapasztalhattuk, itt szabad motorozni, csak Yangonból vannak kitiltva), a boltok előtt söpörgetik az utcát, az úttest közepén levő elválasztó részen a füvet, növényeket gondozzák. Ez persze csak a főutakra vonatkozik: a leágazó utcák már elég elhanyagoltak, az ezekről leágazóak pedig sokszor földesek és nagy a redva. De hát nem kell mást elvárni egy fejletlen ázsiai országtól. És azt sem lehet mondani, hogy a sok hulladék miatt erős lenne a szag. (De majd a város szélén, a személthalmoknál, oitt aztán rendesen –de majd írom.) Ahol közlekedési lámpa is van, ott visszaszámlálós a rendszer: digitálisan mutatja, mennyi ideig van még piros vagy zöld. Amúgy a város összképe: semmi különös, szokásos ázsiai város, többnyire egyszintes épületek, a magasabbak szállodák, vagy valami hivatalos állami, vagy kereskedelmi intézmény. Elmegyünk a Nylon Hotel mellett is –ez  lett volna talán az alternatíva, ha nem sikerül lealkudni a mostani szállásunkat. Hát nemigen bánjuk, hogy nem ide jöttünk. Lényegesen gyengébb, még külső kinézetre is, és azt már tudjuk egyéb ázsiai tapasztalatból, hogyha kívül lepukkant, belül még duplán annyira az. (Ez ügyben egy helyen csalatkozni fogunk, mégpedig Monywa-ban, de arról is még írok).

Ennek persze az a következménye, hogy sok bringás a szembe jövő sávban –tartva az autó felsőbbrendűségétől- megáll, hogy jelzett szándékainknak megfelelően be tudjunk fordulni, meg a rendőr is int, hogy mehetünk, de persze mi nem, és döfünk előre a meglepett közeg karja alatt. Nézem Win arcát: ő sem érti mire vélni a dolgot, míg végül egy mellettünk menő másik autós rá nem kiabál, mire felfogja. Széles mosollyal kapcsolja ki az indexet, láthatóan tetszett neki, hogy eddig hogy félrevezette a közlekedőket, de vicces is volt! Tündéri pofa ez a Win, mi is csak mosolyogni tudunk az egészen, így igen jó kedélyállapotban folyik az utazás. Mi amúgy is vígak vagyunk, mert a magyar alapvetőleg egy vidám nemzet, mert bár a himnuszunk ugyan optimista kicsengésssel nemigen gyanusítható, de hiába tépi, csak tépi és csak tépi a balsors az oly sok viszályt (akit régen),  mi reánk ez hatást nem gyakorol, küzdünk mint lúd a jégen.

A városi tömegközlekedés fő járgánya a bicikli, de vannak buszok is. Ezek gyakorlatilag tükörsima gumikra feleszkábált, ócskavastelepről kimenekített, rozsdás kaszniból állnak –nyitott a járgány: ajtaja leszedve, ablaküveg eleve minek- éktelenül füstölnek: ha megindulnak, teljesen elborítja a csimpaszkodókat is a füst, csípi is a szemüket rendesen, csak hunyorognak szegények. És eléggé megtelve nem is lehetnek ezek a járgányok: gyakorlatilag bárhol megállnak, hogy újabb utazók próbáljanak felkapaszkodni. De az utazóközönség türelmes: megpróbálnak helyet szorítani az újonnan érkezőknek, bármenyire is úgy tűnik nekünk, hogy ide már egy kisegér sem férhet fel. A módosabbak taxival közlekednek, már ha ez a kis járgány megérdemli a taxi elnevezést. Ugyanis kifejezetten aprócska kis pick up, tényleg kicsi, szinte machboxnak tűnik, talán mint egy tuk-tuk, csak nem háromkerekü, hanem négy. Nagy elképedésemre az van ráírva az elejére, hogy Mazda, de ez senkit ne ringasson: minőségileg és kinézetileg leginkább egy baromira leharcolt, ütött-kopott, festékhiányos Zaporozsec-re emlékeztet  –a szovjet ipar csapása a Béketárborra-, a Zaporozse Agrikultúnyűje Závód traktorgyár remekére, amiről elég annyit kell tudni, hogy még a kis Moszkvicsnál is kisebb volt, látványilag megtévesztően hozta egy lámpákkal felszerelt öntöttvas fürdőkád formavonalát, csak talán ez utóbbi aerodinamikailag valamivel kedvezőbb paraméteketet tudhatott a magáénak. A főleg az volt a járgányban, hogy az utastér fűtését benzinkályhával oldották meg; így ugyan a kocsi fogyasztása 14 liter alá nemigen ment, de a tajgában, a mínusz 30 fokban is lágy belső atmoszférát biztosított különösen annak, aki szenvedélyesen rabja az égéstermék szippantásnak. Ez az itteni taxi formailag annyiban különbözik a Zaporozsectől, hogy mintha annak levágnák a végét és egy fedett platót tennének rá: amikor utaztunk vele, csak meggörnyedve tudtunk ülni rajta, pontosabban kucorogni hátul.

Tegnap a városközponttól északra eső Mandalay hegy környéki templomokat néztük meg, ma először a dél felé eső a Mahamuni paya kerül sorra a nevezetes sztupák közül. A Mahamuni Payába hajnali négykor érdemes menni leginkább. Akkor ugyanis megmosdatják a Buddha szobrot –olyat lehet látni máshol is, hogy öntözgetik a szobrokra a vizet, persze, nem mindegyikre, mert nem mindegyik vízálló-, de itt a fürdetésen kívül még a fogát is megmossák a főszobornak (azt is szenteltvízzel, a helyi fogorvosok egyesülete véleményének kikérése nélkül, mert azok biztos a inkább a Cif+Domestos+vulkánikus homok elegyet javasolnák, lóvakaró kefével erőteljesen felhordva a fogzománcra: fog pótlásból élnek, nem? –majd hülyék lennének olyat ajánlani, ami tényleg védi a fogat). Tépelődtünk is, hogy keljünk-e emiatt ilyen korán, végül abban maradtunk, hogy inkább nagyon elképzeljük a dolgot és alszunk, és majd megnézzük normális időben, amikor már tiszta a foga, mert ez feltétlen egy szobornál. („Tiszta fogsor –üde sóhaj: mosson fogat Ped lábsóval!”) 

Fényképezni úgysem lehet a szertartást, pedig elnézném amint habzik a szája, mint a Kövér Lászlónak a kampányban, amikor azt mondta, hogy „Az szdsz a saját, rusnya, ragyás képére formálja az országot”, de ezt a kijelentését a (pincér)médiában szolgáló (poszt)kommunista (bér)tollnokok kiragadták a szövegkörnyezetéből, mert a szövegkörnyezetében ez a kijelentés valójában azt jelenti, hogy pont az ellenkezője. Én személy szerint különben maximálisan egyetértek Kövér Lászlóval abban, amit még mondott ott Berhidán: „A választás tétje nem kisebb, mint a demokrácia léte" –mondhatni, szó szerint nekem is ez a véleményem, bár azt nemigazán goldoltam volna, hogy ilyen magas lesz érte a számla.

Tehát, ha már hajnalban nem is, de akkor most hajrá, és kimegyünk a város külsőbb részén levő Mahamuni Paya-hoz. Ilyenkor délelőtt a színek még nem az igaziak: ez a reggeli pára miatt van és inkább délutánra tisztul ki az idő, és lesznek karakteresebbek a színek. Most inkább fülledtebb, meg igazából jó meleg is van, és áll a levegő, bár Mandalay klímája messze kellemesebb, mint például Yangon-é, nem is beszélve Bangkokról –bár speciál nekem a Bangkok-i párásság is nagyon bejön.

Ott is gyerünk megnézni az U-Bein hidat, de előtte még a Maha Ganayon Kyaung kolostort. Mindkettő Mandlay körüli ősi városok (a tegnapi Mingun-on kívül: Amarapura, Inwa és Sagaing) egyikében, az Amarapurá-ban van, nem mesze Mandalaytól. Az igazat szólva, Amarapura nem úgy néz ki mint egy magára hagyott ősi város, és egyáltalán nem is néz ki különálló városnak, inkább úgy van, hogy az ember megy kifelé Mandalayból, házak, viskók, ahogy ez a városszéleken szokásos, aztán egyszer csak azt mondja a Win, hogy na, itt vagyunk, ez Amarapura és ez a felkeresett kolostor.

Történelmileg az a helyzet, hogy Amarapura-t (a város neve: Halhatatlanság) Bodawpaya király tette fővárosává 1783-ban, amikoris áttette Inwa-ból a királysági székhelyt. Ez a fővárosdi dolog nem tartott sokáig, mert 1823-ban Badigyaw király ismét visszavitte Inwa-ba, de 14 év múlva, 1837-ben  a következő király (Tharrawaddy) ismét Amarapura-ba helyezte a székhelyt és innen már csak a sok pagodát építtető Mindon király következett a rámolással Mingunnal és a Mandalay-al, mint fővárossal. Aztán a britek befejezték a fővárosdit is meg az egész királyságosdit is, amikor véget vetettek a burmai függetlenségnek meg a költözködéssel együtt járó rumlinak. Visszanézve ezt a nagy ide-odát, nagyon úgy tűnik, hogy a nép vezetőinek akkoriban is fontosak voltak a presztizs-szempontok, az, hogy hol legyen a főváros, vagy hol épüljön a Nemzeti Színház és hasonlók, kerül, amibe kerül.

Minden esetre ez az itteni létszám elegendő volt ahhoz, hogy a turisták feltétlenül meglátogassák és jó alaposan megnézzék, hogyan is élnek ezek itt. Érdekes módon, az itteniek jól tűrik, hogy a mindenfelé elcsámborgó idegenek a kameráikkal benyomuljanak a tanuló, meditáló helyiségekbe –ha másként nem szabad, akkor az ablakon keresztül-, a konyhába a fazekakba, a képükbe amikor esznek és habozás nélkül akkor is, amikor félmeztelenre vetkőzve mosakszanak –persze csak a férfi szerzetesek esetében. A csoportok látogatását arra koncentrálják –és Win minket is erre az időpontra hozott ide, úgy 10 –11 óra tájban-, amikor a szerzetesek megkapják a délelőtti kajájukat. (Napjában kétszer esznek: van a hajnali fél 6 órás, meg ez.)

Kétségtelen, elég látványos, amikor az udvaron felsorakozik a bordóruhás szerzetesek hosszú sora kezükben az agyagedényükkel, csendben, maguk elé tekintve a földre. Az ételosztást a papokra önkéntes alapon főző, többnyire középkorú nők intézik, de néhány fiatalember is ott sertepertél körülöttük.

A szerzetesek sorjában odalépnek a szintén egy sorba felsorakozott nőkhöz, akik a rizst belemerik az edényekbe, majd pedig bevonulnak az étkező termekbe, ahol az asztalon a rizs mellé járó, kiegészítő főtt zöldség áll nagy, közös tálakban és csendben elfogyasztják az ételt. Az biztos, hogy nem éheznek: van is közöttük elég testesnek mondható, bár kétségtelenül inkább vékonyabbak, vagyis inkább nem túltápláltak. Hogy mennyi zöldséget lapátolnak be az nem tudom, de rizsből jókora adagot kapnak. Próbálom megcaccolni, mennyi is lehet: rizskupac magassága legalább 10 centiméter, szélessége pedig 15 centi is megvan, így számításaim szerint egy jó másfél literes edény simán tele lenne vele: csak megjegyzem, nálunk egy jól megpúpozott mélytányéron ennek a harmada, ha elfér. Persze ez az úgynevezett „ragacsos rizs”, ami nem pereg szanaszéjjel, hanem szépen össze van állva, lehet belőle törni. Nem is kanállal, hanem eleve kézzel osztják, két marokkal jól belemarkolva a rizses kondérba, majd így púpozzák a tányérra. Mondhat bárki bármit: ez az egyszerű főtt rizs nagyon kiváló étel, ízre is remek: a rizs igazi, természetes ízét adja. A rizs adag tehát kifejezetten jelentős bár az is figyelembe veendő, hogy 12 óra után már nem szabad enniük és este kb. 9 órakor fekszenek le. És semmi nasi, se sütike, se csokika.

Amint egy kicsit félrehúzódva állok, odalép hozzám egy 20 – 30 körüli szerzetes, a szokásos ismerkedési formulákkal: honnan jöttem stb. Kicsit elbeszélgetünk erről-arról, kérdezem, nem zavarja őket ez a sok turista a napi életükben, tanulásaikban, meditációikban? Hát egy kicsit –mondja, de úgy látom, hogy tényleg nem annyira, és ez a fiú is inkább örül, hogy beszélhet valakivel.
 

A kolostortól nem messze van az U Bein híd,  ami szintén felkeresendő. Naplementekor készült képe elég közismert, ez díszítette a Vista  2004-es katalógusának címlapját is. Tudva, hogy a turistacsoportok következő állomása ez a híd, mi gyorsan összekapjuk magunkat, hogy még előttük odaérjünk.

A híd túlodalán van egy „teashop and art gallery” –hogy ezt egy felirat hirdeti, de ez kimarad a megnézésből. Kimarad –hát kimarad, ezért nekünk el kell számolniuk az Úr színe előtt, pont úgy, mint a kereskedelmi televíziók vezetőinek: nekünk eme kihagyott lehetőségért nekik pedig azért, mert a fiatalokat megtévesztve azt sugallják, hogy jobb leszbikus kurvának lenni mint kazánkovácsnak, és ezért nem vágyik minden Bokrétás Magyar Hajadon arra, hogy Torgyánné Cseh Mária legyen, legkevésbé sem Gurmai Zita MSZP nőtagozati elnök.

De nem marad ki más itteni látnivaló, mert nemrégen volt (pár perccel ezelőtt a híd, tegnap a mingun-i harang és a többi) hogy valami olyasmivel találkoztunk itt, ami valamilyen szempontból egyedülálló a világon és itt van, lám a Kyauktawgyi Paya is, amiben pedig megtalálható a világ legnagyobb márványból szoborlott Buddha szobra. Ráadásul ez zöld márványból van, ami egy kellemesen paszteles, halványzöld színt jelent, ami kifejezetten jól áll ennek a Buddhának a sok lemeszelt/aranyozott Buddha változathoz képest. Persze az itt nem lehet, hogy egyszerűen csak márványból legyen valami. A szobor mögötti fal csak úgy csillog az aranyozott díszítésektől meg magán a szobron is van aranyozás, de ahhoz képest, hogy itt mindent lekennek fehérre-aranyra,  elég visszafogottam: csak a körmei, a csúcsos sipkája meg egy-két díszítő pánt arany rajta. A szája pedig jajvörösre festve –ez is jól megy a zöldhöz. A szobor tényleg jól néz ki, még a tekintete is jobban kimunkált, ahogy maga elé néz, jobbjával a földet érintve (bhunisparsa mudra), mivel a földdel való kapcsolattartását érzékelteti.  A Buddha szobor négy oldalán 4 x 20, összesen 80 intelem van felvésve, utalva Buddha nyolc fő parancsára, ami pedig a helyes: gondolkozás, megértés, beszéd, cselekedet, élet, alkalmazás, figyelmesség, összpontosítás (egyes kutatók szerint arról is szól, hogy az Árpád–ház kihalása után a helyes királyválasztás csakis Viktor Király (áldassék szent neve, és a föld is, ahova lép!) személyében testesülhet csak meg, de ezt a lapot már a korbeli vérnősző kommunisták kitépték és megették, ezért nem maradt ránk, de nem kétséges).

Szóval a templomnál azért volt szükséges az összefogás, mert valakinek csak ide kellett cipelni a márványt a Buddhához: tizenhárom napig cipelte 10.000 ember a márványtömböt az Ayeyarwadytól a tetthelyre, hogy kifaragódjon. Egy másik történet szerint a 10.000 fő stimmel, de nem is cipeltek, hanem ástak, méghozzá egy csatornát a folyótól és azon úsztatták fel, de a nagyszámú tömeg ide is kellett: 10.000 embert rendelt ki király, hogy meregessék a vizet a folyóból a magasabban fekvő csatornába, a megfelelő vízszínt eléréséhez. Gondolom, hogyan történt: kislapát, kisvödör, pogácsaforma -ahogy mi az óvodában  meregettünk a  homokvárhoz a pisit.

A templom kívülről is szép: fehér, kőfaragásokkal szépen díszített, lendületesen kiemelkedő toronytetővel, körülötte a trópusi fák zöldje ad jó kontrasztot. Belül üveglapokkal, tükrökkel borított falak, zöld kerámiával fedett oszlopok között vezet az út a Buddha szoborhoz, így aztán csillog itt minden és passzolva a szoborhoz, a fő szín itt is a világoszöld. 

És azért öt darab a sör, mert legnagyobb megdöbbenésünkre Win is rendel egy sört –eddig ilyet nemigen tett, ráadásul még Kalaw-ban kifejtette, hogy már egy sörtől is fejreáll, most meg még vezet is. Így ezek után sem fog rendelni, mert este biztos megmagyarázom neki,  hogy ez nem helyénvaló mert így sem tudom, mit lát, mit hall, főként ha ebben a melegben jól elbágyad a sörtől.

Miután Magyarországon az egészséges és ráadásul megingathatatlan racionális alapokon nyugvó „iszik és vezet” elvet vallja a gépkocsizó társadalom, részemről e meghökkentő magatartást, az alkoholizáló söfőröktől való eme erőteljes elhatárolódást talán magyaráznom kell. Nekem ugyanis van tíz komoly elvem (konfúz elegye a Tízparancsolatnak, az Úttörők Tizenkét Pontjának és Tóth Tihamér atya: A tiszta férfiúság (1924) című könyvének valamint a BKV Általános Utazási Feltételeinek), és ebből egyet tartok be: vezetés előtt, közben: abszolút semmi szesz. Magam is tudom, hogy erre épeszű magyarázat nincs, nemhiába állapította meg az Alkotmánybíróság is, hogy az ivás be van ágyazódva, és ezért lám, íme mentegetőzni is kényszerülök.

De arra sincs magyarázat, hogyha már a legpolgáribb párt nem tudta megtartani a kötelező katonai szolgálatot („nem is férfi az, aki nem volt katona” –mondta a Mélynövésű De Nagyformátumú Elnök Úr és rákontrázott a kijelölt sültagyú: „engedjük, hogy polgáraink teljesítsék állampolgári kötelességeiket” –húúúvaze, ez már sztratoszféra), akkor ugyan miért qrogatja tovább a fiatalokat és indít útjára egy Mikola István nevű nínózó lendkerekest, hogy küzdjön az abortusz betiltásáért? Ezek a bölcs állami férfiak tényleg azt hiszik, hogy az abortusz a nők számára olyan élvezet, mint számukra a korai magömlés. Mi lenne, ha egyszer nővel is kipróbálnák ezek az okosok? (A Mikola amúgy egy kreatív aduász: a fidesz bebetonozását megoldotta volna az erdélyi véreinkkel, az egyedülállókat kasztráltatta volna, a diszkókban csak Bach mehetett volna, asse túl hangosan, a csúnyán író gyerekek körmöst kaptak volna –hát ha erre sem szavaznak rájuk a fiatalok, akkor tényleg el van puhulva a magyar, sose lesz magyar-japán határ.)

Délután egy körül cihelődünk és megyünk tovább a negyedik királyváros, Inwa (régi nevén: Awa) felé. A ma látottak közül messze leginkább Inwa az, ami érzékelhetően egy magára hagyott, ősi város, nincs hozzáépülve Mandalayhoz, nem manapság is felkapott vallási központ hanem olyan város, amit lakói otthagytak, meghagyva a jelenkori érdeklődőknek a valamikori település leromlott templomait.

Nem cifrázom: tényleg remek képek és videó is készül arról, hogyan kerekedik felém öt nálam sokkal alacsonyabb nő. Újabb oroszlánt pedig nem vettem, de elhatároztam, hogy ezt még visszaviccezem Zsombornak, fosik is a fiú rendesen, de hiába: ha már ilyen ügyesen megágyazta a saját vermét, majd beleesik és akkor lesz nemulass!  (Ez különben egy híres mondás része, ami teljes egészében így szól: "A Fidesz és a MIÉP számára már csak egy paraszthajszál szükséges a kétharmados támogatás eléréséhez, és akkor lesz nemulass!" –ahogy beígérte a demokratikus fejlődés újabb stációját Csurka István az őt kényes kérdésekkel ostromló újságíróknak. És ebbéli elkötelezettségét senki sem vonta kétségbe.)

Szerencsére csak a bejárati résznél torlódik fel ennyire a tömeg, beljebb már jobban eloszlik így arra is van elég hely, hogy egy, valahogy magát a motorjával együtt bepréselt, amúgy pedig szinte mozgásképtelenül berúgott ürge fejét három hasonlóan totálisan berúgott gyalogosok csépeljék a maguk egyszerű módján. Sorban, szépen, akkurátusan pofánverik, aminek a következtében a fogadó fél a kapott ütéstől hanyatlik hátra, míg az aktuális igazságosztó pedig az elengedett saller lendületétől hanyatolna el (mint felhőbe a drégelyi rom), de mindkét felet a még most is elég sűrűen nyüzsgő tömeg nem engedi elzuhanni és visszabillenti álló helyzetbe a küzdőtérre, így folyhat tovább ez a nemes társasjáték. Szitkozódás, kiabálás nincs, láthatóan kultúremberek mérkőznek egymással és a közönség is felnő a maga szociális feladatához: támogatja az elesetteket, és tartózkodik a zajos tetszésnyilvánítástól. Gondolom, az lehet a gond, hogy ez a faszakalap még mindig járatja a motort, az meg a jó forró kipufogójával a nagy tömegben hol ennek, hol annak a lábát égeti meg, ahogy dülöngél vele az édes gazdája. A motor leállítása, mint megoldás, szemmel láthatóan senkinek sem fordul meg a fejében. Végeredményben, elvannak így remekül. Puff, puff. Kosztolányit idézve: értelme nincs, de szép.

Nekünk is ajánlatos résen lenni, mert a közlekedő járdák csak pár ember szélesek, és jobbról-balról nemcsak forró kipufogókba lehet belebotolni, hanem azokba a nyílt tüzekbe is, amelyeken végig az út mellett nagy lábasokban fortyog a leves, sülögetnek a tészták és mindenféle halott állatok darabjai, nagy wokokban a forró olajokban sisteregnek a tavaszi tekercsek és egyéb hasonlók, amikbe beleesni nem volna nagy élmény, bár valószínűleg felejthetetlen. Ha a tömeg valami oknál fogva meglódul, akkor bizony még annyi választása sincs az embernek, hogy levesbetét akar-e lenni, vagy frissensült. Kicsit aggódok is, úgyhogy ahogy csak lehet, lefalcolunk a kajás résztől a békességesebb vidék, az átlagos szirszar árusok közé.

(Ettől a praktikus októl eltekintve a biztonságérzetünk nem inog –egyrészt a népség tényleg békés, másrészt budapesti illetőségűként régen nincs biztonságérzetem, ami rezeghetne–, pedig úgy innék egyszer egy jót a VIII. kerületben, és a harmadik kanyar után oly szívesen érdeklődnék a helyi polgároktól, barátian: hol szoliztál le, bakker, ennyire?)

Kajáról így sem maradunk le, mivel Zsombor rettentően megnyeri a süteményeket áruló lányok tetszését és egymással versengve kap tőlük kóstolókat. Végül persze vennünk is kell valamennyit így bucira esszük magunkat sütivel: nem is túl édes, szerencsére.

Ha már így letértünk az eddigi zöldséges ételek kitaposott mezsgyéjéről, mászkálunk egy jót, majd visszatérve a sörözőbe gyömbéres húsgolyócskákat (egyszerűen baromi jó!), kevésbé sikerült ömlesztett sajtlapokat, és hagyományos sült krumplit kajálunk. Sörökkel együtt kettőnkre 5 dollár.

Hazafelé összeakadunk egy pasival, aki nemzetiségünk felől érdeklődik: meghallva nagy boldogan közli, hogy tudja merre van, meg azonnal a világhíres magyar focit említi. Nem vesszük el a kedvét, és nem mondjuk el, hogy igazi aranycsapat nem a Puskás, Grosics, Buzánszky (Edző: Sebes Gusztáv), hanem a Káél Csaba, Ezüst hajó, Happy End összeállítás  (Edző: Kaya Ibrahim - Josip Tot). Na, ez került nekünk igazán sokba, és ezek közül csak egy, csak egy legény, az a Szabadi Béla nem szabad, mert ül, a többi mind-mind becsületes férfi –Ó, Cézár! (Azóta Szabadi is kijött –meglátjuk, hogy az igazgatalan meghurcoltatásáért mennyi kértérítést kér majd.)

És nem vesszük el a kedvét annak a kisgyereknek sem, aki feltétlenül petárdát akar ránk dobni. Mi megállunk, na, dobjál, öcsi, miért éppen te ne, erre az apucija beindít egy petárdát és a gyerek kezébe nyomja: a gyerek hangosan számol és dob: még éppen idejében, éppencsak nem a kezében durran szét  ezt a kis praktikus játék. No, talán majd legközelebb. 

Október 30. Szombat

Mandalay kötelező gyakorlatainak nagy részét már letudtuk az elmúlt napokban, így ma lazára vehetjük a dolgot. Legyen tehát a belváros, esetleg vásárlás is ha látunk valamit, meg pár kódorgó templom. Ezért egy kicsivel többet is alhatunk, fél nyolckor kelünk. Win is nagyon meg van elégedve a szállásával amit ugyan meg kell osztania két másik sofőrrel, de kellemes embereknek tartja őket. A sofőrök annak a két fiatal angol párnak a fuvarozója, akik ma jelentek meg először a reggelinél. Ha egy tipikus angol burleszket forgatnék, meg volna a négy főszereplőm. Az egyik párnál ugyan első ránézésre nehéz lenne eldönteni, hogy melyikük a lány, melyikük a fiú: a srác leginkább a néhai Jimmy-re, a királyra hasonlít (jó-jó, nem azt a pillanatot követően, amikor éppen meghúzta ravaszt, hanem amikor még tetszetősebb volt külalakilag, és meghúzta a neves operaénekes nemkevésbé neves lányát –már amennyiben lehet hinni a híreknek, mármint e liezont illetően. És mármint pedig azt is, hogy a Jimmy feje nézett-e ki valaha is jobban, mint a sajnálatos malőr után, vagy netán csak azonos esztétikai szinten való átrendeződésről beszélhetünk). A vele levő hölgy pedig egy színtiszta Balázs Pali, de valamivel férfiasabb kivitelben mint az eredeti, bár ezzel a megállapításal –az igazat szólva- nem szűkítettem nagyon a kört. A másik párra nem tudnék ilyen árnyalt leírást adni: a Folytassa sorozat bambábbik szereplőjére hasonlítanak mindketten, vagy inkább olyan tipikus angolok a gyarmatokról. A nőt elnézve: igazuk van a melegeknek. (Most kissé szégyellem magam a leírtak miatt: mind a négyen nagyon szimpatikusak voltak és igazán nem tehetnek arról, hogy nem olyan szépek, mint mi -nagy a világ, sokan vannak még így, mert a Jóisten csak egy dolgot osztott el igazságosan: az észt. Most mit csodálkozol? Hallottál-e valakit is arról panaszkodni, hogy neki kevés van?)

Win készségesen bevisz minket a város belső részére. Bár nem igényeljük, javasolja, hogy nézzünk meg néhány üzemet, „faktoli”-t. Nem igen  hajlanánk rá, mondjuk is hogy köszi, nem, de ő tovább is forszírozza, hogy pont útba esik meg hasonlók, na jó, látjuk, hogy neki lényeges lenne, hagy kapjon valami pénzt érte a „faktoli”-soktól, hogy odavisz minket, menjünk. Hímző, ruhás, fafaragó üzem, meg kígyóbőrős. A kígyóbőrőshöz elvből sem megyünk be, de cég reklámja elégé feltűnő: a bolt előtt 6 – 8 méter vagy talán még hosszabb kígyóbőröket is lenget szél –különben sem lehetne bemenni, mivel ott nyomakszik egy fél busznyi szervezett turista, származásilag a ökológiai szempontokban oly jeleskedő Nyugat-Európából. 

De egy aranyműves üzembe benézünk: a nagyon gyenge minőségű és kidolgozottságú aranyékszerek mellett itt készülnek azok a leheletfinomra vékonyított aranylapok is, amiket a hívők a Buddhákra felragasztgatnak. A felragasztáshoz nem kell semmiféle ragasztó, mivel annyira vékony az anyag, hogy szépen ott marad a Buddhán, már amennyiben a hívő elég ügyes ahhoz, hogy ne szakadjon darabokra, meg ne ragadjon oda a kezéhez a fele –láttunk embereket vacakolni ilyen felragasztással.

Végigsétálunk az aranyfüst-lapocska gyártó üzemen. Itt valóságos termelés folyik, nem csak turista szemfényvesztés: három pasi jó egyméteres nyelű kalapácsokkal (tompa, fa a vége vagy valami ilyesmi) üti az aranylemezt, amíg tényleg lehelet-finomságú nem lesz. Nem hengerelnek: kalapáccsal vékonyítanak: egy ilyen tizedmilliméter vékonyságú aranyfüst lemez előállításához vagy magasfokú technika kell (az nincs), vagy ez a kézi erő. A fiúk ütemesen csépelik a fémet, az arany lágy anyag, de kilapítani azért elég strapás lehet. Megállás nélkül dolgoznak, nagyjából másodpercenként zuhog egy ütés az aranylemezre, annyi tehát a szünetük, amíg a másik két társuk üt: 2 – 3 másodperc. És amíg itt voltunk, legalább 10 percig abba nem hagyták, egyfolytában kalapáltak, mint amikor egy kovácsműhelyben felváltva ütik a vasat, de ezek mint egy gép, meg nem álltak, csak bum-bum: mint az óramű, megállás nélkül. Az üzem belsejében üvegfallal elválasztott helyiségben lányok fehér cérnakesztyűben dolgoznak, négyzetekre szabdalják a kilapított aranyat, csomagolják puha papírok közé de nekik sincs idejük felnézni, megy a keccsölés komolyan.

Aki akar, emlékként vehet itt ilyen lemezecskét, de ez a hely itt turistás és bennszülött hívő biztos nem itt veszi, hanem annál a szent helynél, ahol fel is akarja használni. Amúgy ez az aranyműves üzem is alátámasztja azt, hogy sosem szabad az ilyen faktorikban vásárolni, mert jóval drágábbak bármelyik más helynél: a helyeik által is használt, a templomoknál megvehető aranylap csomagolása is tetszetősebb: stilizált sztupa van rányomtatva,  meg egy nagyon tanulságos, megszívlelendő szöveg, de gőzöm sincs hogy mi, mert sajnos nem értek helyi nyelven. Itt meg semmi ilyen dizájnolás: egy celofán zacskó, és a mérete is kisebb, mint a payáknál levő. Az ár pedig: míg ez itt 1 dollárba kerül, a templomi szebb és nagyobb méretű csomag, amiben ráadásul nem is egy, hanem öt aranylemez van. (Persze, jelen esetben, mivel a turista úgyis emlékként vesz ilyesmit, lényegében a nagyság meg az egy csomagolásban levő darabszám úgysem számít, mert nem azért veszi hogy kinyissa, meg hogy ragasztgassa –bár miért ne?-, de azért ez a dolog is azt mutatja, hogy kettő között –ha a felhasznált arany alapján a méretbeli differenciákat nem is vesszük figyelembe-, úgy tízszeres az árkülönbség.)

Win minden esetre megkapja az üzemtől a maga pénzét, hogy minket idehozott és amikor arra kérem később, hogy amíg mi egyedül sétálgatunk, vegyen már nekem egy pár igazi templomi aranylemezkét csomagot emlékként meg ajándékként az otthoniaknak,  szépen be is szerzi, sőt még arra is kíváncsi, hogy melyik legyen az a templom, ahonnan szeretném, mivel nekem mindegy, komoly megfontolások után és a szent helyeket rangsorba rakva a választása a Kyauktawgyi payára esik. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni: nem hiszem, hogy lenne nála szívélyesebb, kedvesebb sofőr széles e Myanmarban, pedig errefelé a kedvesség amúgy sem ismeretlen dolog, nemúgy mint nálunk, otthon.

Ennyi a faktorikból,  gyerünk, nézzünk még payát. A Swe In Bin Kyaung paya nem szerepel a szervezett turisták útvonalán, és az LP is csak 8 sort szentel rá. Mi azért mondtuk Win-nak, hogy nézzük meg (Win sem ismerte, csak hosszabb kérdezősködés után találtunk oda), mert nem felkapott hely. De maximálisan megérte! Egy nagyon kellemes, fás területen – a fák 30 – 40 méteresek- egy tiszta fából készült kolostor, mélybordó színre festve, telistele gyönyörű faragásokkal. A bejárati részeken kőoroszlánok és sárkányok vigyáznak: fehér festékük alaposan megkopva hála Istennek és nagyon kellemes látványt nyújtanak. Más típusú, mint a patinás Atumashi Kyaung (a fő teakfa kolostor) vagy az a fa kolostor, amit az Inle tavon láttunk, de látványilag alig marad le mögöttük –más típusú, de remek! És itt senki sincs, csak az itt lakó szerzetesek, akik szerencsére egyáltalán nincsenek hozzá szokva a turista rohamokhoz, ezért még az átlagosnál is barátságosabbak. Nem terhelnek se minket, se magukat a beszélgetésekkel, nem is kéregetnek, hanem csak felnéznek a könyvükből, vagy egy kicsit abbahagyják a nagy söprögetést, csak hogy szíves mozdulattal invitáljanak: menjünk csak be, nézzünk csak bátran körül.

A város zaja alig szűrődik be, egyedül a madarak éles csettegése, rikoltozása veri fel a  csendet: ezt most értsd szó szerint, tényleg nagy a nyugalom. A színek valami elképesztően jók: az alapszín a mély bordó színű teakfa falak, oszlopok és tetők, és ebbe a matt színvilágban remek kontrasztot alkotnak a fehér kődíszítések, és az aranyozott szobrok, amelyek a napsütésben gyönyörűen ragyognak. És a faragott, kazettás mennyezet és falak, a többi remek fafaragások, csúcsos díszítések végig a tető és a párkányok szélén! És ha egy kicsit távolabb megyünk, már belógnak a „képbe” a pálmák levelei, a virágzó bokrok… Nagyon lakható egy kolostor. Belül néhány egyszerű (arany , persze) Buddha szobor, egy-két sarokban matrac nélküli faágy, mellette polc, rajta tányér, valami ruhadarab,  könyv: egy szerzetes hálóhelye.

Sok időt töltünk itt, egyszerűen nem tudunk betelni a hangulatával és azzal, hogy szinte miénk az egész: összevissza csámborgunk, háborítatlanul. Csend van, a fák lombjai között madarak élnek élénk életet, de eloszlik ezen a téren minden hang, még a kolostor földszintjén levő nagy teremben, a méteres átmérőjű teakfa oszlopok között focizó (!!) gyerek kiabálása is. A kolostor épülete mellett van egy kisebb paya is: ez sincs frissen mázolva, így aztán remekül néz ki. Ez aztán jó kis hely.

Win még elvisz minket az Eindawya Paya-hoz, ami a város középső részén van. Az Eindawya sztupa legjelentősebb tulajdonsága az, hogy aranyfüst-lemezekkel van borítva és ahogy elvárható, csillog-villog az egész. Ez is az 1800-as évek közepén épült és egy Pagan Min nevű ember építette, aki itt lakott, mielőtt elment volna királynak az akkori királyi székhelyre, Amarapura-ba. Nem sajnálta az aranyat rá; könnyű volt neki, nem a sajátját adta, hanem a népe szenvedte össze. Tipikusan feudális vonás ez: ha a király trónra kerül, a népe pénzén bőségesen kistafírozza azt a helyet, ahol eddig élt: így kapott az adófizetők bukszájából milliárdokat az 1.500 lakosú Felcsút is, mint a Neves Szülött Faluja, és szívott a 2 milliós főváros, mint a Neves Szülött Ellenzéke. A királyok már ilyenek. (Csakhogy a demokráciában a választók nem felejtenek és törlesztenek, ugye, ugye...) Az Eindawya épülete szépen ki van dolgozva a padlótól a plafonig, finoman megmunkáltak falak a tető és az alsó részükön a szerzetesi ruhával egyező vörös, felső részükön aranyozott oszlopok. A benne levő Buddha szobor kvarcból és opálból készült, ami lényegesen szebb a gyakori, fehérre meszelt változatoktól.

Az Eindawya sztupa a burmai függetlenségi harc egyik nevezetes színhelye is volt: 1919-ben nagyarcú gyarmatosítók úgy érezték, hogy vannak ők annyira nagyok, hogy a vallási előírások ellenére, cipővel próbáltak begyalogolni a szentélybe, mire az ottani békés szerzetesek letették egy pillanatra  Szent Könyveket és úgy kivágták őket onnan, hogy ezük-azuk kicsikét eltört. Az angol gyarmatosítók pedig igazságot tettek: a négy kidobóember szerzetest bebörtönözték, vezetőjük pedig életfogytiglant kapott, a brit mentalitás dicsőségére.

Ennyiből kifújtak a paya-nézések és Win-t hazaengedjük, mert sétálgatni akarunk, mégpedig a városközpontban. Hát: nem egy nagy durranás. A város közepe teljesen hétköznapi, a szokásos ázsiai stílusú lerobbant, egy két-három szintes épületekkel, az épületek alsó szintjén boltokkal: bolyhos pokrócok, használt és új biciklibelsők, kezdetlegesen megformált szerszámok valamint ciripelő elemes tűcsök, gipsz kacsák, porcelán kakasok, plüss macik és minden más, amivel Kína elárasztja ezt a térséget, valami az egész világot, ócsón. Néhány modernebb épület is van, ezek már többemeletesek, 10-15 szintes is lehet, ezek külföldi bankok leányai, külföldi tulajdonú kereskedelmi és egyéb, jól ismert nevű világcégek. A néhány főutca széles, többsávos, de bármelyikről befordulva egy nem annyira főútra, már repedezett burkolattal, jóval keskenyebb szélességgel találkozhatunk. És aztán persze vannak a még keskenyebbek, az alig két sávosak, de itt már nem is igen közlekednek mások, csak gyalogosok és biciklisták esetleg motorosok.

Két piac is van: a night market, amit nem most nézünk meg, lévén most nincs night, de ha kis szerencsénk is van, ma is lesz este és akkor lesz, meg a Zeigyo Central Market. Ez a central market egy nagy épülettömb, belül szűk utcácskák mentén hatalmas mennyiségben felhalmozva mindenféle gagyi, és nem sokban különbözik egy túlzsúfolt raktárbázistól. Érdekes módon az áruk nagy többsége ismerősnek tűnik, ugyanis nemegyszer ugyanazok a kínai cuccok vannak itt is, mint otthon nálunk, de azért van különbség is: hiába nézelődtünk, nem találtam meg például a nyugati kultúrkörök oly bájos kis játékszerét, amire az Index hívta fel a figyelmet, és az alábbiakkal volt hirdetve: „Felfújható kis birka. Béget ha megdugod! (Az újaddal is elég!) Hangszóró van benne.”

Az épület külső részén pedig a zöldségesek, gyümölcsösök üldögélnek több sorban, jó sokan. Meg persze mindenféle kajának valók meg a kaják, közöttük összerohasztott hínárok, büdös halak (hűtő nincs), sült svábbogarak. De így délelőtt az ember még nem éhes. Tétován mászkálunk az egyik utcából a másikba. Igazából ránk se hederítenek, mert mindenki nagyon el van foglalva az üzlettel: pakolgatnak, beszállítókkal és viszonteladókkal egyezkednek. Azt vártam, hogy itt majd látok autentikus holmikat, házi szövésű terítőket, de itt semmiféle ilyen cucc nincs: helyieknek, napi cikkek.

Egy  darabig még unatkozunk, majd hazafelé indulunk, eredetileg azzal szándékkal, hogy legyalogoljuk azt a két-három kilométert, addig is nézelődünk, de ezen változtatunk és taxira adjuk a fejünket, mert sok értelme nincs a gyaloglásnak, mikor úgyis azon a főúton megyünk, amin eddig mindig Win-nel is furikáztunk, végig az erőd déli fala mellett. A taxizás egy csepp alkudozással kezdődik: mi egy dollárt mondunk kettőnkre, ő két dollárt fejenként, mire ott hagyjuk, és az ürge nem is küzd utánunk. Úgy látszik lusta dolgozni, mert a helyiektől ennek a tizedét sem kaphatja meg, vagy pedig vannak elvei: külföldieket csak nagyon levenni. Szépen lassan sétálunk, hát persze, hogy egy perc múlva megáll mellettünk egy újabb taxis, és neki már megfelel az egy dolláros javaslatunk.  (Persze mindenhol kyat-tal fizettünk és csak az árak érzékeltetése miatt írok dollárt. Ahol pedig nem, ott külön is jelzem, ha el nem felejtem; de nem túl bonyolult: mindenhol lehet kyat-tal fizetni, kivéve a pagodákba és a szent helyekre szóló belépőknél, mert ott csak dollár, de már a fotó-video jegy az kyat.).  Eurót nem is használtam: ahol nem lehet helyi pénzzel fizetni, ott ki van írva az átváltás az Euróra is,de jobb a dollár: ez van rányomtatva eleve a jegyekre és nincs átszámítási bonyodalom.

Hogy milyen a taxi, azt már írtam, döfünk vele, pár perc csak az út végig az erőd fala mellett, így hamarosan már le is cuccolunk a GH-ban. Úgy véljük, itt az ideje a folyadékpótlásnak ezért nem cifrázzuk, hanem elmegyünk az állomásra (Myanamar Beer Station). Nincsenek sokan, helyi tánczenék keserítik az életet (de nem nagyon durván), ami szemmel láthatólag mindenkinek tetszik: a krumplit pucolgató lányka nem is kíméli magát, hanem gyöngyöző hangon énekelgeti a refréneket.

Enni is kéne: Zsombor változatosság után sóhajtozó lelke az étlap (van angolul is) áttanulmányozása után „mélyen sütött sertéshús”-ra vágyik, meg is kapja: lisztbe forgatott, a hústól teljesen megfosztott csont-darabok, de tényleg mélyen sütve, mert az egyik fele koromfeketére égetve, a másik fele pedig szintén. A csontokat csak óvatosan lehet kezelni, mert szilánkosan vannak törve: szegény sertés, miután csontbőrré lefogyasztották, kamikázéként szembe küldték a gyorsvonattal, hogy hadzsime, harcolj, disznó! Vagy iszlám fundamentalisták képezték ki a sertést csak hamarabb robbant a csülkébe fogott kézigránát? De még zsírdarabok sincsenek rajta, egy grammot sem lehetne róla leolvasztani, még vaskohóban sem –ezt az un. tunkolás vonatkozásában lehet fájlalni leginkább.

De én sem járok most sokkal jobban: zöldséges vernicellit rendelek, mert ilyet még itt nem ettem, de ez is nagyon szar pedig ezt elcseszni eléggé művészet. (Elméletileg a különbségnek csak annyinak kell lenni, hogy a szokásos, távolkeleti módra elkészített zöldségeket nem spagetti szerű tésztával (noodle) keverik össze, hanem annál sokkal vékonyabbal, és ez a vernicelli. De most a zöldség is pocsék ízű, lehet, hogy tegnap óta rohadozik megfőzve, a tészta pedig miért nem jó ízű, azt csak a Jóisten tudja, ha egyáltalán. Szóval, szívunk úgy egyéniben, mint párosban.

Zsombor új éttermet követel, de én a választás szabadságára hivatkozok előtte: kifene mondta, hogy ezt válaszd? Az a gond, hogy nincs itt az anyuci, aki szépen felvágja a rántott husit? Szopogasd csak a csontokat, vazze, vagy cseréljünk és akkor lapátolhatod a tésztát. Aztán tényleg így is történik, én meg ebéd helyett csinálok magamnak egy kis szájízt a sült csontokkal és gyorsan egy nyeletet elkövetek az  Uniqum sérelmére. De jól esett! Közben, mert a baj sosem jár egyedül, lejárnak a helyi lírai dallamok, és fúvósokkal beerősített tiroli sramlizene söpör végig a tájon, igazi osztrák jódlival: de helyi nyelven ám! Bár a zenegagyi nemzetközi, erre még a Lagzi Lajcsi is korbácsot fonna a trombitájából  –a Távol-Kelet sok mindenről elismert, de úgy vélem, hogy az originál myanmar-i havasigyopár jódliegyüttes még kaparhat egy darabig a világhír felé. Akkor inkább köcsögdudán a Für Elise.

Zsombor is szükségét érzi egy kis töménynek –ő ilyesmivel különben ritkán él- és az iránt tudakozódik, hogy vajon akad-é még a csikóbőrősben egy csöppecske abból a jóféle nedűből, amely az imént oly hízelgő tetszésemet volt boldog kiérdemelni. Van és kap, ha fájó szívvel is, bár ezt eltitkolom: „Bármikor kitűnőséged készséges szolgálatára” – nyilatkozom ehelyt- „és fogadja Érdemességed megkülönböztetett tiszteletem jeléül eme igénytelen edényt, melynek öble oly cseppeket rejt, melyek érdemesek leszendőek tisztelettel említhető ajakid megnedvesítésére.” - ahogy az egyszerű társalgási formákat a spanyol királyi házban felnövekedvén ezt gyermekkoromban megtanulni szerencséltettem.

Ha már a test örömeivel most aszketikusan bántunk (leszámítva az Uniqumot), helyezzük át a főcsapás irányát a szellemi műveltség világába, kulturálódjunk. És ím, mivel a Mandalay-i erőd még nem volt a programban, és ma délutánra terveztük, gyerünk, úgyis itt van a fala, az orrunk előtt. A bejárathoz kicsit gyalogolni kell, lévén ez a 2 km-es oldal közepén van. Az erődöt nem úgy kell elképzelni, mint nálunk mondjuk a budai várat. Először ezt itt nincs semmiféle hegyen, de legalább vizesárok veszi körül. Belül sincs tele épületekkel, leginkább egy fás, parkos, nagy területről van szó, rajta itt-ott viskók (emberek is laknak itt), meg hát a központi rész, a királyi palotával és egyéb ügyekkel. 

Az erődbe belépőjegy van (5 dollár fejenként) és elég keménynek tűnő katonai poszt van, meg ellenőrzés, ahogy átmegyünk a vizesárok fölötti hídon (szépen néz ki a híd is: 5 méterenként végig vörösesbarnára festett, fehér csúcsos korlátoszlopok között hasonló vörösesbarna gerendák mögött ott a mélykék víz –nagyon jól néz ki). Külön őrbódé is van, ahol útlevél ellenőrzés van, meg vízumszám nézegetés és mindent felírnak, kik vagyunk honnan jöttünk, hány órakor lépünk be a területre –ilyen még eddig sehol sem volt. 

Ránk is keményen néznek a posztosok, mert egy katona tekintete legyen kemény, de az én tekintetem is az és úgy veszem őket videóra mint a szél, hiába üti láthatólag a guta az egész militáris kirendeltséget –turista vagyok, jegyet vettem, tűrjed. (Amúgy –kivéve persze a katonákat és a rendőröket, akik mindig utálják, ha veszik őket, mégha nem is osztják az igazságot a gumibottal az adófizetőknek- itt senkit sem zavar, ha fotó vagy videó készül róla, sőt a polgárok maguk állnak a gép elé és még nem is kérik hogy küldjünk a fotóból, ahogy különben ez máshol, ilyen esetekben elég általános.) Normál katonaságot nekem sem lenne eszem ágában sem fotózni, mert hülye azért nem vagyok, de úgy ítélem meg ezt a helyzetet, hogy ez nem normál katonaság és valóban, nem is lőnek le, győztem, csak Zsombor aggódik megint rémesen, és amúgy nagyjából igaza is van.

Mert ez a katonai szigor a helyiekkel szemben nem akármilyen ám! Mivel emberek laknak az erőd területén, van jövés-menés a nagykapun keresztül: gyalog, vagy biciklivel, ritkán valami járművel. Gondolom, katonák már csak ismerik, kik  mászkálnak itt nap mint nap ki-be, de nem engednek a negyvennyolcból, semmiféle bratyizás, vagy odaintegetés, hogy hello, hogy vagy, krisztihánd a naccsasszonynak. Ahogy a kapuhoz érnek a gyalogosok testtartása is megváltozik, kicsit összébb húzzák magukat, meg lejjebb is hajtják a fejüket, a biciklisek pedig már jó előre leszállnak, és tolják a bringát a nagyhatalmas őrkatona előtt, rá se nézve, mert azt mondják, hogy a szembe nézés irritálja az ilyen típusú fickókat. Juteszembe: azt ajánlják a hozzáértők, hogyha valaha túszok lesztek valami terrorista brigádnál, az ő szemükbe se nézzetek, és legyetek alázatosak ––itt is ez megy és gondolom, a helyieknek van tapasztalatuk arról mi van, ha ezek a fickók idegesek lesznek. Én meg a katonai terror mellett pont úgy utálom –és azt is baromira-, amikor a politikusok viselkednek mindenható atyaistenként, mert ha megnyertek egy választást, az még nem azt jelenti, hogy övék is lenne az ország, tokkal, vonóval.

Az erőd történetéről annyit érdemes tudni, hogy esett meg vele jó dolog is, meg rossz is. Legfontosabb jó dolog az, hogy Piszkos Fred cirkálója nem lőtte szét az erődöt (aki járatos a történelemben, az tudja miről beszélek, aki pedig nem, az meg ne is tudja), mert így legalább most láthatjuk, a rossz pedig az, hogy az angolok nem voltak ilyen gyöngédek és ők bizony porrá nyomták az egészet, hiába volt itt a Kambodzsából lopott bronz védőszent (amelyik hiányzik a Mahamuni payából).

De amikor Mandalayban ez a királyi palota aktívan működött, akkor még királyság volt, és talán király is úgy érezte, hogy azért van a népe, hogy őt kiszolgálja. Építette ugyanis 1857-ben Mindom király, aki Mandalayba tette a királyságot (eddig ez a király nem került elő, mint nagy építő, de volt itt király tucatszám) Ami biztos, az biztos, a palotát fallal vette körül: másfél méter széles, nyolc méter magas, ha esetleg a nép a király iránti szeretetét személyesen is le szerette volna róni, hát akkurátusan közibük lehetett puskázni a fal tetejéről. A fal szép, vöröstéglás, végig csipkézett, ami nemcsak esztétikus, hanem praktikus is a lövöldözéskor. A sarkain és a középső részein pagodára emlékeztető csúcsokkal díszített őrtornyok állnak, körülötte pedig ott a másfél méter mély, és úgy 20 méter széles vizesárok.

De nem sokáig húzta ez az erődösdi, és amikor a britek 1885-ben elfoglalták egész Burmát, az erőd is megadta magát és itt lett a székhelye a gyarmati igazgatásnak illetve ide telepedett a British Club. A II. világháborúban a japánok elfoglalták Indokínát. A kínai harcokhoz szükséges ellátási útvonaluk átvezetett Mandalay-on is -az erődöt, a japánokat támogató helyi nacionalista –és ez most itt nem negatív szó-  mozgalmak segítségével foglalták el, sitty-sutty. (Talán emlékszünk rá, hogy ezek a hazafiak először a brit uralom elleni harcukban álltak a japánok mellé, de később nagyot csalódtak a fennhéjázó japcsikban és ellenük fordultak.) Amikor pedig a háború végső szakaszában, 1945 márciusában az angolok visszafoglalták Mandalayt, a brit bombázásban a teljes erőd porrá égett és csak a fal, meg az árok maradt. (Nesze neked: mindig a haveroktól kapod a komoly tockost.) Az erődöt ezek után a burmai hadsereg foglalta el és azóta is ott van méghozzá olyannyira, hogy a katonák gyümölcsöt és zöldséget is termelgetnek a táboruk közepén azóta is, ezzel egészítve ki a szűkös ellátmányt.

De a lényeg, a lényeg, amit most itt látunk épületekként, azt szorgos újjáépítő kezek munkája, ami méghozzá nem is régen fejeződött be. Tehát az épületek –bár teljes egészében az elégettek másolatai- vadi újak és úgy is néznek ki. (Bár ezzel a kijelentéssel csak óvatosan: az állandó festegetés miatt százéves Buddha szobrok is állandó frissességnek örvendenek, mint az átcimkézett, fóliázott disznósajt.) 

Bemegyünk a nagykapun, ami szép csúcsos, és bordószínű, mint a szerzetesek ruhája. Jó ez szín főként a fehér alapzathoz. Az útról, ami a központi épületekhez vezet, letérni tilos, erre táblák figyelmeztetnek. Vajon mi rejtély lehet? Titkos fegyver a katonai káposzta? Gyakorlatilag az erőd területének jelentős része tilalomfákkal le van zárva, nekünk nem szabad bóklászni az erdőszerűen sűrű fák között, ez csak a helyeiknek van fenntartva. Vagy inkább ezekkel az emberekkel nem szeretné a hatalom a közeledést? Hogy ne fecsegjenek ki valami rettentő nagy katonai titkot? Miután ugyanazokkal az emberekkel Mandalayban bárhol találkozhatunk ez a tiltás nem logikus, de legalább katonás. Nem is csodálkozunk nagyon, hiszen Kyaiktiyo (ahol az utazásunk elején már voltunk) is csak nem régen lett látogatható a turisták előtt: egy diktatúra alaphelyzetben iparkodik semmit sem megengedni, mert amit nem tud teljes egészében kézben tartani, az számára gyanús és veszélyes. Ha nem kellene ennyire a pénz, ez a sok külföldi sem kódoroghatna az országban és személyükben a helyiek nem látnák, mi a különbség az ő helyzetük és egy demokráciában élő szabad ember között.

Jó negyed órás séta után amit először megnézünk az egy fából készült, szintén bordóra festett, 33 méter magas óratorony: szép kilátással. Fölülről az épületek harmonikus látványt nyújtanak, alattunk a nagyon takarosan helyreállított a palotaegyüttes a fehérre festett kőfalakkal, a bordó tetőkkel, az aranyozott, csipkézett szélekkel, csúcsos tornyokkal. A körülötte levő tömény zöld növényzetből csak néhány épület, illetve sztúpa ragyogóan fehér vagy aranyszínű csúcsa emelkedik ki, mögötte pedig ott van Mandalay, az ottani sztúpák párába vesző tornyaival. Ez a kilátás megérte az idejövetelt.

Mert amúgy különösebb lelki megrázkódtatás nélkül végig lehet sétálni a többi királyi épületeken: aranyozott oszlopok, megmunkált, díszítített tetők és falak, de semmi igazából megragadó. De azért kellemes élmény, egyszer érdemes megnézni és ezt most megtettük, pont. Az, hogy nem is olyan régen készült az egész, az jelenesetben nem oszt, nem szoroz: akkor sem verne hevesebben a szívem, ha tudnám hogy ezeken a deszkákon 70 éve még maga Sir Mc Master golfjátékos szopogatta a gint, de tudjuk, hogy leégett, és új az egész. Tetszetős, ennyi.

Elhagyva az épületeket mégiscsak elindulunk egy kicsit beljebb mászkálni a fák közötti úton: jobbról-balról ott a tábla, hogy tilos terület, de mintha egy kocsma körvonalazódna a fák alatt, olyan diktatúra pedig nincs, hogy egészségügyi intézmény ne legyen látogatható, márpedig a trópusokon a folyadékpótlást nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Remek, hűvös, árnyas udvar (na nehogy má’ ez „kerthelyiség” nevet kapjon), kapirgáló baromfival, földön ülő, a port magukra élvezettel szóró kisgyerekekkel, széjjeldobált mindenfélével: ez az, amire vágytunk. És a sör –üveges Myanmar- remekül hideg. Pár helyi üldögél csak  –volt ugyan kb. 10 turista rajtuk kívül a palotánál, de azok szervezettek voltak, akik számára az ilyen elhajlás szigorúan tilos. Meg amúgy is megy a busz, nem érnek ezek rá olyan hiábavalóságokra, hogy élvezni is az ittlétet, nyugisan, nemcsak buszozni és rohanni egyik payából a másikba. A csapszékben TV is üzemel, a TV-ben pedig helyi rock nyomul: a klippen egy gitáros tépi a húrokat, majd változatlan zene mellett más lesz a kép és egy cica negédeskedik nyújtózkodva és ez a kettő váltakozik: jó lenne, ha tudnám, miről szól a dal (egy doromboló macskáról?), de így is nagyon ütős.

Sok turista nem járhat errefelé, mert Zsombor kábé nyolc embertől kérdi meg, hogy hol van a klotyó: sem a kiszolgáló nő, sem a férje, sem az asztaloknál üldögélő helyi erdőkerülők nem értik e helyiség bármiféle megnevezését: hoznak helyette mogyorót, újabb sört, és végül még egy széket (!), mire valaki odavetődik és Zsombort útba igazítja, még éppen idejében. Én már e kitaposott ösvényen haladhatok, nagyfokú eleganciával. Amúgy nem kell hozzá nagy fantázia: a mellékhelyiség vagy a konyhában szokott lenni (ott láthatóan nincs), vagy a csapszék mögött. És igen.

Kellemesre alakult a hangulatunk, mert nem volt bőséges az ebéd és azóta fogytak a sörök szépen, amiért enyhe állapot is kialakulóban van, de ennek ellenére nem vesszük igénybe a  riksás embereket sem  akik eddig titkos rejtekhelyeken lezsírozva várakoztak a nagy alkalomra, majd most hirtelen előtörve, rajtaütésszerűen lerohantak minket amikor sétálgattunk a kijárat felé. Szerencsére a turistacsoport is végzett a látnivalókkal, így rájuk vetik magukat a fuvarozók és sikerrel: a bejárati nagykapuig levő kerek 1 km-en a csoport megkíméli magukat a gyaloglástól.

Kifelé menet még jobban fel vagyok bátorodva a sörtől, és miután kijelentkeztünk az őrbódénál (szépen elkönyvelték, hogy már nem vagyunk bent és tényleg), a bakák orra előtt kapom elő a jegyzetfüzetemet és irogatom a naplónak szánt magvas gondolatokat. Ez már tényleg majdnem kiveri a katonáknál a biztosítékot de szerencsére Zsombor jobban észnél van és elrángat, bár én még élénk jelbeszéddel is mutogatom közben, hogy fényképezzen már le ezekkel a nyalka huszárokkal a háttérben, de nem hajlik rá a fiú.

Hazaérve a GH-ba belefutunk Win-be,  aki azt mondja, hogy most már esteledik, bevisz minket a night marketet megnézni –ilyen rendes srác, tényleg keresi, hogyan járjon a kedvünkben. Köszi, menjünk.  Hát a night market egy nagy nulla, ennél nagyobb nulla csak a nem night market volt, délelőtt. Van egy utca, ami le van zárva a járművek elől, és ki vannak pakolva az asztalokra pont ugyanazok a holmik, amik a rendes marketen is hegyekben áll. Tányérok, vég vásznak longyinak, bugylibicska. Tehát ez a night market is a helyieket szolgálja ki, talán ha egy, vagy két asztalnál láttam valami olyasmit, amire rázizzenhetek, mert minek vegyek magamnak műanyag tésztaszűrőt vagy alumínium villát. Érdekes módon, Yangonban is csalódás volt az ottani nagypiac, semmi autentikus holmi, vagy valami kézzel bármi, például terítő. Ennek az oka az, hogy itt nemigen számítanak komoly turistaforgalomra, így inkább a helyiek által megfizethető, olcsó gépi (és kínai) holmikat árulják.  Főznek-sütnek is, mi meg ettünk is valami sült cuccost, egy jó másfél óráig azért elkóvályogtunk itt, aztán berekesztettük az élvezeteket. Win –bár mondtuk neki, hogy nyugodtan menjen haza, majd taxit fogunk-, szépen megvárt és hazavitt.

A sütödéstől visszakaptam valami olyan ordenáré módon koszos bankjegyet (címlete 5 kyat, tehát kb. fél dollárcent), amit egyből el is tettem emlékbe, hogy ezt pedig hazaviszem és leadom a László Kórház fertőző osztályán, hátha látnak ők is valami újat. Bár az még jobb, ha nem is személyesen adom le mert végül ott tartanak karanténban. Inkább ráteszem egy kórház kapuja előtti inkubátorra hogy legyen valami haszna annak a masinának, ugyanis akár ott van akár nincs, a nemszeretem újszülött csecsemőt úgysem oda teszi az EU-tag hungarian original inhabitant, hanem bevágja a kukába vagy a pottyantós WC-be aztán pedig könnyekben tör ki és benyom három felest.

A GH előtt útkereszteződésben eddig már mentünk délre, nyugatra és északra is, most kipróbáljuk, mi van ha kelet felé indulunk el. Hát az van, hogy rövid két saroknyi sétálás után ott ragyog a tábla, hogy Myanmar Lion Beer Garden és nem is ragozom tovább –a városnézés eddig tartott, de már úgyis estefelé van. Bíztat a kinézése, helyiek üldögélnek és nyoma sincs turistáknak -persze ezzel nem mondtam sokat, mivel eddig sem nagyon találkoztunk turistákkal: a csoportok ennél dizájnosabb helyekre mennek, szóló turista pedig még annyi sincs Myanmarban.

Azt megfigyeltük, hogy az éttermek neveinél nincs nagy szórás: eddig ettünk a Golden Duck-ban, a Golden Lion-ban, a Myanmar Lionban, és biztos van valahol Lion Duck is –majd megkeressük, de ez nem ma lesz. Itt is pincér ruhába vannak öltözve a pincérek (ezzel a hely eleganciájára voltam bátor felhívni a figyelmet), meg van kerthelyiség és csápolt sör –mindez este fél nyolckor egyenesen vonzza maga után a vacsora megejtését. Leülünk, lágy szellő enyhíti a meleget és egyben hullámszerűen hoz magával valami elképesztő penetráns szagokat is néha, de ezt akkor még múló dolognak véltük és kajákat rendeletünk. A közönség és öltözete legkevésbé sem arra utal, hogy teszemazt eddig az angol királyi fogadáson múlatták az időt, teljesen átlagos helyiek és bár a pincérek nagy igyekezettel megpróbálnak valami színvonalat belevinni dologba, de a közönség nem idomul –szóval, igen kellemes, helyi étterem ez is. Most már nem variálunk a rendelésnél, így zöldséges rizst kérünk,  meg gyömbéres húsgombócokat és amíg megérkezik, addig is egy kis csipszet, meg sört, és nekilátunk kockázni. Ja, ha eddig nem írtam: ha csak sörözünk is, szinte mindenhol kértünk eddig is és ezután is szeletelt hagymát, kis citromlével megöntözve. Errefelé a hagyma egyáltalán nem erős (nem az a makói, hanem inkább kissé édeskés salátahagyma és nagyon kellemes), néhol pedig pluszba rátesznek apró, savanyított zöldpaprikákat: remek és van némi fertőtlenítő hatása is, legalább is mi azt hisszük. Egyszer kaptunk valahol ilyet, még az út elején (asszem ezt is írtam, de annyira jó, hogy nem baj, ha még egyszer előhozom), ízlett, és attól kezdve Win-enk mindig volt rá gondja hogy kapjunk és akkor szoktunk rá és azóta életünk támasza és talpköve lett. A sör mellé remekül csúszik és a legtöbb helyen nem is kérnek érte pénzt –nem mintha az ára olyan fergeteges lehetne. Ezekkel az apró, savanyított paprikákkal azért óvatosan: a legtöbbje nem csípős, de mindig van közöttük néhány, mit az atom. Az ember éberségét elaltatják a normálisak, és akkor jön ez a nagyágyú és utána nem kapsz levegőt.

Most megint szegény Zsombor szívja meg, mert ahogy eszegeti, aszongya, hogy mindegyik paprika erős. Az enyémben pedig eddig mindegyik enyhe volt és volt már ilyen szitu korábban is (írtam is). Na jó, cserélünk, de épp jókor: úgy látszik, nálam éppen mostanra fogytak el az enyhék, nála pedig az erősek, így a helyzet nem változik: az övé csíp, az enyém nem, Zsombor továbbra is a szívóágon. Ráadásul kockában is verem, most már két napja szinte egyhuzamban ami azért eddig nem volt szokásos. (Zsombor különben nem bír veszteni, és a halmozódó sok csapás miatt csak ül itt sértődötten, mint egy orrbavágott pandamackó én meg eközben tobzódok.)

A kaja nagyon jó, ide is lehet jönni máskor is, de néha olyan hullámokban érkezik a bűz, hogy az elmondhatatlan. Nem egyszerű kanálisszag, vagy a klotyó, hanem az az intenzív rohadásszag, amivel nem egykönnyű találkozni: Mandalay szélén levő viskók előtt elhaladva éreztem csak úgy 80 %-os töménységben, de hálistennek ebben az étteremben sikerült 120 %-osra koncentrálni. Próbálom analizálni: gyomorfogatóan émelyítő, a csirizben rohasztott káposzta adja meg benne az alaphangot, némi többhetes halfej aromával. Honnan a csudából jöhet? Kideríteném, de mivel már este van, sokat nem lehet látni az étterem környezetéről, de valahonnan a kerthelyiséget övező fal másik oldaláról, és ott legalább egy többnapos vízihulla van, nem kétséges de valószínűleg több is. Zsombor aszongya: no, akkor ő most egy picikét hányik, de lebeszélem, mert itt a nyílt színen mégsem kéne, a klotyó környékén pedig még töményebb az ájer (ha ez egyáltalán fokozható) –amikor az előbb arra jártam, és is közel voltam hozzá hogy mellédobjak valamit, úgysem számított volna. Amúgy: jó étvágyat, mert ami tény, az tény, valóban jól főznek, vonatkoztassunk el. Tolunk rá egy whiskyt meg sört is párat, és a szellő is abbahagyja, így szag sincs már. Vagy megjött a hullaszállító. És továbbra is nyerek a kockán.

És a sör is jó továbbra is, csak arra kell nagyon odafigyelni, hogy nem szabad keveset inni belőle. Nos, erre mi figyelünk, meg egy-két whisky betét is beágyaz a hangulatnak, így elég jókedvűen ballagunk haza (mint a Hajtás Pajtás: háztól-házig, a GH-ban pedig: bútortól-bútorig –én pedig -bizonyára a nem kielégítő látási viszonyok mián- meg is botolok néha, Zsombor nagy örömére. Nem is neheztelek, csak azt mondom neki, ami ki van írva Sahy város –Ipolyság- vasútállomásán a falra: „Nem ez a vicces, hanem ami a nadrágodban van”).

A GH előtt szobrozó riksás már ismerősként üdvözöl, naponta lát minket és most felfigyel a befolyásoló körülményekre is mert azt mondja, kiváló angolsággal, szépen tagoltan: „Beer– Go-Sleep”. És ebben neki igaza is van. A GH-ban a légkondit 25 fokra és alapjáratú szélerősségre kalibráljuk gyorsan, és annál is gyorsabban megejtünk egy gyűszűnyi sört még, csak hogy levigye azt a csöppnyi altató Unicumot és Zsombor már szunnyad is. Nekem még eszembe jut, hogy ilyen transzcendeshez közeli esetekben esetleg meg lehetne látni a csakráját, vagy az auráját, ami például színes -legalább is azok szerint, akik részt vettek olyan tanfolyamokon ahol napi százerer plusz áfá-ért (párnát és takarót mindenki hozzon magával!) meg lehet látni akár a Pilis hegyégnek is az őscsakráját-, de én most csak a Zsombornak a takaró alól kilógó lábafejét látom, azt is elég színszegényen, meg ahogy így elnézem, a lenyírt feje remekül harmonizál az ágy fejtámlájára faragott lótuszokkal. Írok még néhány dolgot a jegyzetfüzetembe, biztos valami rettentő lényegeset, de sajnos olvashatatlan.

október 31 vasárnap

A reggelinél az angolok eltűntek,  de új vendégek érkeztét regisztrálhatjuk: idősebb francia házaspár, húsz év körüli, élősúlyban is kiadós, ábrándos tekintetű lányukkal -ez az információ a továbbiakban nem lesz meghatározóan sorsfordító, lévén többet ne látjuk őket. De az már fontos, legalább is rövid rávon, hogy a pincér fiú az én csészémet csak félig önti teával, Zsomborét pedig csurdoltig, ennek minden hátulütőjével. Ennek kapcsán egy kis téma generálódik Zsombor és köztem, mármint hogy az illendőség megengedi-e azt, hogy kanalacskánmmal csörömpöljek-e plusz teáért: szerintem inkább, mintsem bénán kilötykölni (ahogy ő), aztán pedig kiszürcsölni a kilötykölődött löttyöt az alátét tányérkából, félszemmel azt lesve, ki látja –ilyenkor persze a nadrágra is kerül pár cseppecske  –ugye-ugye?- méghozzá eléggé félreérthető helyre, mintha, most aztán dörzsölheted a szalvétával, illemtudós. Minden esetre nagy előnye ennek az éghajlatnak, hogy gyorsan szárad a folt és az illemtan mint olyan, nem forszírozódik tovább témaként.

A franciák hamarább végeznek mint mi, a leányzó is feláll, bájosan ránk mosolyog majd cicásan nyújtózik egyet mint akit még visszavár az ágy, ujjatlan ruhája felcsúszik a piskóta térdecskéje fölé, husi karocskája is elég gusztusos főként így, két hét szerzetesi magányunk után, ami oxidálja olykor a legacélosabb férfijellemet is. Legalább is én így vélem, de  Zsombor csak fintorog: nem szereti reggelire a zsírosat. Pedig itt még a csomagolás is felhasználóbarát.

Mi is kivonulunk, Zsombor előttem délcegeskedik és lám, van is mire: míg a nadrágján elől ott van még a félreérthető teafolt, hátul egy tetszetős vörös paca arról tanúskodik, hogy nagy ügyesen beleült valahol egy kiköpött bételbe. (Vagy direktli hárított egy originál csulát, közvetlenül a sercintést követően és még a földet érés előtt: mondhatnám még a ballisztikus röppálya során, mielőtt még a detonáció bekövetkezett volna). Az biztos, remekül mutat a világos színű nadrágján, igazán ízléses színkombináció.

Az ezekből eredő tisztogató hadműveletek következtében csak negyed tízkor tudunk indulni a mai napi program teljesítésére, Pyin U Lwin városába. Süt a nap de van néhány felhő is, ami se pró se kontra: mert így is nagyon meleg van már. Win is már kiállt a GH elé a kocsival, és elég szép számú közönség nézi, amint nyitogatja az ajtót előttünk –erről nem akar leszokni és a nézőközönség sem akad fent rajta, de nekünk elég kínos. Amikor hajtunk kifelé a városból, Win közli, hogy már neki is feltűnt, de most a nézőközönség is megerősítette neki –mint kiderült, pontosan ennek eldöntésére gyűltek össze ily szép számban-, hogy én teljesen úgy nézek ki, mint Shean Connery, és ebben ők szakértők, mivel Indiana Jones itt rendszeres látnivaló. Erre most mit mondjak: hát igen.

Ma Zsombor szeretne elől ülni: eddig nem szólt, hogy lenne ilyen igénye, hát majd meglátjuk, milyen érzés ezeken az utakon elől ülni a kocsiban, csak tessék. A Pyin U Lwin felé vezető út is elég gyenge minőségű, töredezett aszfalt, mély lukak,  girbegurbán kanyarog és alig egy oda-vissza sávos szélességű. Mandalayban és a környékén az elmúlt napokban némileg kicsit jobb utakkal találkoztunk, de most újra a megszokott színvonal: ahogy próbálom a naplómat írni, szinte lehetetlen, úgy dobál a kocsi.

Ahogy ritkábbá válnak a házak, és kezdődik a viskók sora ez azt jelenti, hogy elértük a város szélét és igen: megjelennek a szemétdombok is az út két oldalán, pozitívan fogalmazva, elképesztő mértékű szemétmennyiség óvja a külső hatásoktól a termőtalajt.

Ezekről is írtam már, de olyan orrfacsaró a bűzük, hogy lehetetlen nem észrevenni és nagyon a tegnapi étteremi fíling. Az idekerülésük okát találgatom, mennyire lehet legális –mármint hogy nincs normális szeméttelepe Mandalaynak, és nincs más megoldás-, mert nem egybefüggő hegyláncot képez ez a hulladék-vonulat, hanem alkalmi dombocskákat, hegyecskéket, ahogy leborítanak egy teherautónyit: néhol semmi, aztán utána pedig magas hegyekben áll a szemét, és bennük a viskó-lakosság kutat értékek után. Értékek? Mik lehetnek itt? Ebben a szegény országban, ugyan mit dobnak ki a szemétre? Mindenesetre mezítlábas kisgyerekek és felnőttek egyaránt válogatnak: a gyerekek, mintegy napi játékként, hancúrozva a redeván, a felnőttek pedig komolyan, felelősséggel, zacskókba gyűjtve a félrohadt ételmaradékokat, zöldségleveleket, ki tudja, mit még. Win nem megy gyorsan, lehet látni, hogy ez itt napi élet –ha tehát beszélünk szegénységről, akkor ez az.

Kelet felé haladunk, egy fél óra múlva itt is autópálya kapuhoz érünk,  szokásos rend szerint: előtte-utána semmi normális út, csak a gyönyörűséges kapu, több sávos áthajtási lehetőséggel, pénzszedő fülkékkel, sorompóval, jelzőlámpával: ahogy egy ilyennek ki kell néznie. Persze a sorompó nincs leengedve, a lámpák nem működnek, a fülkékbe pedig senki sem lesz marha beülni ebben a melegben, de pénz szedés az van, de ez a szokásos útdíj, nem is lehetne más, mert autópályának nyoma sincs. (Nagy szerencséje ennek az országnak, hogy nem volt olyan attraktív fantáziájú sportminisztere mint nekünk, mert akkor a sztrádakapuk mellett stadion beléptető rendszerek is lennének felállítva; azokhoz sem kellett stadion.) Nem sokkal később katonai ellenőrző pont miatt állunk meg, de nem vacakolnak, mivel Win nagy tiszteletteljesen magyarázza a szemlátomást, mármint hogy fehéreket szállít. 

Az út kanyarogva kapaszkodik fel a hegyekbe, mert Pyin U Lwin nagyjából 1100 méter magasan van, védőkorlátok meg ilyesmik továbbra sincsenek, de környezete különlegesen szép, ilyen jellegű vidéken még nem is jártunk: hatalmas, sárga, piros, fehér virágokkal teli bokrok, és nemcsak virágok, hanem olyan színes levelek, mint a Mikulás virágon vannak –ennyit értek a növényekhez. Egy és negyed óra múlva megérkezünk egy kis faluba, a Pyin U Lwin előtt 8 km-re levő Anisakan-ba, mi arra utal, hogy valamivel jobb minőségű volt ez az útszakasz, mint az átlagos, mert kb. 60 km-t tettünk meg és ezt nem szoktuk ilyen rövid idő alatt. Csak megjegyzem: lehetett volna vonttal is jönni Pyin U Lwin, biztos nagy élmény lehet, hogy ide felkapaszkodik, mivel ezt a távot Mandalayból a menetrend szerint 3 és fél óra alatt kell megtennie, de ez nagyon optimista előirányzat, mert ha a valóságban 5 óra alatt megteszi, övé a kék szalag. Rááldoznánk mi szívesen ezt az időt, mert baromi jó volna ezeken a vonatokon zötykölődni, és ha lenne két hónapunk Myanmarra, eszembe sem jutna autókázni –bár az sem semmi élmény, mint megtapasztaltuk.

Még nem megyünk be a városba, hanem előtte Anisakan falunál elfordulunk, mivel van itt egy vízesés -Pyin U Lwin környékén több is van-, és azt meg szeretnénk nézni. Az LP szerint másfél kilométert kell mennie egy „dirty road”-on: ez igaz, de hát ez a dirty errefelé annyira általános, hogy miért éppen most hangsúlyozza ki az LP, nem tudni. Szóval feldöcögünk egy magaslatra, ahonnan gyalog le lehet sétálni, úgy fél-háromnegyed óra alatt a vízesés aljához –azt mondják. Kimegyünk a magaslat szélére, szembe velünk egy meredek szakadék túloldalán, a sűrű növényzet közül kibukkanva majd a sziklák és a fák között újra eltűnve ott zuhog a vízesés. Ez nem egy egybefüggő vízesés, hanem inkább meredeken zuhogó patak, ami több helyen is megtörik és ebből lesznek a vízesések. Az aljára kéne lemenni, ami nem egy aprócska kis szintkülönbség, kétszáz-kétszázötven méter ránézésre is megvan, már ami látszik belőle, mert teljesen le nem lehet lelátni, mert eltakarja a növényzet. Az LP háromnegyed órás utat ír lefelé: nem ok nélkül tart ilyen sokáig a túra, de azért gyerünk.

Win nem jön velünk de két helyi asszony hozzánk csatlakozik, hiába mondjuk, hogy nem kell vezető, letalálunk szépen a csapáson, de Win azt mondja, hogy ezek ingyen és nagyon nagy örömmel mászkálnak velünk és azért van a hátukon puttony, mert abban hűtött italok vannak és ha veszünk tőlük, az nekik bőven elég. Rendben, a hűtött italok mindig jól jönnek, ezek fogyasztásában a neveltetésünk nem akadályoz meg, így aztán jöhetnek a nők.

Nekilátunk ereszkedni. A csapás eléggé a zergéknek van kitalálva, oda kell figyelni a lábunk elé, mert erősen sziklás, köves és meglehetősen meredek is: ha valaki jött már le a Magas Tátrában az Enciánról Lomnicra, nagyjából elképzelheti, csak ott általában nincs ilyen rohadt meleg. Tehát nem egy sziklamászó kategória, de nem is a János hegyi sétaút. Mellettünk néha fölénk magasodva kitűnik a bozótosból a teljesen merőlegesen kopár sziklafal: még növényzet sem bír rajta megkapaszkodni maradni, annyira meredek. Néhány méteres lazább kivételtől eltekintve az út sem sokkal enyhébb lejtésű.

És közben dől az emberről az izzadtság, pedig csak lefelé megyünk, mert amúgy is tűz a nap, körben pedig a sűrű, dzsungeles erdő, ami ontja a meleget és a párát, néha kisebb vízesések zuhogásának hangja hallatszik mellettünk, de látni csak néha lehet, mert különben eltakarja a növényzet. Az utat szerencsére nem borítja be teljesen a gaz, így pókokba sem akadunk bele, mivel azok csak oldalt gubbasztanak a levelek, meg a sok színes virág között: a kb. 10 – 15 cm hosszú lábaikhoz képest viszonylag kis testük van de nem feltétlenül muszály őket akkor sem megsimogatni. Mert errefelé is áll az alapigazság, hogy  ne simogass meg semmit, aminek kettőnél több, vagy kevesebb lába van. Ennek jegyében csak óvatosan  kapaszkodunk  sziklákba is, hátha valami kerge kígyó ott üldögél egy nedves üregben.       

Megyünk lefelé szépen, de sejtésünk sincs, meddig, mivel az erdő annyira körülvesz, hogy a végcél egyáltalán nem látható: megyünk, aztán talán egyszer majd csak vége lesz ami onnan lesz felismerhető, hogy nem ereszkedik lejjebb a csapás és ott lesz egy sztupa is (mi más?), meg persze a vízesés alja.  

Jó fél órája ereszkedünk már és egyre jobban kezdek azon morfondírozni, hogy ha egyszer lementünk, akkor fel is kell jönni nagy valószínűség szerint és így is dög a meleg, mi lesz itt felfelé menet? És ekkor megváltásként egy helyi fiatalokból álló társaság jön szembe. Rajtunk póló, rövidnadrág és több liter izzadtság, rajtuk hosszú nadrág, hosszú újjú ing és van akin még pluszba dzseki is! Atyaisten. Kérdezzük, hogy meszi-e még a messzi, hát azt mondják, hogy innen még 20 perc, gondolom az ő tempójukkal. Zsombor kettőt se szól erre, gyorsan csinál hátraarcot és szó nélkül indul visszafelé és én is azonnal blokkolok: egy métert sem ezek után lefelé, majd inkább mégegyszer megnézzük a vízesést fölülről. A helyiek nevetnek, és egy percen belül már nem is látjuk őket, eltűntek a felfelé vezető meredeken.

Mi is követjük őket, bár a kísérő nők próbálnak minket kapacitálni, hogy menjünk csak lefele, de ebben a melegben ez pont elég volt. Mikor Thaiföldön, Chiang Mai környékén mászkáltunk a hegyekben 3 napot, ott is mentünk fel-le, meg izzadtunk is rendesen, de az más volt, ott volt egy cél, a hegyi törzsek faluja és onnan pedig tovább mentünk, nem pedig ugyanazon az úton vissza –lényeges érzésbeli különbség. A nők nagyokat viháncolva, egymásnak –gondolom- humoros beszólásokat kiabálva követnek minket, sőt ez egyik mögöttem menve, hátán a batyuval van még képe előkapni egy legyezőt is, és hátulról legyezgetni. De ezt már nem hagyom, bár nem egy rossz érzés ez a hűsítés, de elég nagy blama. Mázli, hogy éppen nem jön szembe semmi haver vagy kollega, mert még elhíreszteli és oda a vasember imázs.

Nem volt sokkal hosszabb idő a feljutás, mint volt a lejutás: felfelé csak mászni, meg emelkedőn kellett menni, lefelé meg jobban kellett vigyázni, hová lépünk sziklák között, de az biztos, hogy felfelé sokkal izzasztóbb volt. Kép is készül, amint csurog az arcunkról az izzadtság és ebben a párás melegben még pólóban sem igen szárad az ember. Ilyenkor az a módszer, hogy le a pólót és akármilyen nedves is, ahogy lehet, megtörölközni vele, aztán meg kitenni száradni a napra, a szélbe és akkor pár perc múlva van egy kopogós csontszárazra és kőkeményre szikkad a pólónk, mint Iván Botraszarik szovjet közkatona két hónapos kapcája. (És nem is sokkal jobb illatú.)

Ezalatt mi szárítkozunk, félmeztelenül. Itt különben még a férfiak sem nagyon mászkálnak félmeztelenül (a nők pedig egyáltalán nem…), így kissé el kellett vonulnunk, a mert a helyiek, főként a nők elég feltűnően bambultak minket: fehér ember, hiányos ruházattal biztos nagy élmény lehet. A kísérő nőktől vettünk egy-egy colát –valamennyire tényleg hűvös volt- és mivel a különben 300 kyat/darab-os (0,3 dollár) árat felkerekítettük 1000 kyat-ra (1 dollár), nagyon meg vannak elégedve. Pár fotó, be a kocsiba és megyünk tovább Pyin U Lwin-ba. Jót kirándultunk, fárasztó volt, de ezek a párás, sűrű erdők eléggé bejönnek. Megérte.

Pyin U Lwin történetéről annyit érdemes tudni, amennyi legfőképpen a külalakján amúgy is látszik: a britek kedvenc üdülőhelye volt. Ez az épületeiken meg is látszik, meg nem ok nélkül van itt egy 18-as golfpálya, meg botanikus kert. Pyin U Lwin a gyarmati időkben egy itt időző May nevű brit ezredesről elvezve Maymyo névre hallgatott és ezt a felírást sok helyen lehet is látni a városkában: éttermen, bolton, lovaskocsin –ezekről még külön írok. Amúgy ez a hely a britek előtt egy nudli falu volt, de a gyarmati időkben itt állomásoztattak 5.000 nepáli és 10.000 katonát, meg persze magunk az angolok is szívesen időztek erre: ha Mandalaynak jobb a klímája, mint közép és dél Myanmarnak (jobb), akkor akár Kalaw, akár Pyin U Lwin még Mandalaynál is jobb. Jelenleg is vagy 5000 katolikus lakik itt. A városkában jelenleg a fő megélhetést az jelenti, hogy a nők pulóvereket kötögetnek, míg a férfiak a kávézókban lógnak –így az LP. Igazából mi csak átmentünk rajta, mivel kötögető nőket nézegetni nem találtuk annyira érdekesnek (nem is beszélve a kávézókban lebzselő pasikról), az épületek pedig így is láthatóak.

Főként a fő utcán végigmenve lehet találkozni a kolonialista építészet maradványaival, a gyarmati stílusú tornácos házakkal, az óratoronnyal, a 100 éves keresztény templommal (meg egy másik katolikussal, ami nem 100 éves) és a konflisokkal. Mert ilyen konflisok sehol sincsenek szerintem, csak itt. Ennek az egyfogatú járgánynak a zárt kasznija agyoncifrázott, színpompásan kifestett igazi négykerekű hintó, bármelyik történelmi filmből, persze elsősorban a turistáknak, de mivel ezek nincsenek olyan sokan, a helyieknek is. Tök jól néznek ki.

A város mellett jó nagy katonai laktanyai is van, előtte szoborcsoporttal, ami tipikus szocialista ihletésű és helyi hősöket ábrázol, akik éppen nagyon kardoznak meg mutatnak előre, hogy előre!

Itt találkoztam és sikeresen videóra is vettem egy női rendőrt: öltözete fehér blúz, sötét szoknyája térd körül végződött, girbegurba lábacskáit lábszárközépig érő fekete, fénylő gumicsizmába bújtatva hadonászott egy gumibottal, igen mérgesen terelgetve a szinte nulla forgalmat. Ez a gumicsizma meg a szoknya együtt nem is kissé volt erotikus -de csakis az ínyenceknek: milyen lehet, ha csak a gumicsizma van rajta?- vetőtik fel azonnal kérdés.

A város túlsó végén van egy másik vízesés, a Pwe Kauk. Itt már nem kell mászni, mert egészen oda lehet menni kocsival a közepes nagyságú patakhoz, ami néhány, alig pár méter magas zubogóval vízesést képez. Ez a vízesés a helyieknek egyik kedvenc kiránduló helyük, így jó sokan vannak a parton is, meg a vízben is: a legfeljebb félméteres vízmélységben nagy autóbelsőkbe kapaszkodva visonganak. A patakon Alízke meseországából idekínlódott, tiritarkára kifestett hidacska ível át –meglehetősen lehangoló giccs. Amikor távolabbról megláttuk ezt az egészet nemigazából volt kedvünk hozzá, de ha már Win elhozott eddig, nézzük meg közelebbről. Igen ám, de van belépő is: kettőnkre talán 1 dollár –hát még ezt is megengedhetjük magunknak, bár semmi értelme sincs. 

Odaadom a pénzt Win-nek, ő meg a szedőnek,  erre a katona –mert katona a beszedő, meg az őr is egyben- mutogat a kamerára, meg a fényképezőgépre, hogy még azokért is fizessünk, vagy hagyjuk ott nála. Na, ez kiverte a biztosítékot, hasonlón ahogy a Mandalay hegyi fotós belépő. Ami sok az sok, ne nézzük egymást hülyének, és ahogy tanult barátom mondotta volt: na nehogy má’ egy fingra varrjunk gombot! Azért fizessek, hogy egy nudli parkban rözsgő helyieket nézegessek? Ennek a katonának agyára ment a főtt rizs. Jó –mondom Win-nek, nekünk ennyi távolról is elég volt, vissza a pénzemet és be se lépünk az őrbódéval és sorompóval határolt parkolónak kinevezett sáros placcra –nem érdekel sem a hatalmas vízlépcső, sem az autógumis feredőzők. De a katona már zsebre vágta a belépőt, és nem akart lemondani róla így inkább eltekintett a fotós jegy megvételétől. Kár, mert a hely nem ért meg egy dollárt sem, de ha már így kiverekedtük magunknak, készül néhány snitt és fotó is, legalább örökre megmarad, mekkora egy nudli. Ellenben a környéken gyönyörű rizsföldek vannak, rajtuk bambuszviskókkal, amik remek fotótémák és le is fényképeződnek –de ez már a fizetős területen kívül van és annyira mégsem jó, hogy csak ezért ide eljöjjön bárki is. 

Van még  Pyin U Lwin környékén egy kíniaiak által épített paya is, mint különleges látnivaló. Pontosan úgy néz ki, mint egy olyan paya, amit a kínaiak építettek: nagy és csiricsáré: az LP finoman így fogalmaz: colorfull. Az.

A mai napi program szerint megyünk tovább kelet felé, hogy megnézhessem azt, amikre nagyon vártam: Myanmar leghosszabb vasúti hídját, a Gokteik hidat, egy vasszerkezeteken álló viaduktot, ami nagyjából 60 km-re van innen. A hidat láttam már fényképen: elképesztő. Ezüstszínűre festett vasszerkezeten áll, éppen csak olyan széles, hogy egy vonat elférjen rajta, enyhe ívben fordul, alatta mély szakadék és sötétzöld dzsungel: nagyon látni kell. Több, mint 100 éves ez is, britek építették és akkoriban ez volt a második leghosszabb vasúti híd a világon –egy építészeti remekmű. Legjobb lett volna vonattal átmenni rajta, de hát ez kimaradt, ráadásul valami katonai cucc is van a környékén így azt írják az utazók, hogy a híd előtt katonák szállnak fel a vonatra, és nézik  külföldieket, nehogy fényképezés legyen belőle –de mégiscsak van, mert az általam az interneten látott kép is elkészült valahogy, méghozzá a vonatról van fotózva.

(„Csak nehogy fotózás legyen belőle” –úgy látszik, ez itt a katonai szlogen, mert a fotografiálás ingatja meg a rendszert, bizonyára. Eszembe jut, hogy a mikor a Jaákov jegyben járt a Zálival, már nagyon akartak valami előleget egymásból, legalább egy kicsi táncikálást, így hát Jaákov el is ment a rabbihoz, hogy megkérdezze, szabad-e  házasság előtt táncolni. Nézi a rabbi a Tórát: „Nem lehet, mert a házasság előtti táncolást tiltja a Tóra!”!  Jaákov búsan hazamegy, de a Záli csak nyúzza tovább az ötleteivel, így hát Jaákov újra elballag a rabbihoz és nagy szégyenkezve megkérdezi, szabad-e a házasság előtt valami kis szex legalább, ha máshogy nem hát turul. Nézi a rabbi a Tórát, lapozza, nyálazza, de abban semmi tiltás sincs a hátulról való örömszerzésnek, mondja is hogy mehet, nem tiltja a Tóra. Jaákov erre belelkesül, talán lehetne elölről is? Lapozgat tovább de hát a Tóra azt sem tiltja –mondja is a rabbi, hogy annak sincs semmi akadálya. Jaákov már teljesen be van indulva, és lehetne-e állva is netán? „Na nem!” –a rabbi elkomorul- „Állva, na azt már nem! Abból előbb-utóbb táncolás lesz!”)

Táncolás ugyan nem lesz, de fotó az igen, mert Win azt mondja, hogy odamegyünk autóval és ő tud egy helyet, ahonnan le is lehet fényképezni, de gyalogolni arrafelé nem túl jó, mert aknák is vannak telepítve, az LP is azt írja, hogy csak óvatosan. (Hogy miként lehet egy aknamezőn óvatosan menni, arra nézve nincs javaslata. Talán, ha valakit udvariasan előre engedünk.) De a dologból mégsem lesz semmi sem, mert amikor mondom Zsombornak, hogy most együnk egyet, aztán gyerünk tovább hidat nézni, erre azt mondja a fiú, hogy ő pocsékul van a gyomrával, legszívesebben fordulna vissza és enni sincs így kedve, majd talán Mandlayban, mondja ő. Kruczifix! –mondom erre én, az ónémet műveltségemmel, abszolút gót betükkel, de a fiú elég romosan fest, -első ránézésre elég pocsék a helyzet és másodikra sem sokkal jobb- hát itt mese nincs, forduljunk. Zsombor azt mondja még, hogy ugyan ő akart eddig elől ülni, de most cseréljünk, mert a gyomra, és szóljak Win-nek is, hogy egy kicsit mérsékelje magát: egy óra vagy másfél hazáig, most már úgyis mindegy, nyugiba nyomja, ne siessen.

Elindulunk vissza, mondom Win-enk, hogy max 60 km legyen, integet is hogy megérti, de ahogy kicsit is javul az út állapota, már nyomja is 80-ra. Picit várok, de már érzem Zsombor szemrehányó tekintetét a tarkómon, hadonászok Win-nek, hogy lassabban, de erre satufék, megáll, mint parancsolat. És néz rám szépen, nagyjából úgy mint a Gyurcsány szokott, azzal a bájos félrefordított fejtartással, amivel a kacsa az eget kémleli, lesz-e eső. „Nem” -mondom én szép szelíden-, csak azt akartam, hogy lassabban hajcsál, mert Zsombor nincs jól és amúgy is: ezeken az utakon még 30-cal menni is kockázatos. Azt nem teszem hozzá, hogy főként ezzel a járművel, mert minek bántsam meg szegényt; emlékszem még a közelmúltra: „A Trabant sportos jármű, de ez ne csábítson felelőtlen száguldozásra” (Trabant kézikönyv) 

Felfogja, így aztán szép nyugiban, úgy fél három körül érünk be Mandalayba, de Win nem a GH felé fordul, hanem megáll egy ismeretlen ház előtt. Mi van? –kérdezem. Itt lakik egy orvos –így ő- gyerünk be a Zsomborral. Hát ilyen ez a pasi, eszméletlen odafigyelős! De Zsombor közli, hogy köszi, nem kell orvos, majd csak jobban lesz, így inkább haza hajtunk, megköszönjük Win-nek a figyelmességét, meg az egész napos fuvart és az eléggé sápadt Zsomborral felmegyünk a szobába.

„Most mi legyen? Nézzünk neked Reasec-et, meg kekszet?” -kérdezem én mély részvéttel.  „Dehogy!” mondja Zsombor, és fejébe csapja sapkáját: „söröt és kajáldát!” Atyaisten, ezt a gyereket tán fejbevágták? „Nincs egy nagy kő a sapkádban véletlenül?” –érdeklődék én nagy fokú jóindulattal, mert ilyen esetekben a durva szó csak árt a betegnek, aki az előbb még ott haldoklott a hátsó ülésen és most már teljesen félrebeszél.

Hát bevallja a fiú, hogy a gyomra tényleg nem volt jól, de nem kajától, hanem az izgalomtól lett rosszul és görcsölt: ugyebár ma délelőtt ő ült elől és tisztára kikészítették az utak, a kanyarok, a korlát nélküli szakadékok és a Win vezetési stílusa és csak azt várta, hogy végre kiszállhasson a kocsiból. Azért ült visszafelé hátra, mert ott legalább be merte csukni  szemét –vallja be-, és egész úton imádkozott a Jóistenhez. (Lám, amit én, mint az apja elmulasztottam megadni neki vallásos nevelésben és ím, az élet hogy megtanítja gyorsan!) Ízi rájder, öcsém, ízi rájder! De most már jól van a fiú, és többet soha nem ül előre, és én már úgyis megszoktam, na de most már mi lesz azzal a sörrel?

Pedig ez az út még egészen jó volt a kalaw-ihoz képest! Bár ez nem minden esetben jó dolog: mert egy simább úton jobban lehet nyomni a gépet, és ugyan Win nem ment 70 –80 fölé, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezzel a műszaki állapottal, a tükörgumikkal és a jobbfelé elferdült, csálén álló kormánnyal ez még mindig az orosz rulett című társasjáték kockázatát hordozza. De nem féltem, Win majd tesz róla, hogy egy úton heverő szikladaraboktól kapjon egy másik pofont balról is a kormányszerkezet, hogy helyreigazodjon szépen a rend. Repárácijá áutómobíliá. De akkor is: a Win pompás sofőr, szolgálatkészsége felülmúlhatatlan és az, hogy 15 éves kora óta vezet autót és még él, azt bizonyítja, hogy tud! Mi látunk rémeket.

A tegnap esti étterembe megyünk ebédelni, bízva abban, hogy az ételek minősége változatlan, a hullaszag pedig már a múlté. Az első várokozásunk bejött, a második kevésbé, de most kedvezőbb a széljárás, és mikor leülünk és rendelünk még semmi- csak ezt követően. Nagyobb zűr az, hogy a kaja megérkeztével több légiónyi légy is letelepedik az asztalunkhoz, pedig erre számítva, minden egyes tálat külön letakarva hoz ki a pincér, így a legyek csak a szánkra, az orrunkra az arcunkra és az éppen fogyasztás alatt levő ételeinkre szállnak de  gyakorlatilag olyan mennyiségben, hogy míg az egyik kezünkben a villa és eszünk, a másikkal folyamatosan legyezni kell, méghozzá dinamikusan és így is csak részeredményeket könyvelhetünk el. És ha egy pillanatnyi szünetet tartunk, a legyek máris boldogan mászkálnak a lábacskáikkal a kajákon, meg néha még  szájunk szélére telepedni is megpróbálkoznak -ha ezt túléljük fertőzés nélkül, mert isten tudja, honnan jöttek… A kezdet kezdetén még arra gondoltunk, hogy pár perces munkával agyonverjük az egész bandát és aztán nyugodtan eszünk, de ez hiú ábránd maradt, fel is adtuk.

A légymennyiségről legyen annyi tájékoztató adat, hogy mivel az asztal kockás (négyzetrácsos sőt: négyzethálós) mintával van díszítve, így könnyen megszámolható a légymennyiség:  egy kb. 20 x 20 cm-es négyzetben nagyjából 15 db nyugalmi helyzetben levő egyed pihen, nem vicc, elég rémes. Az erőviszonyokat felfogva sokat nem zavarunk rajtuk; ha feléjük csapunk csak növeljük a komfortérzetüket mert kicsit hűsölnek legalább a felkavart levegőben, de szívinfarktust nem kapnak és célzott támadásokat már nem is indítunk ellenük, ha másért nem, hát azért, mert egy NATO tagország főként tartózkodjon az erőszak alkalmazásától.

De az étel (gyömbéres húsgolyók Zsombornak, édes-savanyú zöldség nekem, mindkettő mellé rizs) eszméletlen jó, de most már ide többet (sajnos) nem jövünk, mert hiába a lelkes kiszolgálás, hiába jók az ételek, a sörök pedig hidegek,  mert vagy büdös van de nagyon, vagy sok légy van de nagyon, és mivel jelen esetben mind a kettő együtt van, éspedig nagyon, talán nem tűnünk finnyásnak ha ezt a továbbiakban nem erőltetjük. Holnap reggel meg amúgyis megyünk tovább, észak-nyugat felé, Monyva városába. Különben az éttermet mindenképen javaslom: mire ezek a sorok megjelennek, csak elmúlik a büdös meg a légy: nem hiszem, hogy folyamatosan tudnak rendelkezésre tartani néhány darab többhetes vízihullát.

(Csak megjegyzem: nem lett semmi bajunk. Amúgy, ha az ember betartja az alapvető étkezési szabályokat, amelynek lényege minden ételre: vagy hámozd meg, vagy főzd/süsd meg vagy dobd el, és levest pedig csak ott, ahol már rendesen forr egy ideje a víz, nem most öntötték fel, és baj nem lehet. Egyszer jött rám csak émelygés, az is Jordániában, az alatt a fél nap alatt amit Aqabában töltöttem: jöttem hazafelé egy jó kis arab étteremből, egy fantasztikus manszaf (főtt birka, joghurtos lében, kurva jó!) elfogyasztás után, hát nem ott negédeskedik egy kávéházi teraszon a Dobos Attila volt fogorvos és volt táncdalénekes, jelenleg a Nemzetőr kiadója, és egy meglehetősen érdekes kinézetű hölgy kezét nyalja éppen, bő nyállal, miközben azok megnyerően vizenyős szemei kocsányokon –én aztán bírom a megpróbáltatásokat, jöhet velem szembe mosolyogva a Lendvay Ildikó meg a Demeter Ervin együtt, nem vetem magamat a villamos alá, de akkor bizony elindult felfelé a manszaf, sebesen. A pasit azóta már láttam itthon beszélni a TV-ben és szerintem az elmeállapota olyan súlyos fokozatba ért el, hogy csak gyors orvosi beavatkozás segíthet: amputálni kell a fejét.)

De ma még ma van és még délután, így besétálunk a Madalay hegy lábánál levő payákhoz, amiket már ugyan láttunk, de mégegyszer legalább kívülről megnézzük (a belépő csak egy alkalomra és az adott napra érvényes). És tart még ma is a fesztivál, nézelődjünk. Ez a nézelődés alkalmas olcsó népszerűség hajhászásra, mert mindenki ráér bambulni és ezért teliszájjal mosolyog ránk, mint Gyurcsányra a nyugdíjasok, csak éppen nem akarnak megcsókolni –de mi nem is vagyunk annyira szépek, meg annyira milliárdosok sem. Mert azért lássuk be: mindkét körülmény édessé tehet egy csókot és kívánatossá egy megcsókolandó személyt -bár azért vannak határok!

Vasárnap van, tehát áll még a vásár, de a népesség már legyengült a nagy fiesztázásban, így viszonylag kevesen vannak. Nyugodtan lehet mászkálni és ez így marad még akkor is, amikor kezd már esteledni. Lődörgünk vagy két órát, minden cél nélkül.  Ugyan üzemelnek még a tűzhelyek, szállnak a füstök is de a hosszú asztalok mellett már üresen sorakoznak székecskék, nincs sorbaállás a süteményárus lányoknál, közönségre vár a kőrhinta: harmadnapra már kifulladt a nagy buli –nem csodálom, de van valami lehangoló ebben, mint egy szeptemberi nap, a szezon után, a Balatonon, bár itt a hőmérséklet egyáltalán nem akar lefelé menni, sőt a füstök miatt még párásabbnak, fülledtebbnek lehet érezni. Aminek a kezelésére pedig egy megoldás biztosan kínálkozik, ami pedig a Golden Lion csapszék.

Az ezt követő egykét órát nem részletezem, bár tudnám. Kockázunk is, sörözünk is, csipegetünk is és közben nyájasan elbeszélgetünk egymással, ahogy ez minékünk szokásunk (Ferencz József óta). Figyeljük az utca gyengülő életét meg az étterem macskáját is, amint várakozóan néz fölfele és a lámpának nekirepülő és lehulló lepkéket kapdossa és rágcsálja el jóízűen majd a lábunknál szaladgáló jókora csótányok között tesz rendet. A csótányok látványa Zsombor szívének már korábbi útjainkon sem voltak kedvesek, pedig ezek igazán szép, 4 – 7 centis példányok, plussz bajusz, ezért haladéktalanul haza akar menni, bár ezek senkit sem zavarnak, csak fel kell húzni a lábunkat a székre és kész, de ha valakiben dolgozik az ősi vadászösztön, nyugodtan tiporhatja –a szó szoros értelmében- a szegény csótányok jogait.

Na, mindegy. Win vezetését túlélte a fiú, a hullaszagban sem hányta el magát, a millió légy nem volt akkora baj: úgy látszik, mára a csótányok tették hozzá az utolsó cseppet a pohárhoz. Ráadásul éppen kifizettük a cehhet, amikor a macska észrevétlenül az asztal alá sündörög és amikor hozzádörgölődzik Zsombor lábához, a fiú majd szívinfarktust kap, mert azt hiszi, hogy egy gigant csótány támadta be –de a macska is megjegyzi magának ezt a napot mert kapásból egy marha nagy rúgásban részesül, pusztán e fatális félreértés okán. Címünk hátrahagyása nélkül távozunk.

A GH-ban is sörözgetünk meg kockázunk is egyet, és mellékesen számolgatjuk az új szúnyogcsípéseinket is, amiket a ma délelőtti vízeséses túrázás közben szereztünk be. Ugyan bekenhettük volna magunkat szúnyogriasztó krémmel, volt is nálunk a kishátiban, de napközben nem számítottunk szúnyogra, márpedig volt rendesen, most látjuk csak, mennyire. 

De nem vészes a helyzet és különben is, napközben, ebben a tikkasztó párában ki a fene akar még magára kenni szúnyogriasztó zselét is, legfeljebb ha este, amikor nagyobb a szunyogsűrűség és kisebb a forróság. Közös vakaródzással térünk nyugovóra –ez komoly összekovácsoló erővel bír egy ilyen hosszabb utazás során.